Wendy arról beszélt, hogy egy partnert szeretne. Elvált és van egy vállalkozása. Arról beszélt, hogy milyen elégedetlen volt az alkalmazottaival és, hogy õ mennyire üzletasszonyszerûen viselkedett és sohasem mutatta a sérülékenységét. Szembeállította ezt azzal a türelemmel, amelyet nálam tapasztalt.
A hatalom kérdésérõl beszélgettem vele – arról a képességrõl, hogy egyszerre üzletasszony-szerû is legyen és közvetlen is. Arról, hogy milyen élvezetes vezetõnek, fõnöknek lenni.
Nagyon félénknek tûnt, ahogy én beszéltem, a kezével babrálva egy kislányra emlékeztetve engem. Kérdeztem tõle, hogy mennyi idõsnek érzi magát – azt mondta 10 évesnek. Megkérdeztem tõle mi történt vele, mikor ennyi idõs volt.
Arról kérdeztem, hogy türelmesek voltak-e vele a családban. Az apja megpofozta 10 éves korában, mivel az iskolai érdemjegyei romlottak. Az volt a helyzet, hogy az apjuk rendszeresen verte az öccsét. A külvilág számára ugyanakkor az apjuk egy türelmes embernek mutatkozott, akinek mindig volt ideje más emberekre figyelni.
Elmagyaráztam neki, hogy az a türelem, amit bennem lát, mint terapeutában, feszültséget kelthet benne, mivel az merülhet fel benne, vajon én is hasonlóan robbanékony leszek-e, mint az apja?
Egyetértett azzal, hogy ez valóban feszültté teheti. Azt mondta, hogy õ tulajdonképpen nem nagyon bízik a férfiakban. Az elsõ férje szintén türelmetlen volt vele, kizárólag az érdekelte, hogy megkapja tõle, amit igényelt. Azt mondta, hogy másik partnerre vágyott.
Bevallotta, hogy az osztályzatai romlásának az volt az oka, hogy õ egy bentlakásos iskolába járt és rendkívül durván és aljas módon zsarnokoskodtak felette. A szüleinek errõl fogalma sem volt és nem is érdekelte õket. Nagyon egyedül érezte magát.
Közel ültem hozzá és beszéltem neki, felismerve az érzékenységét, sérülékenységét és azt, hogy szüksége van valakire, aki úgy látja õt, mint amilyen õ valójában, inkább, mint egy más elvárásait megtestesítõ személyként. Valakire, aki érdeklõdést mutat az õ küzdelmei iránt, és akit nem csak az érdekel, hogy jó eredményeket érjen el. Sírni kezdett, még jobban ellágyulva. Elmondtam neki, hogy engem minden elvárás nélkül érdekel az õ személyisége, és tõlem õ bármilyen lehet. Úgy tûnt, hogy szomjazik erre a fajta figyelemre és ott ültünk egy ideig, miközben én bátorítottam õt, hogy dolgozza fel ezt az élményt.
Rámutattam, hogy a személyiségének ez a része törõdést és odafigyelést igényel és azt, hogy természetesen fejlõdjön, amíg megszilárdul, és amellyel emberi kapcsolatot építhet.
Az alaklélektanban nem csak a páciens jelenlegi problémáival foglalkozunk hanem – ami szintén fontos, hogy tudatában legyek, mint terapeuta – hogy mi az, amivel egyáltalán nem akarnak kapcsolatba kerülni. Ennek a megállapításakor teljesen a tudatuk felszínére hozzuk azt és rámutatunk az okaira, amelyek gyakran családiak, de nem mindig. Aztán az így nyert információt visszaemeljük a jelenbe és a terapeuta és a páciens kapcsolatába.
Ennek a végrehajtása egy világos terápiás programot teremt, egy olyan folyamatot, amelynek révén folytathatjuk az eredetileg felmerült témában a munkát, vagyis, hogy a páciens egy másik partnert szeretne.
A hatalom kérdésérõl beszélgettem vele – arról a képességrõl, hogy egyszerre üzletasszony-szerû is legyen és közvetlen is. Arról, hogy milyen élvezetes vezetõnek, fõnöknek lenni.
Nagyon félénknek tûnt, ahogy én beszéltem, a kezével babrálva egy kislányra emlékeztetve engem. Kérdeztem tõle, hogy mennyi idõsnek érzi magát – azt mondta 10 évesnek. Megkérdeztem tõle mi történt vele, mikor ennyi idõs volt.
Arról kérdeztem, hogy türelmesek voltak-e vele a családban. Az apja megpofozta 10 éves korában, mivel az iskolai érdemjegyei romlottak. Az volt a helyzet, hogy az apjuk rendszeresen verte az öccsét. A külvilág számára ugyanakkor az apjuk egy türelmes embernek mutatkozott, akinek mindig volt ideje más emberekre figyelni.
Elmagyaráztam neki, hogy az a türelem, amit bennem lát, mint terapeutában, feszültséget kelthet benne, mivel az merülhet fel benne, vajon én is hasonlóan robbanékony leszek-e, mint az apja?
Egyetértett azzal, hogy ez valóban feszültté teheti. Azt mondta, hogy õ tulajdonképpen nem nagyon bízik a férfiakban. Az elsõ férje szintén türelmetlen volt vele, kizárólag az érdekelte, hogy megkapja tõle, amit igényelt. Azt mondta, hogy másik partnerre vágyott.
Bevallotta, hogy az osztályzatai romlásának az volt az oka, hogy õ egy bentlakásos iskolába járt és rendkívül durván és aljas módon zsarnokoskodtak felette. A szüleinek errõl fogalma sem volt és nem is érdekelte õket. Nagyon egyedül érezte magát.
Közel ültem hozzá és beszéltem neki, felismerve az érzékenységét, sérülékenységét és azt, hogy szüksége van valakire, aki úgy látja õt, mint amilyen õ valójában, inkább, mint egy más elvárásait megtestesítõ személyként. Valakire, aki érdeklõdést mutat az õ küzdelmei iránt, és akit nem csak az érdekel, hogy jó eredményeket érjen el. Sírni kezdett, még jobban ellágyulva. Elmondtam neki, hogy engem minden elvárás nélkül érdekel az õ személyisége, és tõlem õ bármilyen lehet. Úgy tûnt, hogy szomjazik erre a fajta figyelemre és ott ültünk egy ideig, miközben én bátorítottam õt, hogy dolgozza fel ezt az élményt.
Rámutattam, hogy a személyiségének ez a része törõdést és odafigyelést igényel és azt, hogy természetesen fejlõdjön, amíg megszilárdul, és amellyel emberi kapcsolatot építhet.
Az alaklélektanban nem csak a páciens jelenlegi problémáival foglalkozunk hanem – ami szintén fontos, hogy tudatában legyek, mint terapeuta – hogy mi az, amivel egyáltalán nem akarnak kapcsolatba kerülni. Ennek a megállapításakor teljesen a tudatuk felszínére hozzuk azt és rámutatunk az okaira, amelyek gyakran családiak, de nem mindig. Aztán az így nyert információt visszaemeljük a jelenbe és a terapeuta és a páciens kapcsolatába.
Ennek a végrehajtása egy világos terápiás programot teremt, egy olyan folyamatot, amelynek révén folytathatjuk az eredetileg felmerült témában a munkát, vagyis, hogy a páciens egy másik partnert szeretne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése