2014. június 30., hétfő
Case #3 - Joan, a zaklatott kliens
Joan egy ötvenes éveinek közepén járó kliens volt. Rengeteg pénzzel és két felnőtt lánnyal, különböző férjektől. Elvált, és sokat utazott.
Joan nem volt boldog. Hivatásában nem volt magabiztos, nem tudta a gyakorlatba átültetni a hosszú évek során tanultakat. Úgy érezte, nem értik meg az emberek, és a barátai nem támogatják. Úgy érezte, ő mindig csak ad másoknak, de az emberek nem igazán érdeklődnek iránta. Neheztelt, és megrekedt egy bizonyos ponton.
A terpáia nem volt egyszerű vele. Eredményeket akart, ugyanakkor visszautasított mindennemű javaslatot. Alapjában véve empátiát és megértést várt. Sok esetben inkább csak együttérzést.
Egy idő elteltével kényelmetlenül éreztem magam, hogy egyszerűen csak nyugtázzam, a rossz dolgok mindig vele történnek. Vonakodva fogadta el a szerepét, és ha rámutattam, hogy valamit tennie kéne a helyzettel, hajlamos volt védekező álláspontot felvenni, és haragudni rám azért, mert nem vagyok támogató.
A legtöbb beszélgetésünket arra terelte, milyen rosszul állnak a dolgok, és vele milyen rosszul bánnak. Ismét kellemetlenül éreztem magam, hogy csak ülök és hallgatom, és ezzel valamennyire hozzájárulok ahhoz, hogy ebben a fájdalmas és improduktív életszemléletben ragadjon.
Mégis, amikor csak félbeszakítottam, ideges és kritikus lett velem szemben.
Nem egy könnyű terápia!
Felvetettem, hogy ami kint a világban történik, szintén képes hatni a kapcsolatunkra. Ahogy néha velem kapcsolatban is azt érezte, nem figyelek rá és nem támogatom, néhány reakcióm talán hasonló lehet mások reakcióihoz.
Néha érdeklődőnek és nyitottnak mutatkozott efelé, máskor viszont csak visszatért a családi történeteihez.
Egyszer felhoztam néhány dolgot, amin dolgozni szeretnék vele, ahelyett, hogy csak hallgatom a történeteit. Abszolút elutasító és dühös let ezután. Véget akart vetni a terápiának.
Tehát kapcsolati kifejezéssel, ez egy jó példa arra, amit "törésnek" hívunk a kapcsolatban. A terapeuta felelőssége "megjavítani" ezt, a beismeréssel és az összeköttetés újrafelvételével.
Így hát ezt is tettem – elismertem, hogy amit tettem, kiakasztotta őt, nagyon idegesítette és felkavarta. Elismertem, hogy türelmetlen voltam a terápia folytatását illetően, és úgy éreztem, megragadtunk annál, hogy egyszerűen csak hallgatom a történeteit. Beismertem, hogy próbáltam több jelenlétet és életet vinni a terápiába, és hogy ez nem működött nála.
Ettől megnyugodott, hiszen talán életében először valaki elismerte saját részét a kapcsolat szétesésében. Ebben az értelemben a gyógyulás a tapasztalatból származott, és az eredmény az volt, hogy a kliens egy része megerősödött.
Azonban még így is rengeteg munka várt ránk…
Joan nem volt boldog. Hivatásában nem volt magabiztos, nem tudta a gyakorlatba átültetni a hosszú évek során tanultakat. Úgy érezte, nem értik meg az emberek, és a barátai nem támogatják. Úgy érezte, ő mindig csak ad másoknak, de az emberek nem igazán érdeklődnek iránta. Neheztelt, és megrekedt egy bizonyos ponton.
A terpáia nem volt egyszerű vele. Eredményeket akart, ugyanakkor visszautasított mindennemű javaslatot. Alapjában véve empátiát és megértést várt. Sok esetben inkább csak együttérzést.
Egy idő elteltével kényelmetlenül éreztem magam, hogy egyszerűen csak nyugtázzam, a rossz dolgok mindig vele történnek. Vonakodva fogadta el a szerepét, és ha rámutattam, hogy valamit tennie kéne a helyzettel, hajlamos volt védekező álláspontot felvenni, és haragudni rám azért, mert nem vagyok támogató.
A legtöbb beszélgetésünket arra terelte, milyen rosszul állnak a dolgok, és vele milyen rosszul bánnak. Ismét kellemetlenül éreztem magam, hogy csak ülök és hallgatom, és ezzel valamennyire hozzájárulok ahhoz, hogy ebben a fájdalmas és improduktív életszemléletben ragadjon.
Mégis, amikor csak félbeszakítottam, ideges és kritikus lett velem szemben.
Nem egy könnyű terápia!
Felvetettem, hogy ami kint a világban történik, szintén képes hatni a kapcsolatunkra. Ahogy néha velem kapcsolatban is azt érezte, nem figyelek rá és nem támogatom, néhány reakcióm talán hasonló lehet mások reakcióihoz.
Néha érdeklődőnek és nyitottnak mutatkozott efelé, máskor viszont csak visszatért a családi történeteihez.
Egyszer felhoztam néhány dolgot, amin dolgozni szeretnék vele, ahelyett, hogy csak hallgatom a történeteit. Abszolút elutasító és dühös let ezután. Véget akart vetni a terápiának.
Tehát kapcsolati kifejezéssel, ez egy jó példa arra, amit "törésnek" hívunk a kapcsolatban. A terapeuta felelőssége "megjavítani" ezt, a beismeréssel és az összeköttetés újrafelvételével.
Így hát ezt is tettem – elismertem, hogy amit tettem, kiakasztotta őt, nagyon idegesítette és felkavarta. Elismertem, hogy türelmetlen voltam a terápia folytatását illetően, és úgy éreztem, megragadtunk annál, hogy egyszerűen csak hallgatom a történeteit. Beismertem, hogy próbáltam több jelenlétet és életet vinni a terápiába, és hogy ez nem működött nála.
Ettől megnyugodott, hiszen talán életében először valaki elismerte saját részét a kapcsolat szétesésében. Ebben az értelemben a gyógyulás a tapasztalatból származott, és az eredmény az volt, hogy a kliens egy része megerősödött.
Azonban még így is rengeteg munka várt ránk…
2014. június 27., péntek
Case #2 - 2. Mik a határaid?
Egy fiatalember a barátnőjével kapcsolatos problémákkal keresett meg. Szerette volna folytatni a kapcsolatot, de a lány akart egy kis teret magának, és bár azt mondta, szereti a fiút, úgy tűnt, kezdi érdeklődését veszíteni, és egy kevésbé szoros kapcsolatra vágyik vele.
A fiú frusztrált volt, és erőtlennek érezte magát a szituációban. Úgy tűnt, a lánynál a labda, és a fiú azon kívül, hogy könyörög, nem tudta, mit tegyen. A lány bizonytalan volt, nem tudta, mit akar.
Így hát felderítettük, ki a fiú a helyzetben. A Gestaltban kisebb hangsúlyt fektetünk a megoldások megtalálására, ehelyett a tudatosság növelésére koncentrálunk. Tehát a "ki vagy te" kérdés a kulcs a körülmények sokaságában.
Bár úgy tűnt, olyan helyzetben van, ahol nincs nagy választási lehetősége, először is meg kellett találnunk a határait. Az öndefinícióval együtt jár a határaink definiálása.
Így hát olyan kérdéseket tettünk fel, mint
- mi a legminimálisabb kapcsolat, amellyel még megelégszel?
- mennyi ideig szándékozol "várni" rá, mielőtt továbblépsz?
- Mi az elvárásod a személyes interakció szintjét illetően?
- Hosszú távon mi az elképzelésed?
- A különlévő időszakban mik a határok és szabályok, amelyeket követsz, és amelyeket tőle is elvársz, hogy betartson?
Ezeknek a határoknak a definiálásával képes volt látni, hogy nem csupán "könyörgő" pozícióban van, hanem fel is tárhatja saját helyzetét a kapcsolatban.
A Gestaltban a határokat nagyon fontos tényezőnek tartjuk a jó, tiszta kontaktus elősegítésében. Vannak módszerek, amelyekben megértjük a határok torzulását, és azokat azonosítva segít nekünk megérteni, hogy a kliens milyen módon lendült ki az egyensúlyából, és sokkal teljesebbek lehetünk egy kapcsolatban.
A fiú frusztrált volt, és erőtlennek érezte magát a szituációban. Úgy tűnt, a lánynál a labda, és a fiú azon kívül, hogy könyörög, nem tudta, mit tegyen. A lány bizonytalan volt, nem tudta, mit akar.
Így hát felderítettük, ki a fiú a helyzetben. A Gestaltban kisebb hangsúlyt fektetünk a megoldások megtalálására, ehelyett a tudatosság növelésére koncentrálunk. Tehát a "ki vagy te" kérdés a kulcs a körülmények sokaságában.
Bár úgy tűnt, olyan helyzetben van, ahol nincs nagy választási lehetősége, először is meg kellett találnunk a határait. Az öndefinícióval együtt jár a határaink definiálása.
Így hát olyan kérdéseket tettünk fel, mint
- mi a legminimálisabb kapcsolat, amellyel még megelégszel?
- mennyi ideig szándékozol "várni" rá, mielőtt továbblépsz?
- Mi az elvárásod a személyes interakció szintjét illetően?
- Hosszú távon mi az elképzelésed?
- A különlévő időszakban mik a határok és szabályok, amelyeket követsz, és amelyeket tőle is elvársz, hogy betartson?
Ezeknek a határoknak a definiálásával képes volt látni, hogy nem csupán "könyörgő" pozícióban van, hanem fel is tárhatja saját helyzetét a kapcsolatban.
A Gestaltban a határokat nagyon fontos tényezőnek tartjuk a jó, tiszta kontaktus elősegítésében. Vannak módszerek, amelyekben megértjük a határok torzulását, és azokat azonosítva segít nekünk megérteni, hogy a kliens milyen módon lendült ki az egyensúlyából, és sokkal teljesebbek lehetünk egy kapcsolatban.
2014. június 5., csütörtök
Case #7 - Az adakozó és az üveggolyók
Az ötvenes éveiben járó Changchang nagyon kedves hölgy volt. Tényleg mindekire gondolt magakörül, de elmondta, hogy a házassága boldogtalan. Nem érezte magát teljesnek inkább magányosnak.
Kiderült , hogy hiába vannak barátai, sok társas kapcsolata, és jól megbecsülték, mégis boldogtalan és magányos volt.
Közvetlen párbeszédet folytattunk. Elmondtam neki, hogy jól érzem magam a társaságában. Érzem, hogy ő nagyon megbocsátó, és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Egyet értett velem abban, hogy így szokott másokkal viselkedni.
Elmondtam neki, hogy mennyire élvezem ezt a helyzetet, hogy ilyen biztonságba lehetek. Bolíntott és elmondta, hogy ez fontos neki. Elmondtam, hogy ezt ellene is fel lehet használni ha a bizalmamba fogadom csak rá támaszkodok, és elfogadom a melegségét. Terapeutaként, egy kissé nehéz volt megmaradni a szakember szerepében, és írányítást adni neki, mivel a kedvessége éreztette velem, megnövelte a saját szükségleteimet.
Egyett értett velem , hogy mind ezt megérti habár nem mondtam ki konkrétan.
Megjegyezendő az is, hogy egy kicsit kényelmetlenül is érzetem magam, olyan értelemben amit nehéz megmagyarázni. Csak adni akart, sok mindene volt amit adhatot. De vajon tud-e kapni. Elfogad-e valamit tőlem?
Könnyek gyültek a szemébe. Ez -azt mondta- bonyolult.
Megérintett a pillanat. Egy ideig ebben az érzelmi kötelékben maradtunk.
De nem tudott semmit elfogadni tölem Majdnem kénytelen volt adni. Nem volt egyensúly.
Eszembe jutott a "Gestalt" kisérlet. Találtam néhány gyönyörű üveggolyót a szobába, és a kezembe tettem őket és azt mondtam. Egyesével adok neked üveggolyókat. Azt akarom, hogy igazán vedd el, úgy mintha ajándékot kapnál.
Beleegyezett és megpróbáltuk. Nagyon lassan adtam neki, miközben folyamatosa néztem, hogy biztos legyek benne tényleg elveszi tölem. Elöször reszketett kiszolgáltatottsága kialakult, és sírt ahogy egymás után elvette az üveggolyókat.
Azt modnta hogy mióta csak emlékszik ez evolt az első alkalom, hogyan igazán elfogadott valamit, egy másik embertől. Mindig is inkább adott, így kapta a megbecsültését. De ez egy id ő után kiürítette érzelmileg mivel az áramlás csak egy irányba folyt és ez azt eredményezte, hogy a kapcsolatai állandosultak. Ezért magányos lett, annak ellenére, hogy igazán megbecsülték, és sok barátja volt.
Ebben az esteben a saját tapasztalataimat használtam fel a párbeszédben, Ahelyett, hogy az életéről beszéltünk volna, a jelenbe hoztuk, és egy kisérletet végeztünk el. . Szóval az új élménye lehetséges lett, mivel saját magam is beleadtam annyira mint ő magát. Tudtára hoztam egy olyan összefüggést ami általában automatikus és tudatalatti. Azáltal, hogy a saját tapasztalataimat is bevontam (nem pedig egy-ítéletet adtam), ő is elfogadta, és nyitott a valami másra.
Kiderült , hogy hiába vannak barátai, sok társas kapcsolata, és jól megbecsülték, mégis boldogtalan és magányos volt.
Közvetlen párbeszédet folytattunk. Elmondtam neki, hogy jól érzem magam a társaságában. Érzem, hogy ő nagyon megbocsátó, és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Egyet értett velem abban, hogy így szokott másokkal viselkedni.
Elmondtam neki, hogy mennyire élvezem ezt a helyzetet, hogy ilyen biztonságba lehetek. Bolíntott és elmondta, hogy ez fontos neki. Elmondtam, hogy ezt ellene is fel lehet használni ha a bizalmamba fogadom csak rá támaszkodok, és elfogadom a melegségét. Terapeutaként, egy kissé nehéz volt megmaradni a szakember szerepében, és írányítást adni neki, mivel a kedvessége éreztette velem, megnövelte a saját szükségleteimet.
Egyett értett velem , hogy mind ezt megérti habár nem mondtam ki konkrétan.
Megjegyezendő az is, hogy egy kicsit kényelmetlenül is érzetem magam, olyan értelemben amit nehéz megmagyarázni. Csak adni akart, sok mindene volt amit adhatot. De vajon tud-e kapni. Elfogad-e valamit tőlem?
Könnyek gyültek a szemébe. Ez -azt mondta- bonyolult.
Megérintett a pillanat. Egy ideig ebben az érzelmi kötelékben maradtunk.
De nem tudott semmit elfogadni tölem Majdnem kénytelen volt adni. Nem volt egyensúly.
Eszembe jutott a "Gestalt" kisérlet. Találtam néhány gyönyörű üveggolyót a szobába, és a kezembe tettem őket és azt mondtam. Egyesével adok neked üveggolyókat. Azt akarom, hogy igazán vedd el, úgy mintha ajándékot kapnál.
Beleegyezett és megpróbáltuk. Nagyon lassan adtam neki, miközben folyamatosa néztem, hogy biztos legyek benne tényleg elveszi tölem. Elöször reszketett kiszolgáltatottsága kialakult, és sírt ahogy egymás után elvette az üveggolyókat.
Azt modnta hogy mióta csak emlékszik ez evolt az első alkalom, hogyan igazán elfogadott valamit, egy másik embertől. Mindig is inkább adott, így kapta a megbecsültését. De ez egy id ő után kiürítette érzelmileg mivel az áramlás csak egy irányba folyt és ez azt eredményezte, hogy a kapcsolatai állandosultak. Ezért magányos lett, annak ellenére, hogy igazán megbecsülték, és sok barátja volt.
Ebben az esteben a saját tapasztalataimat használtam fel a párbeszédben, Ahelyett, hogy az életéről beszéltünk volna, a jelenbe hoztuk, és egy kisérletet végeztünk el. . Szóval az új élménye lehetséges lett, mivel saját magam is beleadtam annyira mint ő magát. Tudtára hoztam egy olyan összefüggést ami általában automatikus és tudatalatti. Azáltal, hogy a saját tapasztalataimat is bevontam (nem pedig egy-ítéletet adtam), ő is elfogadta, és nyitott a valami másra.
2014. június 2., hétfő
Case #6 - Fegyelem és Szabadság
Trevor 33 volt. Indiában nőtt fel az anyjával; Az apja egyáltalán nem volt a képben. Őt egy alternatív iskolába küldték, ahol sok szabadságuk volt a tanulóknak, de nem valami sok útmutatás.
Ő a 20-as évei elején jött Ausztráliába, és keményen bulizott, és még keményebben dolgozott.
Úgy nőtt fel, hogy az anyja mindig dolgozott; alig látta őt; még úgy is, hogy egy házban éltek.
Az anyja 5 évvel ezelőtt jött Ausztráliába, és vett egy házat, amiben most él. Most pótolják az elvesztett időt - több időt töltenek együtt most mint a felnővése alatt valaha is együtt töltöttek.
Trevor okos volt, jóképű, magabiztos, de nem tudott magának lányt szerezni, vagy legalább egy hosszútávú kapcsolatot tartani.
Sok problémát kellet kezelni. Az egyik központi probléma a támogatás vs szabadság volt. Trevor sok szabadsággal nőtt fel, otthon és az iskolában egyaránt, de nem valami sok struktúrával, vagy támogatással.
Szóval ezt beágyaztam a munkamenetbe. Azt javasoltam, hogy én játszom az egyik tanárát az iskolában. Először a sok szabadságot adó tanár szerepét játszottam, és ellenőriztem hogyan érzi magát. Ismerős érzés volt ez neki - a saját szabadságának öröme, de ugyanakkor az elveszettség érzése is.
Utána olyan tanárnak a szerepét játszottam amilyen tanára neki nem volt: tiszta utasításokat adtam neki, de ugyanakkor bátorítást is. Ez könnyeket fakasztott a szemében, és a mögöttes szorongása elhalványúlt. Ugyanakkor ez ismeretlen volt, egy fajta lázadást érzett.
Utána cseréltünk. Én őt játszottam, ő pedig a tanárt aki a szabályokat hozza és támogatást ad. Ez nagyon élvezetes volt számára. Szilárdabban érezte magát.
Ez számos témákat hozott fel amikbe mélyebben is belementünk: felépítés, támogatás, bátorítás, szorongás és lázadás. Megkértem, hogy mutassa meg, hogy a testének mely részein érezte ezeket az érzéseket. Ezután megkértem, hogy rajzoljon egy képet ami tartalmazza ezeket az elemeket.
Azt a házi feladatot adtam neki, hogy rajzoljon egy sorozat ilyen képet.
Az ezt követő héten egy fontos rádöbbenéssel jött vissza - soha nem tudta ezeket a különböző területeket összehozni - a szerkezet korlátozottan tudott működni, a bulizás szabadsága és az elismerésért folytatott vágya, egyfajta manipulációs viselkedéshez vezetett a kapcsolatokban.
Ahogy jobban odafigyelt ezekre a különböző területekre, képes volt integrálni saját maga különböző vonásait.
A folyamat során a Gestalt kísérletet használtuk, hogy megtestesítsük és játszunk az egyén különböző aspektusaival, visszahoztuk a múltat a jelenbe, új tapasztalatokat hoztunk létre, hogy növeljük a figyelmet, és ezeket az élményeket a testi érzések alapján fedeztük fel. A művészet kreatív folyamatát használtuk, hogy tovább növeljük a figyelmet, és a terápiás kapcsolatot, hogy egy biztonságos helyet biztosítsunk ahhoz, hogy ezt párbeszéd formájába hozzuk.
Ő a 20-as évei elején jött Ausztráliába, és keményen bulizott, és még keményebben dolgozott.
Úgy nőtt fel, hogy az anyja mindig dolgozott; alig látta őt; még úgy is, hogy egy házban éltek.
Az anyja 5 évvel ezelőtt jött Ausztráliába, és vett egy házat, amiben most él. Most pótolják az elvesztett időt - több időt töltenek együtt most mint a felnővése alatt valaha is együtt töltöttek.
Trevor okos volt, jóképű, magabiztos, de nem tudott magának lányt szerezni, vagy legalább egy hosszútávú kapcsolatot tartani.
Sok problémát kellet kezelni. Az egyik központi probléma a támogatás vs szabadság volt. Trevor sok szabadsággal nőtt fel, otthon és az iskolában egyaránt, de nem valami sok struktúrával, vagy támogatással.
Szóval ezt beágyaztam a munkamenetbe. Azt javasoltam, hogy én játszom az egyik tanárát az iskolában. Először a sok szabadságot adó tanár szerepét játszottam, és ellenőriztem hogyan érzi magát. Ismerős érzés volt ez neki - a saját szabadságának öröme, de ugyanakkor az elveszettség érzése is.
Utána olyan tanárnak a szerepét játszottam amilyen tanára neki nem volt: tiszta utasításokat adtam neki, de ugyanakkor bátorítást is. Ez könnyeket fakasztott a szemében, és a mögöttes szorongása elhalványúlt. Ugyanakkor ez ismeretlen volt, egy fajta lázadást érzett.
Utána cseréltünk. Én őt játszottam, ő pedig a tanárt aki a szabályokat hozza és támogatást ad. Ez nagyon élvezetes volt számára. Szilárdabban érezte magát.
Ez számos témákat hozott fel amikbe mélyebben is belementünk: felépítés, támogatás, bátorítás, szorongás és lázadás. Megkértem, hogy mutassa meg, hogy a testének mely részein érezte ezeket az érzéseket. Ezután megkértem, hogy rajzoljon egy képet ami tartalmazza ezeket az elemeket.
Azt a házi feladatot adtam neki, hogy rajzoljon egy sorozat ilyen képet.
Az ezt követő héten egy fontos rádöbbenéssel jött vissza - soha nem tudta ezeket a különböző területeket összehozni - a szerkezet korlátozottan tudott működni, a bulizás szabadsága és az elismerésért folytatott vágya, egyfajta manipulációs viselkedéshez vezetett a kapcsolatokban.
Ahogy jobban odafigyelt ezekre a különböző területekre, képes volt integrálni saját maga különböző vonásait.
A folyamat során a Gestalt kísérletet használtuk, hogy megtestesítsük és játszunk az egyén különböző aspektusaival, visszahoztuk a múltat a jelenbe, új tapasztalatokat hoztunk létre, hogy növeljük a figyelmet, és ezeket az élményeket a testi érzések alapján fedeztük fel. A művészet kreatív folyamatát használtuk, hogy tovább növeljük a figyelmet, és a terápiás kapcsolatot, hogy egy biztonságos helyet biztosítsunk ahhoz, hogy ezt párbeszéd formájába hozzuk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)