Case #76 - A sodrodó ügyfél

Anna fiatal nő volt, beszédeszenvedélysugallt. A szülei tíz éves korában váltakel. Elmesélte, mennyire társaságkedvelő és drámai volt az anyja, míg apja csendesnek látszott. belül, úgy beszélt az apjáról, mint aki kicsavarodott, ugyan a kommunikációja támogatónak látszott, de voltaképpen gyakran a saját szükséglete vagy érdeklődése mutatkozott meg, indirekt módon.
Számos olyan helyzetről beszélt, amikor apja iránt elvesztette a tiszteletet emiatt a kommunikációs stílus miatt és következetesen csalódott benne. Valahogy magasabb rendűnek tartotta magát az apjánál, amelyben kifejezésre jutott az apa közvetettsége és manipulatív tulajdonsága és nem tagadhatta a hátsó szándékot.
Ez figyelmeztetett a köztünk lévő dinamikára. Rámutattam, hogy én is egy apja korabeli férfi vagyok, ezért nagyon érdekelt, hogy mit gondol rólam. Pozitív képet festett rólam, tehát rámutattam, néhány közvetett kommunikációs módomra. Miután ez megtörtént, Anna elmondta, hogy már nem emel piedesztálra, inkább egyenlőnek tart.
Ez megfelelő kezdet. Ám fontosnak tartottam, hogy közvetlenül érjük el  magát az interperszonális dinamikát. Elmondtam neki hogyan válaszolnék arra, ahogyan ő kommunikál, amellyel nem őt akarom kritizálni, hanem saját magamat a hozzáintézett válaszaim alapján. Sok kérdést tett fel, és én értékeltem az energiáját és az érdeklődését és ugyanakkor kissé feszültnek éreztem magam, amiért mindenhol ott volt.
Azáltal, hogy megmutattam, hogyan látom magam, lehetősége volt belelátni az én közvetettségembe, amely általában nem érzékelhető és számára valószínűleg nem látható. Ez persze részemről azt a hajlandóságot kívánta, hogy felfedjem a saját egómat. Azt mondtam neki, hogy  ütőkártyát adok neki itt. Aztán megkérdeztem, hogy érez velem kapcsolatban. Az őszinteségem miatti megkönnyebbülés keveredett egyfajta felsőrendűbb érzéssel.
Ez fontos állomást jelentett, mivel a kapcsolatunk elmélyült. Ez a fajta hitelesség lehetővé tette számunkra, hogy eljussunk a kapcsolati dinamikához, itt és most. Miközben beszélgettünk, észrevettem, hogy eltér a tárgytól és a maga energiadús módján más témákat hoz fel. Jeleztem neki, hogy elveszettnek éreztem magam a másik oldalon, és ő elmondta, hogy hasonló visszajelzéseket szokott kapni sok embertől.
Máris sokat értünk el a kezelés során – nem oldottunk meg semmit, de néhány mélyebb jelleget hoztunk a kapcsolatunkba. Láttam, hogy ha az ő irányítását követem, könnyen áttérünk más témákra... Megalapozatlan mozgásnak tekintettem ezt, mert nem folytatta világos elképzeléssel.
Tehát befejeztem a beszélgetést. Fontos, hogy ne engedjünk túl sok témát felvetni egy alkalom során, valójában az a legjobb, ha csak egyet választunk ki, áthaladunk a felmerülő problémán, majd befejezzük az ülést, hogy a páciens meg tudja emészteni a hallottakat. Az emberek sokszor többet akarnak, mielőtt valóban megértenék, mit tártunk fel és ezért, mint terapeutának, fontos nekem meghúzni a határt és inkább hagyni őket egy ideig azzal, amit elértek, mint a következő érdeklődési témára továbbmenni.
Már összeállítottunk sok anyagot az elkövetkezendő beszélgetésekhez, és ez adja az alapot a továbblépéshez. Sok terápia magában foglalja az alap megépítését, és sokszor az alap maga az, ami leginkább biztosítja a végső eredményt – a jellegzetes témákon és beavatkozásokon túl.
Hogy szembenézzünk a nehézségeivel, hogy nem tud (egy) témánál maradni, inkább beszélgetni kezdtem vele, mint hogy továbbra is megkönnyítsem neki. Az csak küzdelemhez vezetne – én próbálnám, hogy koncentráljon, ő pedig azt a stílust használná, amit az alaklélektanban elhajlásnak nevezünk. Ez a kapcsolatfelvételnek az a módja, ami fellazítja a kapcsolat intenzitását. Annak érdekében, hogy az érdeklődési köröket át tudjuk beszélni a tudatosságot kell megtartani és fókuszálni rá. Az emberek különféle módon szakítják félbe a tudatosságnak ezt a folyamát – amit mi tudatosság körnek nevezünk -, és így nem éri el a teljességet. Ez vezet befejezetlen dolgokhoz és a kielégítő kapcsolat hiányához.
De nem elég csak a jó kapcsolatot ajánlani vagy támogatni. Az emberek megteszik a maguk szokásos megszakításaikat és általában önkéntelenül teszik ezt. Ebben az esetben, hoztam némi tudatosságot a megszakítás folyamatához – néha elég ennyi és néha, a munkát le kell lassítani és óvatosan haladni, máskülönben a páciens ellenállhat, ami azt jelenti, hogy nem érzi magát  biztonságban.
Ez az a pont, ahol szükség van a hosszabb terminus nézőpontra, hogy felépítsük a biztonság alapját.

Case #75 - A " kellene" levedlése

Brigitte felhozott egy, a férjével 18 éve tartó konfliktust. Brigitte azt akarta, hogy a szülei velük éljenek, de a férj ellenezte.
Így meghívtam őt egy klasszikus Gestalt párbeszédre, két párnát használva, egyet neki, egyet a férjének.
A „beszélgetés" során két kijelentést tett. Az első a bűntudat volt amiatt, hogy míg ők boldog családként élnek, a szülők nincsenek velük. A második pedig, hogy figyelembe kéne venniük Brigitte szüleinek igényeit.
A bűntudatot választottam, mivel a mögött általában egy „kéne" áll. Jelen esetben a kéne egyértelműen a „Nem kéne boldogabbnak lennem a szüleimnél".
Arra kértem, hogy ez a „kéne" kerüljön a párnára, és ezzel elindult egy beszélgetés. A „kéne" kioktatta, hogy legyen jó a szüleihez. Ő pedig dühösen válaszolt - ne mondd meg, hogyan éljek.
Kértem, hogy változtassa helyét a beszélgetésben. Egy pontnál összeomlott - azt válaszolta „rendben". De ez nem volt igazi megadás, így miután erre rájöttünk, biztattam, hogy folytassa.
Akkor valami felvillant előtte - mikor úgy 5 éves volt és az édesanyja etette, azt mondta neki, egy nap te gondoskodsz majd rólam, mikor idősebb leszel.
Ezért megkértem, hogy reagáljon az anyja kijelentésére, de a jelenlegi helyzetében, mint 43 éves nő. Azt mondta - a lányod vagyok, nem az anyád. Nem kell gondoskodnom rólad, ez így nem helyes.
Nagyon egyértelműen jelentette ki. Valami rendeződött benne, amit mi „egyesülésnek" nevezünk - ahol az éleslátás + egy testet öltött élmény és egy változás az erőben mind eggyé válnak.
A „kéne" így oly módon tisztázódott, ami az általunk „megemésztésnek" nevezett folyamathoz vezetett, melynek lényege a tápláló dolgok befogadása és a maradék elhagyása.
A „kéne" mindig valamilyen megemészthetetlen dolog, amit a társadalom vagy szüleink miatt cipelünk. Lehet bennük igazság és érték, de fel kell dolgozni ahhoz, hogy kiderüljön minek van helye az emberben.
Különben tovább uralkodnak - tudatos vagy tudatalatti szinten, zsarnok módjára.
Többé nem halljuk az üzeneteket kívülről - befelé irányítjuk - magunkba zárjuk - őket.
Ezért mi a Gestaltnál felülvizsgáljuk ezeket, felfrissítjük a jelen helyzetnek megfelelően.

Case #74 - Táplálék felvétel

Elmondtam Annabelle-nek, hogy értékelem az élethez és emberi kapcsolataihoz való hozzáállását. Ez a kölcsönösségről szólt, hogy megosszuk értékeinket. Így én is beszéltem magamról, beleértve azokat a helyzeteket amikor ellentmondást találtam a hitelességem értéke és segítőkészségem, illetve saját igényeim és határaim között.
Annabelle beszélt arról, hogy hogyan tud adni másoknak, de nehézséget okoz számára a befogadás. Azt is megosztotta, hogy kevés örömét leli az ételekben, és kényszerítenie kell magát az evésre.
Bár ez sok problémára utalt, próbáltam az eredeti témánál maradni (az étel nagyban kötődik a család és az emberi kapcsolatok gyermekkor alatti hatásaitól), a terápiai kapcsolatra akartam koncentrálni.
Ezért javasoltam egy kísérletet, melynek során én teszek érte valamit, és ennek során gyakorolhatja a befogadást.
Így fogtuk egymás kezét, az ujjaimmal lassan simogatni kezdtem a kezét. Ő is így tett, de leállítottam - megszokta, hogy inkább ad, mint kap. Olyan irányba tereltem, hogy kiderüljön, el tud-e fogadni valamennyi törődést és örömöt.
Ahogy folytattam, elmondta, hogy nem tud ebből sokat befogadni - a karjai lemerevedtek. Az ajkát is harapdálta és több dolgot is tett annak megakadályozására, hogy elfogadja a felkínált törődésemet.
Ezért a kezeit fogva felemeltem a karjait és kissé mozgattam őket. Arra kértem, hogy engedje át az irányítást, relaxáljon és engedje, hogy folytassam. Ezt nagyon nehéznek találta, mereven kapaszkodott belém és próbálta követni a mozdulataimat ahelyett, hogy hagyta volna irányítani magát.
Egy ideig folytattuk ezt. Bizonyos fokig el tudta engedni magát és ezáltal befogadott valamennyi törődést. De nehéz volt számára.
Házifeladatként kapta, hogy találjon valakit, akivel ezt gyakorolhatja.
Folyamatos munkaként nézve többféle irányban folytathatnám - felfedezni az ellenállását az irányítás átengedése ellen, vagy vonakodását a törődés befogadása ellen. Megvizsgálnánk milyen családi probléma köthető ehhez, beleértve az étel szerepét a háztartásában.
Ahányszor 'ellenállással' szembesülünk, a Gestaltnál mi nem erőltetjük - inkább tiszteletben tartjuk. Az összefüggést keressük - az eredeti szituációt ami előidézte a 'kreatív alkalmazkodást'. Igyekszünk értékelni ezt a kreatív alkalmazkodást, hogy megérthessük és jól tudjuk kezelni. Ezáltal megtudtam milyen fontos számára az irányítás megtartása, és mit jelentett számára átadni valamennyire az irányítást, és bízni. Kezdett világossá válni, hogy az eredeti családi környezetében a bizalom és az elengedés nem volt megszokott. Így bármilyen velem szerzett új élményt nagyon lassan kell befogadnia, értékelve mennyire kockázatos. Jobb nagyon lassan dolgozni, így helyretéve a dolgokat - a kísérletek közben erről nem szabad megfeledkezni. A kísérletekbe az ételt is bevonhatjuk - például almaszeleteket. És végrehajthatunk egy tudatossági kísérletet, melynek során meg kell ezeket enni, figyelve az élmény részleteire. Ahelyett, hogy „megvitatnánk" a viselkedést, mindig próbáljuk inkább felfedezni őket az adott szituációban, tudatosan és támogatással.