Case #65 - Szadizmusban összekapcsolva

Kathy édesanyja elég instabil személyiség volt, a legrosszabb fajtából. Gyerekkorukban mindig megtalálta a módját, hogy kritizálhassa, támadhassa és mindenért õt és a testvéreit hibáztassa. Mindig bántotta a gyerekeit érzelmileg, máskor meg az elérhetetlent játszotta. A hangulatváltozásaival és a haragjával nehéz volt együtt élni. Máskor viszont nagylelkûnek, jó szándékúnak mutatkozott és minden fizikai szükségletre odafigyelt.
Kathy emiatt, érthetõ módon, problémákkal küzdött a házasságában. Néha nagyon szeretetteljesen tudott viselkedni, máskor viszont gyanakvó és bizalmatlan volt, és õ maga is rosszkedvûen és kritikusan viselkedett. Megrémült attól, ahogy az anyja viselkedését másolja, a férjén látta is ennek a destruktív hatását.
Beragadva érezte magát ebben a helyzetben, és amikor valami kiváltotta ezt a viselkedést belõle, majdhogynem lehetetlennek érezte, hogy visszatérjen a normális kerékvágásba. Tudta, hogy ez megöli a kapcsolatát, így eljött, hogy segítséget kérjen.
A Gestalt terápia során a probléma velejéig hatolunk ahelyett, hogy visszább lépnénk tõle. Kathy problémája az volt, hogy olyanná kezdett válni aki nem akar lenni. Az ellenállást a probléma részeként kezeljük, nem akarunk részesei lenni azáltal, hogy segítünk a páciensnek valaki mássá válni, mert úgy csak az ellenállást leküzdésében segítenénk.
Így hát rámutattam, hogy az édesanyjától látott viselkedésforma igen szadisztikus. Kathy egyetértett. Arra is kitértem, hogy ezek a jellemzõk az õ viselkedésében is jelen vannak. A A nyelvezet erõs volt így, de Kathy belátta, hogy ennek van itt helye, hiszen így lehet igazán megnevezni a problémát.
Javasoltam, hogy lépjünk rögtön erre a részére a kísérletnek. Egyszerûen ezt a mondatot mondattam el vele: 'Azt akarom, hogy érezd azt a fájdalmat, amit én érzek.'. Ez a mondat nevesítette a háttérben meghúzódó dinamikus viszonyát a szadizmushoz. Kathy édesanyja és maga Kathy is igen nagy fájdalomnak voltak kitéve, és a szadisztikus viselkedés mögött valami iránti sóvárgás húzódott meg.
Kathy elmondta ezt a mondatot, annak ellenére hogy nagyon nehéznek találta, és rögtön belátta az igazságtartalmát.
Amiért ilyen úton lépett be a szadizmusába, ezért igazán magáénak érezhette.
Ezután nehezítettem a kísérleten azzal, hogy arra kértem, képzelje azt, hogy a férjéhez beszél akkor, amikor éppen rosszkedvû. Megismételte ugyanazt a mondatot, megkérdeztem mit érzett a testében közben, hogy megérthessük az élményeit.
Rendkívüli émelygésrõl, utálat, szégyen és öröm keverékérõl számolt be.
Ez volt a probléma veleje, amelyhez tapasztalati úton jutottunk el. A szadizmusba való direkt belépés által és azáltal, hogy feltártuk a vele társuló érzelmeket, elérhettünk a legbelsõ dinamizmusokhoz tapasztalati úton ahelyett, hogy csak körülírtuk volna a helyzetet. Kathyt helyeztük az élmény középpontjába, ezáltal valószínûleg egzisztenciális választás elé helyeztük.
Eztán arra kértem, lélegezzen, próbálja megtalálni a centrumot. A következõ lépésként kértem, képzelje maga elé az édesanyját, szadisztikus mosollyal az arcán. Ismét érezte a szorongást, feszültséget és émelygést. Kértem, próbáljon kitalálni egy megerõsítõ képet – itt Buddhára gondolt, ez megnyugtatta.
Kértem, hogy váltogassa a fejében a képet az édesanyjáról, érezze ezeket az érzelmeket, illetve a képét Buddháról, hogy lenyugtassa magát.
Javasoltam, hogy tegyen egy megállapítást az anyja felé: 'Hozzád társítom azt, amikor szadisztikusan viselkedem'.
Ez egy másik nézõpontjára világított rá kapcsolatuk dinamikájában, ahonnan az egész problémára hivatkozni lehetett – a múlt és a jövõ eggyé váltak. A szadisztikus viselkedés maga egyesítette Kathy-t az anyjával olyan mértékben amit más úton nem tudott elérni. Így válhatunk azzá ami ellen ellenállunk.
Folytatván a kísérletet, amiben Kathy birtokolhatta saját szadisztikus viselkedését és az anyjával való kapcsolatát, ugyanakkor érezze az érzéseit, és találjon egy megnyugtató képet, képes volt újdonságot belevinni a kapcsolatukba és a saját viselkedésébe.
Megkönnyebbült és bizonyos értelemben megújult ettõl a munkától. Arra kértem, hogy gyakorolja ezt amikor csak ilyen rossz érzései támadnak.

Case #64 - Érzékeny vagy bolond választások

Zac-nek kapcsolati gondjai voltak. A barátnõje, Marta elég 'problémás eset' volt. Kreatív, színes egyéniség volt, és sok mindenben egyetértett Zac-kel társadalmi és politikai témákban. Nagyon elfogadó volt Zac-kel, amit õ még eddig nem tapasztalt egy kapcsolatban sem. Jól érezte magát Marta-val de voltak dolgok amiken egyszerûen nem tudta túltenni magát.
A lány füvet szívott, õ nem. A lány szerette a kemény pornót, õ nem. A lány több szexpartnert akart, de õ nem. Szerette a lány vadságát, de ez fájdalmat is okozott neki. Látta, hogy Marta instabil személyiség, de úgy érezte, tud rajta segíteni. Nem akart még egy elromlott kapcsolatot, így ebben ragadt két évig, pedig a lány nagyon érzékeny volt, gyakran kiabált is vele.
Úgy tûnt, ez egy túl bonyolult kapcsolat, mégsem tudta elengedni. Úgy gondolta, hogy az õ szerelme majd megváltoztatja a lányt, hogy majd jóra fordulnak a dolgok.
Megkérdeztem, 'Mi lesz, ha nem fordulnak jóra a dolgok? Mi lesz, ha a lány nem változik meg? Mi van, ha meg sem akar változni? Mi lesz, ha sosem fog belenyugodni a monogámiába?'.
Ezek nagyon nehéz kérdések voltak számára. Direkt kérdéseket tettem fel, mert úgy láttam, szorosabb kapcsolata van a fantáziáival mint a valósággal, és szerette volna elkerülni, hogy foglalkoznia kelljen azzal, ami történik valójában és az ezzel kapcsolatos érzelmeivel. Eltávolodott saját magától azáltal, hogy a jövõrõl álmodozott. A Gestalt terápia erõsen a jelenre fókuszál, még inkább arra, hogyan éljük meg a jelent. Az embereknek gyakran segítségre van szüksége ahhoz, hogy igazán belekerüljenek a jelenbe, Zac-nek pedig kifejezett módszerei voltak arra, hogy ezt elkerülje.
Ezt az eljárást követve kiderült számára, hogy õ így nem akar élni, nem akarja tovább vívni ezt az értelmetlen harcot ebben a kapcsolatban, és ha a lány nem változik meg, akkor ez a kapcsolat nem mûködhet az õ számára és el kell engednie.
Nagyon figyeltem arra, hogy ne befolyásoljam. Az egzisztenciális nézet szerint bármit is tesz az ember a saját életével, az az õ döntése, neki kell számolnia a következményekkel, a várhatóakkal és a váratlanul felmerülõkkel egyaránt. Az én feladatom itt az, hogy szembeállítsak valakit a saját döntéseivel, azok következményeivel és segítsem õket, hogy kilépjenek a megfigyelõ pozícióból, be a saját életükbe. Fontos, hogy tudják, õk hozzák a döntéseket, nem mások és nem a körülmények.
Ha marad a lánnyal aki olyan amilyen volt ahelyett, hogy újító ötletekkel állna elõ, az nem lenne egy ésszerû döntés. Nehéz volt elvonatkoztatnia a saját terveitõl, de amikor megtette, akkor látta, hogy ebben a kapcsolatban õ nem kap eleget.
Mindazonáltal láttam, hogy ez akármilyen racionális döntés is, a helyzet nem ilyen egyszerû.
Javasoltam, hogy játsszunk el egy beszélgetést a két fél között – az egyik készen állt arra, hogy elengedje a kapcsolatot, a másik nem.
Tisztán látszott, hogy az a fél, aki nem akarta elengedni az a páciens gyermeki oldala, nagyon emocionális, amelyik el akarta engedni az pedig a racionális énje volt. Csupán azért mert hozott egy 'értelmes', ésszerû döntést, nem oldódott meg a helyzet. A gyermeki, az érzõ én is részt kellett, hogy vegyen a döntési folyamatban. Elég sok beszélgetést igényelt ez a két fél között – nem csak a szavak, hanem az érzelmek miatt is, amelyek mindkét oldalt átjárták.
Lassan egyfajta megegyezés, az érdekek találkozása látszott. Volt egy megoldás amiben benne volt a gyermeki én is. Nem gondoltam, hogy ezzel vége a történetnek, bár az ülés véget ért. Ez valami olyasmi volt, amihez a késõbbi ülések alkalmával vissza kellett térjek. Fritz Perls ezt a saját 'gyõzedelmeskedõ' és 'alulmaradó' résznek hívja (topdog/underdog), és bármilyen hozzáértõnek, tisztán látónak és elõremutatónak érezzük magunkat, igazából van egy másik részünk ami mindig aláássa a 'topdog' haladási irányát. Jelen esetben a racionalitás és az értelem nem bizonyult elegendõnek. Ebbõl látszik, hogy nem szabad túlságosan a 'topdog' oldalára állnunk.

Case #63 - A hadaró limpelő

Murray 20 éve a rendõrségnél dolgozott. Egyszer csak egy baleseti helyszínelés alkalmával elvesztette a lazaságát. Általában túl tudott lenni bármilyen érzelmi hullámon ami néha erõt vett rajta, de ez most más volt. Most azt érezte, nem fog rendbe jönni.
Elment egy kis idõre szabadságra a stressz miatt, de betelt nála a pohár, így nyugdíjba ment és nyitott egy sarki kisboltot egy faluban.
Rendben ment tovább az élet, de belül még mindig nagyon stresszesnek érezte magát, így hozzám fordult segítségért.
Murray-rõl azt kell tudni, hogy rengeteget beszél. Elég szórakoztató is, sok sztorija van, és az egyik történetet folyton szövi át a másikba. Tulajdonképpen non-stop képes volt beszélni. Nagyon szerettem hallgatni, jó mesélõ volt.
De pont emiatt nehéz volt közbevágnom, így nem volt könnyû a felszín alá kerülnöm és lefektetnem a terápia alapjait.
Ez folytatódott több ülésen át, minden alkalommal ugyanazzal a problémával szembesültem. Elmondtam neki, hogy ez a tapasztalatom, de az ég világon semmi különbséget nem észleltem.
Valami azonban feltûnt. Murray elég erõsen sántított, olyan volt, mintha kissé fájna neki a járás.
Valamelyik sztorija közepén félbeszakítottam. Azt mondtam, 'Észrevettem egy érdekes ellentmondást. Nagyon gyorsan beszél, viszont lassan kell, hogy járjon.'
Murray egyetértett velem, de nem tûnt úgy mintha különösebben érdekelné a dolog.
Annyit kérdeztem, 'Mi lenne, ha olyan lassan kellene beszélnie, ahogy jár?'.
Ez egy új ajánlat volt, de még így sem tûnt úgy, mintha számítana valamit. Egy kísérletet javasoltam – fel-alá járkáljon a szobában úgy, hogy minden lépésnél egyetlen szót mondhat. Amikor ezt csinálta, értelemszerûen, lassabban kényszerült beszélni. Hirtelen megértette, mire utaltam – a teste megpróbálta õt lelassítani, de õ nem vette ezt észre. Amikor lassabban beszélt, képes volt érezni – ez volt az, amit ezzel a sok beszéddel próbált elkerülni.
Mikor végre hozzáfértünk az érzéseihez, a terápiás munka elkezdõdhetett...
A Gestalt-terápia során mindig figyelünk a 'jelenségekre' – ez esetben a páciens beszédének sebességére (inkább, mint a tartalomra) és a sántításra. Anélkül, hogy bármi tanulságot levonnánk ezek fontosságáról, hagyjuk, hogy új 'Gestalt'-ok (konfigurációk) merüljenek fel és kapcsolódhassanak össze, itt éppen egy mély ellentmondás formájában. Mindig figyelnünk kell ezekre az ellentmondásokra, mert gyakran jelentenek hasadást a személyiségben, ezáltal próbálja a páciens elkerülni a szembesülést. Miután ezek a hasadások a felszínre kerültek, tudunk velük dolgozni, és természetes úton a páciens el fog mozdulni egy teljesebb, egészebb személyiség irányába – bár lehet, hogy egy kis segítségre lesz szükségük hozzá. A Gestalt kísérlet ezekbõl a megfigyelésekbõl születik és egyfajta módja annak, hogy az ilyen hasadásokat a felszínre hozzuk ahelyett, hogy csak beszélgetünk vagy 'tudunk' róla. Egy integráltabb, testközpontú fajta tudás az, ami minket igazán érdekel.

Case #62 - Medúza

Tracy-nek volt egy álma. Meggyilkolt egy férfit és elrejtette egy szekrénybe. Megpróbált biztosra menni, hogy senki sem jön rá a körülötte lévõ emberek közül. Úgy rémlett neki, ezért az édesanyját kell hibáztatnia.
Sétált egy folyosón és találkozott egy férfival, egy pszichológussal, aki ezen felül nyomozó is volt. A kezük összeért. Azon gondolkozott, hogy rejtse el elõle is. Bûnügyi filmek zenéje ment a háttérben.
Az álommal való munkához Gestalt-módszert alkalmaztunk.
Megkértem, hogy mesélje el még egyszer az egész álmot úgy, mintha a jelenben történne – az õ tudatállapotainak változása szempontjából.
Amíg mesélte, néha megállítottam, hogy megkérdezzem, mit érez, vagy hogy részletekre kérdezzek rá – például a férfiról akit megölt.
Ezután megkértem, hogy 'legyen õ a férfi', és beszéljen az õ szemszögébõl.
A férfi azt mondta, hogy Tracy hûvös, számító és kemény volt.
Amikor ismét a saját nevében beszélt, nevetett, fészkelõdött és nem értett egyet a leírással.
A következõ fázis a pszichológussal való séta volt. Nagyon keményen dolgozott azon, hogy elrejtse a tényeket elõle.
Ezután eljátszotta a pszichológust is. Azt érezte, Tracy nagyon erõs és hogy nem fog tudni semmit sem kiszedni belõle.
Visszatértünk hozzá – folyamatosan ismételgettem a tulajdonságait – erõs, hideg, számító, kemény.
Hozzátette, hogy szadisztikus érzései vannak, így összeraktam mindezeket a szavakat.
Megkértem két nõt a csoportból, hogy jöjjenek ki, sétáljanak körbe, megtestesítve ezeket a tulajdonságokat.
Tracyt arra kértem, tegyen ugyanígy. Nagyon nehéznek találta, csak nevetett és mosolygott, de bátorítottam, hogy maradjon benne a folyamatban, legyen az az erõs nõ. Kértem valakit, hogy játssza el a holttestet, és valaki mást hogy játssza el Tracy-t, amint ártatlannak vallja magát, mint egy olyan nõ, aki sosem tudna ártani senkinek.
Kértem, hogy nézzen rá néhány férfira a csoportból úgy, mintha ölni tudna a szemével. Érezte a saját erejét, de mindig elnevette magát, viszont azt mondta, kissé gonosznak érezte magát ahogy nevetett. A nevetés sokszor az elhajlás jele, egyfajta mód a szituáció megtagadására.
Megkértem, hogy lélegezzen a rekeszizmai közé – láttam, hogy csak a mellkasába lélegzik.
Amikor megpróbálta, egy követ érzett a gyomrában, majd egy gátat a szívénél. Bátorítottam, hogy folytassa a légzést, miközben érzi azt a követ, csakúgy, mint az erejét.
Azt mondta, ez elsõ sorban a szülei irányába történõ elutasítása miatt van, másodsorban pedig a szexualitásának elnyomása miatt. Úgy érezte, mintha lenne egy tõr a kezében és játszadozni akarna vele. Kicsit úgy érezte magát, mind Medusa, aki a puszta tekintetével kõvé tudta változtatni a férfiakat. Azt mondta, ettõl kellemes, szexuális töltetû érzései támadtak a testében.
Nagyon máshogyan nézett ki most – sokkal komolyabban, semmi nevetgélés és 'adom az ártatlant' attitûd.
Ennél a pontnál kezdte el igazán birtokolni az erejét ahelyett, hogy megtagadná azt. Énjének minden részét meg tudta tapasztalni így – a gyilkost, a szexualitását, az erejét mint nõ.
A Gestalt terápia során önmagunk részeinek megtagadását rendkívül veszélyesnek gondoljuk. Miután az emberek önmaguk elfojtott részleteibe engednek betekintést maguknak,  csak azután hozhatnak teljes értékû döntéseket, ennek értelmében így tudnak igazán 'felelõsséget vállalni'. Ez az egzisztenciális megközelítés a Gestalt-ban – nem konkrét megoldásokat vagy erkölcsi útmutatást adni arra, hogy ki mit csináljon, hanem helyreállítani az emberek érzékét arra, hogy teljesen önmaguk lehessenek, és ezáltal autentikus döntéseket tudjanak hozni.
Ezen az ülésen követtem az energetikai mozgásokat, és próbáltam Tracy-t az elnyomott énje felé fókuszálni – az agressziója, az ereje, stb. felé. Nagyon nehéznek találta azt, hogy benne tudjon maradni a folyamatban és valóban birtokolni az énjének ezen részét. Képes volt olyan dolgokat elengedni amiket régen elfojtott és tulajdonképpen megemésztetlen kételyek voltak.