|
 Danielle igen megrázó történetet osztott meg velem. Mind a férje, mind maga tanárok, együtt utazva tanítottak angol nyelvet szerte a világban. Még az egyetemen találkoztak, és úgy tûnt, hogy nagyon közel állnak egymáshoz, mindketten kreatívak, spirituális érdeklõdésûek és fogékonyak a mûvészetekre.
A férje egyszer Franciaországba utazott egy mûvészeti kiállításra. Azonban nem tért vissza onnan. Úgy döntött, hogy illegális személyként ott marad. Tette mindezt úgy, hogy nem vitatta meg felesésével, nem figyelmeztette õt.
Mindez nagyon csalódást keltõ volt a nõ számára. A dolgok az idõ elteltével sem változtak. A férfi nem hívta feleségét, hogy csatlakozzon hozzá, bár néha hazatért látogatóba. A kommunikációjuk minden alkalommal gyatra volt, Danielle továbbra is megbántottnak érezte magát.
Úgy érezte, mintha az egész élete „fel lenne függesztve", önbizalma nem volt ahhoz, hogy váltson, ugyanakkor a fennálló helyzetet sem tudta megoldani.
Bizonyos idõ elteltével megtudta, hogy férje az elõzõ évben meghalt Franciaországban. Ez még jobban összetörte Danielle-t. Arra is rádöbbent, hogy a válás folyamata rendkívül bonyolulttá vált, és parkoló pályára is került.
Danielle úgy írta le életét, mint egy épületet, amelynek az alapjai omlottak össze, és mindössze egy halom kõtörmelék maradt utána.
A következõ 6 évet az élete újbóli összerakásával töltötte, kockáról kockára. Fogékonnyá vált a spirituális gyakorlatok és a filozófia, a személyes fejlõdés iránt, és sok idõt és energiát ölt abba, hogy a trauma után újraépítse önmagát.
Mostanra újra biztos lábakon állt, de problémát jelentett számára az, hogy új párkapcsolatba kezdjen. Volt pár férfival viszonya, de egyik sem volt tartós.
Most úgy érezte, hogy készen áll egy komoly kapcsolatra. Nemrég volt is egy jelentkezõ, de nem lett semmi a dologból, pont a nõ ambivalens érzelmei miatt.
A jelenséget úgy írta le, mintha egy úszómedence szélén állna, remegve, képtelenül arra, hogy fejest ugorjon.
Rámutattam, hogy mindez teljesen érthetõ a tapasztalataiból kiindulva. Az áltata említett metaforát arra használtam fel, hogy tudatosságot ébresszek benne. Figyelmét a legutóbbi kapcsolatára irányítottam, amelyben úgy tûnt számára, hogy a medence tele van vízzel. Nem így volt, és ez újabb csalódást okozott számára.
Ezért nagyon fontos elõre ellenõrizni, mennyi víz van a medencében. Mindezt ahhoz hasonlítottam, hogy legyen tisztában a partnere negatív tulajdonságaival. Rákérdeztem, hogy ma már könnyebben felismeri-e ezeket a rossz tulajdonságokat.
Danielle azonban magára, a saját hiányosságaira akart fókuszálni. Ez alkalommal azonban más terveim voltak. Arra jutottam, hogy az intenzív személyes fejlõdésnek köszönhetõen jobban tisztában volt a saját hibáival, és elismerte azokat.
Annak érdekében, hogy a figyelmet eltereljem róla, arról kérdeztem, hogy mit keres egy partnerben. Általában a páciensre helyezem a hangsúlyt. Ha azonban észlelem, hogy az illetõ képes felelõsséget vállalni önmagáért, akkor jó ötlet lehet a külsõ világra terelni a szót, és arra kérni õt, hogy értékeljen másokat.
A Gestalt lényege, hogy nem követünk bevett formulákat. Ami egy adott helyzetben jól mûködik, nem feltétlenül lesz releváns egy másikban. Minden a páciens személyes fejlettségétõl, igényeitõl, tudatosságától, hiányérzetétõl függ. Ebben a szituációban szerintem a határvonalak kiszélesítése az volt, hogy Danielle képes volt a másik ember olyannak látni, amilyen valójában – félelem és fantáziák nélkül.
Itt a Gestalt-nál arra koncentrálunk, hogy a pácienst az érzéki és a szomatikus tapasztalás útján is végig segítsük, itt és most.
A metaforákkal magunk is dolgozunk, ebben az esetben is igen hasznos volt, megmutatta a megfelelõ irányt. A páciens fenomenológiai világába ad betekintést, ha ismerjük a saját világát, a saját nyelvezetét.
 Danielle igen megrázó történetet osztott meg velem. Mind a férje, mind maga tanárok, együtt utazva tanítottak angol nyelvet szerte a világban. Még az egyetemen találkoztak, és úgy tûnt, hogy nagyon közel állnak egymáshoz, mindketten kreatívak, spirituális érdeklõdésûek és fogékonyak a mûvészetekre.
A férje egyszer Franciaországba utazott egy mûvészeti kiállításra. Azonban nem tért vissza onnan. Úgy döntött, hogy illegális személyként ott marad. Tette mindezt úgy, hogy nem vitatta meg felesésével, nem figyelmeztette õt.
Mindez nagyon csalódást keltõ volt a nõ számára. A dolgok az idõ elteltével sem változtak. A férfi nem hívta feleségét, hogy csatlakozzon hozzá, bár néha hazatért látogatóba. A kommunikációjuk minden alkalommal gyatra volt, Danielle továbbra is megbántottnak érezte magát.
Úgy érezte, mintha az egész élete „fel lenne függesztve", önbizalma nem volt ahhoz, hogy váltson, ugyanakkor a fennálló helyzetet sem tudta megoldani.
Bizonyos idõ elteltével megtudta, hogy férje az elõzõ évben meghalt Franciaországban. Ez még jobban összetörte Danielle-t. Arra is rádöbbent, hogy a válás folyamata rendkívül bonyolulttá vált, és parkoló pályára is került.
Danielle úgy írta le életét, mint egy épületet, amelynek az alapjai omlottak össze, és mindössze egy halom kõtörmelék maradt utána.
A következõ 6 évet az élete újbóli összerakásával töltötte, kockáról kockára. Fogékonnyá vált a spirituális gyakorlatok és a filozófia, a személyes fejlõdés iránt, és sok idõt és energiát ölt abba, hogy a trauma után újraépítse önmagát.
Mostanra újra biztos lábakon állt, de problémát jelentett számára az, hogy új párkapcsolatba kezdjen. Volt pár férfival viszonya, de egyik sem volt tartós.
Most úgy érezte, hogy készen áll egy komoly kapcsolatra. Nemrég volt is egy jelentkezõ, de nem lett semmi a dologból, pont a nõ ambivalens érzelmei miatt.
A jelenséget úgy írta le, mintha egy úszómedence szélén állna, remegve, képtelenül arra, hogy fejest ugorjon.
Rámutattam, hogy mindez teljesen érthetõ a tapasztalataiból kiindulva. Az áltata említett metaforát arra használtam fel, hogy tudatosságot ébresszek benne. Figyelmét a legutóbbi kapcsolatára irányítottam, amelyben úgy tûnt számára, hogy a medence tele van vízzel. Nem így volt, és ez újabb csalódást okozott számára.
Ezért nagyon fontos elõre ellenõrizni, mennyi víz van a medencében. Mindezt ahhoz hasonlítottam, hogy legyen tisztában a partnere negatív tulajdonságaival. Rákérdeztem, hogy ma már könnyebben felismeri-e ezeket a rossz tulajdonságokat.
Danielle azonban magára, a saját hiányosságaira akart fókuszálni. Ez alkalommal azonban más terveim voltak. Arra jutottam, hogy az intenzív személyes fejlõdésnek köszönhetõen jobban tisztában volt a saját hibáival, és elismerte azokat.
Annak érdekében, hogy a figyelmet eltereljem róla, arról kérdeztem, hogy mit keres egy partnerben. Általában a páciensre helyezem a hangsúlyt. Ha azonban észlelem, hogy az illetõ képes felelõsséget vállalni önmagáért, akkor jó ötlet lehet a külsõ világra terelni a szót, és arra kérni õt, hogy értékeljen másokat.
A Gestalt lényege, hogy nem követünk bevett formulákat. Ami egy adott helyzetben jól mûködik, nem feltétlenül lesz releváns egy másikban. Minden a páciens személyes fejlettségétõl, igényeitõl, tudatosságától, hiányérzetétõl függ. Ebben a szituációban szerintem a határvonalak kiszélesítése az volt, hogy Danielle képes volt a másik ember olyannak látni, amilyen valójában – félelem és fantáziák nélkül.
Itt a Gestalt-nál arra koncentrálunk, hogy a pácienst az érzéki és a szomatikus tapasztalás útján is végig segítsük, itt és most.
A metaforákkal magunk is dolgozunk, ebben az esetben is igen hasznos volt, megmutatta a megfelelõ irányt. A páciens fenomenológiai világába ad betekintést, ha ismerjük a saját világát, a saját nyelvezetét.
 Lilly tündöklõ, vidám személyiség volt, méghozzá eredeti módon. Kedveltem az életszeretetét és a barátságos természetét. Jókedve tényleg betöltötte a teret. Minderrõl személyes visszajelzést is kapott tõlem. Elmondtam neki, hogy milyen könnyû vele kapcsolatot teremteni, mennyire értékelendõ, hogy odaadóan viselkedik kapcsolataiban, és hogy mennyire nehéz bármilyen kritikát is megfogalmaznom vele kapcsolatban.
Lilly elmondta, hogy másoktól is kapott már hasonlóan pozitív visszajelzéseket. Egyesek azonban azt gondolták, hogy megjátssza magát, és biztosan rejteget valamit.
Mindez persze igaz lehet, de nekem nagyon nem így tûnt. Megkértem õt rá, hogy azonosítson olyan érzelmeket, amiket esetleg rejtegethet, pl. dühöt vagy rosszindulatot. Nem tudott ilyesmirõl. Úgy döntöttem, hogy nem presszionálom ezzel. Lehetséges, hogy Lilly egy õszintén boldog ember.
A koráról érdeklõdtem – 38 éves és hajadon. Megjegyeztem, hogy milyen meglepõ is ez – hogy egy ilyen szeretetre méltó nõ nem talált párt. Nem talált magyarázatot erre azt leszámítva, hogy nem érezte azt a mély késztetést, amely ahhoz kellett volna, hogy párkapcsolatba kezdjen egy férfival. Ahogy sejtettem, hódolókból nem volt hiány.
Azt is beismerte, hogy kevés igaz barátja van. Számomra ez is érthetetlen volt. Elmesélte, hogy gyermekként nagy volt a korkülönbség közte és idõsebb testvérei között, így nem igazán játszott velük. A falusi iskolában, ahova járt, nem volt más gyerek az õ korosztályából, így a tanulóévek alatt nem akadt játszótársa.
Mindez tisztábbá tette a képet – nem tanult meg szocializálódni. Jókedvû természete ellenére nem tudta, hogyan is kell barátokat szerezni. Mindez kétségkívül furának hatott számomra, így arra kértem, nevezzen meg 5 személyt, akikkel szeretne baráti kapcsolatot kialakítani.
Nehezére esett a választás. Fõleg azért, mert nem tudta, hogy van-e lehetõség a természetes kapcsolódásra. Úgy vélekedett, hogy hasonlóan a párkapcsolatokhoz, a barátság kialakításához is szükséges egyfajta kémia megléte.
Közöltem vele, hogy a kapcsolat kialakításán kell fáradoznia. Úgy tûnt, hogy egyfajta passzív szerepet vett fel, vagy legalábbis nem tudta, mit kell tennie.
Az általa kiválasztott elsõ személyt szólítottam, és párbeszédbe elegyedtek. Persze nem tudta, hogyan is fogjon neki. Segítettem neki – kértem, hogy mondja azt, hogy barátokat keres, és kapcsolatot szeretne kialakítani.
Ahogy szóba elegyedett a barátjelöltekkel, azt vettem észre, hogy igen elõítéletes velük szemben. Bár egyetlen elõítélet még segítheti is a kapcsolatteremtésben, ha megvitatják maguk között, úgy tûnt, hogy Lilly nem tudja, mennyi az elég.
Lilly beszélt a fejében megszólaló hangról is, amely arra figyelmeztette, hogy nem jár majd sikerrel. A hangot szabotõrnek neveztem el, miközben egy párnát helyeztem mellé. Arra kértem, hogy szabaduljon meg ettõl a szabotõr belsõ hangtól, így megszakítás nélkül folytathatjuk a kezelést.
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Lilly-nek nincsenek jó képességei a kapcsolatteremtésben. Segítettem õt abban, hogy lefolytassa a párbeszédeket, és személyes találkozókat kérjen.
Olyan helyzet volt ez, ahol gyakorlati útmutatásra szorult – ezt akár coaching-nak is lehetne nevezni.
Számos olyan terápiás problémával néztünk szembe, amivel idõvel foglalkoznunk kell. A legsürgõsebb azonban az a támogatás volt számára, amelynek segítségével kifejleszteti azokat a kapcsolatteremtési készségeket, amelyekre gyermekkorában nem volt módja, és amelyeket sosem tudott elsajátítani. A mélyebb problémákat egy késõbbi idõpontban is fel lehet fedni – még a szabotõrként viselkedõ belsõ hang is várhat. Azonnali tapasztalásra volt szüksége, ami az új élményt illeti, valamint arra, hogy sikeresen kapcsolatot teremtsen – a kezelés mindezt biztosította.
A Gestalt a testet öltõ tudatosság felé orientálódik, kezelései strukturáltatlan formában zajlanak. Azonban mégsem csupán az intuíció az, amire felépül. Megvan a megfelelõ hely és idõ a kísérletezésre, az újdonság kipróbálására. Ennek a célja kettõs: a tudatosság növelése, és a tapasztalati úton történõ tanulás elõsegítése. A kulcs az idõzítés – túl korán belefogni egy kísérletbe azt hozhatja, hogy kimarad a kapcsolódási szakasz, és egy nem kellõen energikus kezelt féllel dolgozhatunk tovább. A túl sok beszéltetés is elveheti az energiát, miközben a kísérletezés felfrissülést hoz.
A kísérlet lehetõvé teszi, hogy „akció" közben figyeljük meg a pácienst, ahelyett, hogy annak elmondásaira alapoznánk. Mindez sokkal teljesebb képet ad arról, hogy ki is õ, és hogyan kell vele együtt dolgozni.
 Adelle húsz éve a közigazgatásban dolgozik ügyfélszolgálati pozícióban. Arról beszélt, hogy mennyire sikeres a munkájában (az ügyfelek kedvelik õt), az élet egyéb területein azonban meglehetõsen sikertelennek bizonyult. Munkatársai nem kedvelték õt, barátokat nem szerzett közülük. Kapcsolatokat szeretett volna kiépíteni, mégis magányos volt, volt ugyan néhány barátja, de azt érezte, hogy semmire nem megy vele.
Szó szót követett, amikor arról beszélt, hogy az emberek mennyire nem értékelik õt, mennyire elutasítják õt, és mennyire fájdalmas számára a puszta létezés.
Ahogy õt hallgattam, egyre idegesebb lettem. Ahelyett, hogy szimpátiát váltott volna ki belõlem, inkább csak meg akartam szabadulni tõle – el akartam utasítani õt. Kényelmetlennek, nyugtalannak éreztem magam a társaságában.
Így kezdtem: „Adelle, ez nem fog mûködni. Minden, amit elmesélsz, csak távolabb sodor tõled ahelyett, hogy közelebb hozna. Frusztráltnak érzem magam melletted, és nem akarlak meghallgatni. Arra van szükségem, hogy fejezd be a történeteid elmesélését, és egyszerûen csak éld meg a pillanatot velem."
Abbahagyta ugyan a beszédet, de igen ideges volt, rám se nézett (az elbeszélései során is összevissza cikázott a tekintete), és kétségkívül stresszesnek hatott. Olyan stressz volt ez azonban, amit nem tudtam átérezni.
Parancsoló hangot ütöttem meg. Így szóltam: „Adelle, tudom, hogy nehéz életed volt. Nincsenek kapcsolataid. Én sem tudok rád figyelni. Kérlek, egy pillanatra éld meg a jelent, nézz rám, lépjünk kapcsolatba. Hajlandó vagyok segíteni, de neked is akarnod kell."
Tiltakozni kezdett, de újra megkértem, hogy ne beszéljen. Meg kellett ragadnom a figyelmét. Nagyon mélyen belelovallta magát a kétségbeesésbe.
Megállt egy pillanatra, és igen idegesen rám pillantott. Gyengéden beszéltem hozzá, felismerve, hogy apránként kapcsolatot teremtek vele és arra kértem, hogy õ is tegye ugyanezt. Szenvedett ugyan, de bizonyos fokig képes volt rá. Ahogy végre a jelenben éreztem õt, magam is nyugodtabb lettem, ezt pedig el is mondtam neki. Rámutattam, hogy bármi is történjék most az életében, egy pillanatra végre kapcsolódott egy másik emberhez, és elérhetõvé váltam számára. Lassan õ is felfogta ezt, bár furcsán, majdnem vonakodva reagált rá. Vannak olyan emberek, akik valóságos rabjai a saját történeteiknek, és tartózkodnak a másfajta élmények megélésétõl, még ha vágynak is arra. Az önismereti történeteik „ködjének" eloszlatásához sok esetben elegendõ energiára és jelentõs mértékben közvetlen beavatkozásra van szükség.
|
|
|
