Case #41 - A zavaró ügyfél

Francis úgy köhögött, hogy az idegeimre ment vele. Bejött dolgozni, én pedig felhoztam a témát:
- A köhögésed jól magára vonta a figyelmemet- mondtam.
- Igen- mondta- hajlamos vagyok arra, hogy megzavarjam az embereket.
- Nos, engem zavart a köhögésed- válaszoltam.
Úgyhogy megvizsgáltuk hogyan lehet „zavarnih. Elmagyaráztam, hogy a megzavarásnak pozitív módja is van- humoristák teszik ezt például. Meg forradalmárok. Meg olyan emberek, akik felborítják egy csoportban a status quo-t ( a fennálló hierarchikus rendszert) – ezen emberekre szükség van. Másfajta keretet akartam adni a „zavarásnakh, csak hogy lássa, mennyivel tágabb választási lehetőség áll a rendelkezésére.
Elhívtam őt, hogy „zavarjon megh néhány embert a csoportból. Játékosan megcsípte egyikőjük arcát, majd keresztül feküdt egy másik ember lábán. Ezek könnyed és mókás megnyilvánulások voltak, teljesen spontán módon, és azonnal a „zavarásh egy teljesen más érzetét keltették benne.
Rákérdeztem az ő életében lévő összefüggésre: ki zavaró az ő családjában? Azt mondta, nemrég jött rá, hogy az anyjának viszonya van valakivel. Ahogy egyre többet mesélt, kiderült, hogy az apjának évek óta voltak viszonyai másokkal.
Mindez természetesen nagyon felkavaró volt számára, de nem akartam túlzottan belemenni abba, mit csinálnak a szülei. Azt mondta vétkesnek érzi magátc mintha az anyja viszonya az ő hibája lenne, mert elköltözött otthonról.
- Nem neked kell felelősséget vállalnod anyád tetteiért- mondtam.
Rá akartam visszaterelni a szót, úgyhogy azt mondtam:
- Nagyon erősen figyelsz most rám- most tiéd az én figyelmem.
Azt mondta, valami hiányzott a gyermekkorából- a szülei annyira el voltak foglalva a problémáikkal és a konfliktusaikkal, hogy neki már nem szenteltek túl sok figyelmet. Amikor pedig igen, az gyakran reaktív (visszaható, például egy cselekedet váltja ki) volt. Arról beszélt, hogy szerető és nem kritikus figyelemre vágyott.  
Rámutattam arra, hogy a gyermekek számára a negatív figyelem is jobb, mintha semmibe vennékc ezáltal elfogadtam abbéli választását,  hogy zavaró magatartásával vonja magára a figyelmet- még ha az a figyelem nem is kedvességből fakadt.
Megkértem, figyelje meg a jelenben milyen érzés volt megkapnia az én figyelmemet és a csoportét. Apró változásokat vett észre a csoportban- néhányan zavartak lettek. Láttam, mennyire rá tud hangolódni arra, amerre a figyelem irányul a csoportban. Úgyhogy azt mondtam:
- Rendben, azt szeretném, hogy most igazán jelen legyél azáltal,hogy most rád figyelek.
Így ültünk egy darabig. Észrevettem, hogy tompán érzem magam- általában felmerülnek bennem dolgok: kreatív kísérletek, megérzések, tudatosítások. De vele olyan laposnak éreztem magam, mint egy üres síkság. Erről beszámoltam neki, mire azt mondta, ugyanezt a visszajelzést kapta a férjétől és másoktól is. És hogy ő is tompának érezte magát.
Így hát ezt a közös teret egy „én-teh pillanattal méltányoltam. Az efféle pillanatok gyakran az intimitásról, az összekapcsolódottságról és a mély érzésekről szólnak. De ez esetben ez sokkal inkább egyfajta üresség volt.
- Ez most nem könnyű nekem-  mondtam -  olyan, mintha elvesztettem volna a kreativitásom. Nem vagyok ehhez hozzászokva.
Felcsillant a szeme – tetszett neki, hogy a kreativitás szót használtam.
-Szeretnék valami zavarót és merészet tenni veled- mondta.  Arra bíztattam, hogy tegye meg.
Arcon csókolt.
-Áhá- mondtam- egy cseppnyi a szín a kopár tájképre!
Egy pillanatnyi ragyogó belső kapcsolat volt ez, egy nagyon mély pillanat, amelyet megosztottunk egymással. Ennek eredményeképp valami átalakult benne odabent, valami felszabadult.
Ez volt a vége egy nonlineáris (nem egyenes vonalú) folyamatnak, miközben követtük a tudat folyamát ahogy az felfedte magát  köztünk- a figyelem és zavarás témájában. A Gestaltban nem dolgozunk túl sokat a lineáris/ célra irányúló módon, sokkal inkább úgy tudnám jellemezni, mintha követnénk egy folyó folyását, sodródván az árral, belemerülve a kliens jelenségtanába (fenomenológiájába). A végeredmény integráció, vagy nevezhetném testet öltött éleslátásnak is.  

Case #40 - Támogatás szüksége, függetlenség szükségge

Könnyek gyűltek össze Márta szemében és a száját harapdálta. Ezt figyeltem és azt, ahogy megpróbálja az érzéseit visszatartani. Javasoltam neki, hogy lélegezzen és legyen a jelenbenc és azután a könnyei csak jobban ömlöttek.
Elmesélte a történetét, egy hosszú és fájdalommal teli életet, amelyet sok könny kísért. Az apja egy másik városban dolgozott. Az anyja, a testvére és ő elköltöztek egy kisvárosba, amíg apja távol volt, és anyja szüleinél kellett lakniuk. De a nagyapa mindnyájukat terrorizálta... ha a gyerekek túl hangosak voltak, megfenyegette őket azzal, hogy kirakja őket a házból, és számtalanszor ki is rakta a bőröndjeiket a ház elé. Korábban a testvére ott lakott a nagyszülőknél és ahányszor az anyja meg ő elmentek látogatóba, a szülők mindig találtak valami hibát Mártában és kijátszották a testvére ellen.
Végül az anyja elköltözött a házból egy saját lakásba. De mivel gyönyörű asszony volt és gyakran jöttek férfiak a házhoz az üzletből, ahol dolgozott, kinyomozva, hol lakik. Az anyja elküldte őket, de egyszer beengedett egy férfit és viszonyt kezdett vele. Márta mindig félt, amikor a férfi ott volt a házban.
Amikor a viszony kiderült, az anyját nyilvánosan megszégyenítette a közösség, amelyben éltek. Mártát pedig az iskolában alázta meg a többi gyerek. Aztán az apja visszajött, a nagyszülők megverték az anyját... a sérülések egyre csak folytatódtak. Ez a történet tele volt fájdalommal és szenvedéssel. Míg mesélte, odanyúlt a kezemért és erősen megszorította. Így ültünk egészen addig, amíg meg nem szabadult a ránehezedő tehertől.
A pszichoterápia során különböző történetek kerülnek felszínre. Vannak régiek, eltemetettek és ismétlődőek, amelyek csak arra szolgálnak, hogy alátámassza a kiszolgáltatottságot és talán, hogy együttérzést váltson ki. Azokat a történeteket a felszínre kellett hozni, életre kelteni az alkalmazott tapasztalatok segítségével, és kiadni az érzelmeket.
De ez a történet élő volt, ott gyűlt harminc évig, hogy a megfelelő pillanatban előjöjjön, hömpölyögve, felszabadítva, egybeolvadva végig az úton.
Ahogy megnyugodott, elengedtem a kezét, de mellette maradtam. Márta elmondta, hogy fény kísérte az úton. Az a bensőségesség, ami ő, az anyja és a testvére között alakult ki, még akkor is, amikor csak kenyeret és babot tudtak enni. És a fiúk, főleg az első, aki szerette és  támaszt jelentett neki  a családi megpróbáltatások idején.
Ezt a támogatást adta neki a férje is, akihez közel érezte magát és akivel nagyon szerető kapcsolatuk volt. Minden szép és jó. Kivéve, hogy húsz év után, mikor már a gyerekek felnőttek, már nem volt oda a munkahelyéért, amely annak idején a menedéket jelentette számára, amikor először lépett ki a fájdalmas családi környezetből.
Új irányt keresett, hogy a személyisége kiteljesedjen és, hogy a karrierje is más irányt vegyen. De a férje fogta a kezét,  a férje vissztartotta. A kapcsolatuk azért működött, mert Mártának szüksége volt támaszra és a férfi ezt megadta neki. De most Márta függetlenségre vágyott, és a férfi még mindig nem engedte el.
Rámutattam, hogy hasonló dolog történt beszélgetésünk során. Szüksége volt rám, amikor újraélte a fájdalmat. De a végére el tudtam engedni a kezét és neki csak az kellett, hogy mellette legyek és ne tartsam vissza.
Körvonalaztam azt az állapotot, amelyet kialakíthatna a férjével, hogy segítsen megértetni és elfogadtatni vele azt a tényt, hogy sokkal önállóbban kell Mártának kilépnie a világba és talán segíthetne neki kezelni az ezzel kapcsolatos  bizonytalanságait. Cserébe, az adhatná meg a támogatást, amit eddig a férfitól kapott meg, hogy a férfi elfogadná, ahogy ő jár-kel a világban.
A beszélgetésben ehhez a ponthoz érve Márta képes volt meglátni, hogyan halad a fejlődése és az elszakadása, hogyan kezelje kapcsolatuk változó dinamikáját és az életben elért helyét.

Case #39 - Az erős virágos

Amikor önkénteseket kértem, Fran felugrott. Megjegyeztem neki, hogy korábban ő volt az első, aki kérdést tett föl.
Kérdések feltevése helyett a vele való korábbi tapasztalataimmal kezdtem – miket vettem észre rajta, és hogy ezekről mi a véleményem, hogyan hatott rám.
Elmondta, hogy korábban is gyakran ő volt az első jelentkező, mire mondtam, hogy velem is hasonló volt a helyzet. Ezzel rögtön közös nevezőre kerültünk. Kérdeztem, mit dolgozott korábban – virágárus volt, de ő egy saját virágüzletet akart nyitni, és elhatározta, hogy ez sikerülni is fog. Elképzeltem őt, mint fiatal, magabiztos nőt, és ahogy hallgattam tervezgetését, hittem neki.
Szóval, így fektetjük le az összefüggő alapokat, és ismerjük fel, mi az, ami kitűnik, mi az, ami fontos számára.
Megkérdeztem a kedvenc virágát (hogy mi testesítheti meg őt). Napraforgó, mondta ő. Elmondtam, mennyire szeretem én is a napraforgót, és hogy mit szeretek benne. Ő sok mindenért szereteti – ez a növény boldog, sugárzó, erős, magasc
Hallható nyomatékkal mondta az „erősh szót, így megkérdeztem, miben érzi magát erősnek. Elmagyarázta, hogy valóban erős, és bár örül ennek a képességnek, érzi, hogy mérgében igen pusztító tud lenni.
Így, hát belevittem egy játékba, egy kis „terápiás birkózásbah, ahol egymással szemben álltunk és egymásnak nyomtuk a kezünket. Mókás volt, és hagytam, hogy érezze agressziójának erejét biztonságos, játékos keretek között. A kísérlet során bebizonyosodott, hogy az agressziója és haragja pozitív is tud lenni, nemcsak negatív. Ezzel még bizalmasabbak lettünk egymással.
Rámutattam, hogy a társadalom nem mindig szereti az erős nőket, megnevezvén pár tényezőt, hogy kiderítsem, ő hogy is van ezzel. Elmesélte, néha érezte, hogy túllőtt a célon és elnyomja az embereket. Kértem, mondjon erre példát. Mesélt egy taxisról, aki nem akarta használni a taxiórát, erre elkezdett sofőrrel kiabálni. Megértettem a reakcióját és jeleztem, hogy talán én sem csináltam volna másképp. Ennek ellenére mondta, mindig elszomorodik, ha eszébe jut, ahogy elveszti a kontrollt.
Elkezdtem kérdezni az életkörülményeiről, családjáról, hogy ki volt a családban az, aki néha kijött a sodrából. Elmesélte, hogy gyerekkorában az apja igen gyakran kimutatta érzéseit. De ahelyett, hogy megijedt volna ettől, inkább azzá vált, ami mostc és ő nem szeret kiborulni mérgében olyan ésszerűen kezelhető dologtól, mint a taxisofőr esetében.
Ez érthető, és azt javasoltam, hogy most, hogy már felnőtt nő, megválaszthatja, hogy az apja mely tulajdonságát szeretné használni és melyiket nem. Szóval, egy széket raktam elé, mely az apját jelképezte, és arra kértem, hogy beszéljen „nekih erről a dologról. Ez segített neki kifejteni, hogy mely tulajdonságokat szeretne megtartani magának és melyek azok, amelyeket legszívesebben maga mögött hagyna, amelyek eddig árnyékként kísérték.
Ezek után megkönnyebbülve érezte magát, és képesnek arra, hogy agresszióját kezelni tudja, hogy képes döntéseket hozni és nem elkövetni olyan hibákat, ami miatt szégyellnie kéne magát.
Ez az, amit integrációnak nevezünk, és nem is inkább kognitívan, hanem főleg szomatikusan fordul elő, tehát ez egy igazi test-alapú, fizikális módszer.

Case #38 - A nő aki hibázott

Jemma kapcsolata kudarcba fulladt. Elrontott mindent-  5 alkalommal hibázott annál a cégnél aminek dolgozott, számítási hibákat vétett mások kárára egyfolytában. Sikertelennek érezte magát.
Amikor előhozakodott ezzel a kapcsolati problémával, óvatos voltam. Ömlesztve mesélte egyik történetet a másik után. Sírt és teljesen összeomlott, láttam magam előtt, hogy ez órákon keresztül tarthat anélkül, hogy előrébb lépnénk. Közben említette, hogy a probléma gyökere összefüggésben van, azzal, hogy elköltözött a szüleitől. Haragudott rájuk, gyanúsnak találta az apja motivációját.  Tisztán látszott, hogy reménytelen bármilyen segítő szándék, és ez a reménytelenség elvette az étvágyamat. Rám ez ellentétesen hatott, vissza akartam rántani.
Tudtam, hogy egyenesen  a szíve közepébe kell hatolnom, beleértve saját magamat is. Mondtam neki, - foglalkozzunk a problémával, most ez van – hibáztál velem együtt- de ez a stílusod ez rám is hatással van. Biccentett a fejével, meg tudja érteni, hogy ez volt a reakcióm, hasonlót már tapasztalt ő is.
Az első lépés, ahhoz az emberhez aki rálépett egy önpusztító útra, az ha egyenesen visszahozzuk őt a jelenbe, ahelyett hogy  a történeteit hallgatnánk. A legjobb módja ennek, ha felhívjuk a figyelmet arra, milyen pozitív hatása lehet ennek a kapcsolatra vetítve.
Majd megkértem, játszom velem egy kis játékot.  Arra kértem, próbálja meg kitalálni, hogyan hatott rám, az a hiba amit velem szembe elkövetett, majd a második után elmondom neki, hogy eltalálta-e vagy sem.
Elsőre azt gondolta türelmes lehettem-  majd mondtam neki nem így volt.Másodjára azt gondolta együttérző voltam- Ez sem jó válasz.
Elmondtam neki, hogy ingerültséget éreztem felé.  Most azt kértem, hogy találja ki, milyen lehetett számomra ez az érzés.  Először azt gondolta, hogy nyomasztott ez az érzés.  Erre azt válaszoltam ez csak az igazság egy kis része. Arra gondolt, hogy ezt a hasamban és mellkasomban éreztem.
Ezek után, elmondtam neki, hogy valójában dühöt éreztem felé, amely érzés olyan volt mintha a mellkasomat feszítené belülről.  
Megkértem, hogy próbálja ki ő is milyen, mert ki akartam rántani az önsajnálat mocsarából, ami tévútra vezet. Azt akartam ezzel, a szituációval elérni, hogy lássa azt nem csak ő az egyetlen  aki szenved.  Ez szintén szörnyű volt számomra.  Majd azt kértem tőle, hogy csinálja tovább – ahogy az tisztán látszott hogy paranoiás ( apjával együtt) – ezt a „kitalálós játékot  határozottan, megadva ezzel az esélyt, hogy kijavítsa a hibákat ahelyett hogy elszigetelné az ilyen kitöréseit.
Következő lépésben, felvetettem, hogy cseréljünk helyet. Felcseréltük, a szerepeket, szomorú voltam,  sikertelennek éreztem magam  ő viszont  ideges.   
A játék közben megjegyezte, hogy úgy viselkedett mint a szülei – ordított, kritizált, degradált, kioktatott, nyomás alatt tartott hogy csináljam meg.
Ez ismét hasznosnak bizonyult. Ez kimozdította a polaritásának egy maghatározó részéből, ezáltal nagyobb tapasztalatot szerzett arról, hogy mi folyt körülötte.
Majd mondtam neki egy metaforát a toborzás szóra – ez pont olyan mintha ő egy olyan munkára kéne fel engem, ahol az lenne a dolgom, hogy legyek vele szemben ingerült, és ezt olyan sikeresen teszem meg egy percen belül, hogy én is ideges leszek tőle.  Ismét rámutattam, arra hogy bizonyos szinten belegyeztem, hogy a játékban a túloldalon legyek. amibe az én szadista énem beleegyezett.
Elmagyaráztam, hogy ez két személy játéka.  Elmondta, hogy éppenséggel, a játék alatt amíg az „ideges szerepében volt, az emlékeztette arra a nyomásra amit anno a nagyszülők felől érzett.
A tények alapján,  ez volt ahogyan ő kezelte a dolgait.
Újabb metaforát mondtam:  Kézírás, és a küzdő játékos.  Reprodukálta az írásait, az élete eddigi összes területével kapcsolatban. Ez adott egy keretet annak, mi történt eddig, ahelyett hogy egyéni feltételeket szabna ( az ő problémáival) és rámutatott az ő megrögzötten és engesztelhetetlenül ismétlődő, természetes tapasztalatának, és más körülötte lévő ügyekkel kapcsolatos folyamatára.
Majd, meghívtam, hogy válasszon bármilyen ismert játékot, olyan karakterrel ami számára ismerős,    és hasonlít az ő valódi életében betöltött karakterre. Erre ő egy olyan különös drámát írt körbe ahol a karakterek pontosan visszaadták az egész eddigi folyamatot ami még eddig felfedezetlen volt.
Majd kértem tőle, egy példát egy másik történetből-  filmből, színházi darabból ahol egy másik jelenet van.  Itt már távolabbról más szemszögből figyeltem a dolgokat.  Harry Potterre esett a választása, majd megkérdeztem melyik karakter szeretne lenni- erre ő azt válaszolta, hogy Harry.
Ezután azt kértem tőle, hogy Harry szemével nézzen rám. Erre azért volt szükség, hogy felállítsa az egész áldozati jelenetet az ő saját szemszögével- Erre különös tekintettel nézett rám.
Belement a kísérletbe, és ahogy felfedeztük Harry Potter filmbéli természetét – képtelenség megölni stb elkezdett olyan enyhe érzéseket táplálni maga felé mint  Harrynek a filmbéli természete.
Változást érzett a személyiségében.,a dolog másik végéről nézve mást tapasztaltam vele kapcsolatban.
Ahhoz, hogy ezen a folyamaton tovább tudjunk lépni, szüksége van tőlem arra, hogy jelen legyek vele, becsületes legyek minden helyzetben. Kapcsolatokkal dolgoztam, különböző tapasztalatokat szereztem, az utolsó az  amely „ földindulás volth- de szükséges volt minden amivel ez korábban járt.