Case #73 - Az én érzéseim vagy a te érzéseid?

Martha elmondta, hogy nehézséget okoz számára kapcsolatba lépni az érzéseivel. Tanácsadóként dolgozik, legtöbbször a fejére hagyatkozva. Először a köztünk lévő itt és hogyanra fókuszáltam. Milyen számára velem szemben ülni, mit érez ahogy kapcsolatba lépünk. Minden Marthának feltett kérdést én magam is megválaszoltam.
Utána arra kértem, hogy nézzen körül a szobában, nézzen meg minden személyt, és figyeljen az érzelmi reakcióira és az azok közti különbségekre.
Végül arra kértem, hogy nézzen rám, és engedtem, hogy belelásson valamennyire a belső világomba - átváltottam 'páciens módba' úgy egy percre, kilépve az 'adó/irányító/szakértő' módból. Hamar feltűnt neki - azt mondta 'oh, szomorú vagy'. Rámutattam, hogy ez az ami lényeges, amit érez - a válaszként adott szomorúság.
Utána leellenőrizve megkérdezhetett a tapasztalataimról. Pontosan ez volt vele a helyzet, de fontos, hogy az ember ne vegyen magára semmit. Az emberekben él a téves elképzelés, miszerint képesek „átérezni mások érzéseit". A Gestalt ezzel nem ért egyet - mindig csak a saját érzéseid érezheted - de fontos a kötelék. Csak találgathatsz mások érzéseivel kapcsolatban és vizsgálódhatsz, hogy megerősítést nyerj. Azt képzelni, hogy valaki „tudja", tiszteletlen és nem segít.
Hagyományosabb értelemben a „projekció" szót használjuk a történések leírására. Egyszerűen nem érezheted valaki más érzéseit - a testéhez tartoznak és te nem vagy a testében. Az érzéseitek lehetnek összhangban, de azok hozzád tartoznak. A projekció ebben az esetben leírja a képességed, hogy elképzeld egy másik személy érzéseit, a sajátjaid alapján. Ez segít eligazodni a világban, kapcsolatba kerülni másokkal, és megtalálni a hozzájuk való (esetleges) hasonlóságunkat.
De csak akkor erősíted meg, hogy a projekcióid helyesek-e vagy sem, ha ezeket a dolgokat leellenőrzöd.
Ennélfogva a nyelv pontos használatát fontosnak tartjuk a Gestaltnál, mivel ez ad lehetőségeket ezen beszélgetésekre, hogy kivizsgáljuk, megbeszéljük, teszteljük észrevételeinket. Ez felruház minket egy olyan, érzelmek megvitatására alkalmas nyelvvel, ami egyértelmű és kapcsolatot teremt, ahelyett hogy ködös és feltételező lenne.

Case #72 - Élvezet ami a fájdalom elengedéséhez vezet

Samantha sikeres üzletasszony. De úgy tűnt, hogy egyszerűen képtelen párt találni. Leírta az egyik nehézséget - vagy keményen dolgozik az üzleti ügyein, vagy azon dolgozik, hogy párt találjon.
Lehangoltnak tűnt emiatt és elárulta, hogy rendkívül boldogtalan. A férfiak megismerésére tett próbálkozásai egyszerűen nem működtek.
Minél többet beszéltünk erről, annál jobban látszott rajta a nagyfokú boldogtalanság. Meglehetősen szerencsétlennek tűnt. Kérdeztem ezzel kapcsolatban. Leírt egy általános nyugtalanságot, de ahhoz kötötte, hogy képtelen párt találni.
Egy személynek talán egyértelmű elképzelése van arról, hogy miért jön hozzánk - a 'problémája'. De mi a Gestaltnál nem mindig ezzel dolgozunk. Inkább a folyamatra koncentrálunk, a HOGYAN-ra, nem pedig a MI-re. Ebben az esetben a kedélyállapota, a hangulata volt az amire felfigyeltem. Fontos, hogy meghallgassuk a problémát, de ne engedjük, hogy elterelje a figyelmünket! Mindig az érzelmi állapot az első, a tartalom csak a második.
Ezért egy kísérlet elvégzésére invitáltam. Megkértem, hogy nézzen körül a szobában és árulja el a kedvenc színét - zöld. Egy zöld fáról készült festmény volt.
Arra kértem, hogy nézze a képet és tegye a kezét a hasára, lélegezze be az örömöt amit a szín okoz számára. Váltakozva sírt, becsukta a szemét. De határozott hangon kértem, hogy maradjon jelen, nézzen, lélegezzen, és engedje be az öröm egy részét.
A Gestaltnál figyelünk a „most" megtapasztalására - ez az alapozó munka része, ahogyan az elevenség felfedezése felé fordulás is, ami bizonyos szempontból a Gestalt célja.
Utána megkértem, hogy válasszon egy tárgyat a szobában. Egy zöld gyertyára esett a választása. Arra kértem, hogy tegye ugyanazt. Kezdett magába fordulni, így ismét kértem, hogy maradjon jelen. Így tett, de utána egy kifejezést mondott „az élőhalott". Kérdeztem, hogy érti.
Elmagyarázta, hogy bűntudata van, hogy abortusza volt és ezen sosem tudta túltenni magát.
Ez világossá tette a befejezetlen ügyet, amit le kell zárni mielőtt valaki igazán jelen lehetne az életében.
Így létrehoztam számára egy szertartást - gyújtsa meg a gyertyát, majd egy hosszú mondatot adtam neki amit a meg nem született gyermekének mondjon, fogadja el a tényt, majd engedje el; azután fújja el a gyertyát.
Ahogy ezt elvégezte, stabilabbá vált.
Javasoltam, hogy végezze el ezt a szertartást minden nap, míg a gyertya csonkig nem ég.
Ismét arra kértem, hogy nézze a zöld gyertyát, hasára téve a kezét, és lélegezzen be egy kis örömöt. Most jobban tudta ezt teljesíteni.
Fontos volt, hogy segítsek neki a jelenben maradni, mivel a depresszióra hajlamos emberek könnyen elsüllyednek, belefulladnak a megszokott szenvedésükbe.
Ennek egyik ellenszere az öröm, és a képesség annak befogadására. Ez erősödhet, és így a személy képes „boldogulni az életével", bármilyen is az.

Case #71 - Három kívánság

Navin említette, hogy hobbi szinten egy kreatív osztályt vezet a feleségével. Érdekelt, hogy milyen nő - erős és határozott, válaszolta. Meséltem neki a feleségemmel kapcsolatos tapasztalataimról, aki szintén erős és határozott.
Megbeszéltük, hogy milyen ez számunkra - ezáltal megalapozva a kapcsolatot. Beszélt a tinédzser fiáról és a vele való őszinte kapcsolatáról. Ezen témák megismerése a kölcsönösségen alapult - én is megosztottam a saját tapasztalataimat. Minden neki feltett kérdésemre én magam is válaszoltam.
Navin beszélt arról, hogy hajlamos passzív lenni a párkapcsolatban, követve a felesége kívánságait a legtöbb esetben. Például abba az étterembe mennek, ahova a felesége szeretne. De egy alkalommal egy másik helyet választott, mert megunta, hogy mindig ugyanoda mennek. Meglepte az, hogy a felesége beleegyezett.
Számomra ez azt jelezte, hogy a kapcsolat bizonyos fokig az alkalmazkodó természetén alapul. Megosztottam vele az én hozzáállásomat ezzel kapcsolatban.
Javasoltam egy kísérletet. Kap 3 kívánságot, és a harmadik kívánsággal még hármat kell kérnie. Megkértem, hogy képzeljen el egy napot az elejétől és nevezze meg, hogy miket kérne közvetlenül a feleségétől.
Végigmentünk a napon lépésről lépésre...nehézséget okozott számára felismerni egyes dolgokat, amiket akarna...így több dolgot is javasoltam, hogy ezzel segítsek neki. Lassan megnevezett különböző helyzeteket amikor kérne valamit, egészen a nap végéig.
Ez egy egyszerű, de rendkívül fontos kísérlet volt. Mi, a Gestaltnál, mindig igyekszünk fokozni a hitelességet, ezzel támogatva a kapcsolatokat.
Ebben a gondolati kísérletben Navin lehetőséget kapott, hogy kipróbálja milyen magabiztosnak lenni és jobban felszólalni önmagáért és azért, amit akar.
Az emberek jól meg tudnak lenni egy kapcsolatban, de mi szeretnénk ezeket elmélyíteni. Ehhez szükséges a folyamat, melyben 'megmutatjuk' mit érzünk, mit akarunk és kik vagyunk. Ezáltal jobban megismerhetőek és láthatóak leszünk, emellett növeli a kapcsolat meghittségét.
A nemi szerepeket nézve, a nők látszólag szeretnek „felelősek lenni", vagy azt, ha észreveszik, meghallgatják és teljesítik a kívánságaikat, de szükség van az egyensúlyra - hiszen azt is szeretik ha egy férfi jó irányba vezeti őket. Ezzel a kísérlettel egy biztonságos lehetőséget adtunk Navin számára, hogy kipróbálhassa milyen egyenesen kimondani a véleményét.
Az ilyen kísérletek mindig rejtenek kockázatot, akkor is ha ezek csak gondolati kísérletek.
Megmutatnak egy újfajta létezést, illetve felfednek és hangot adnak az én olyan aspektusainak, melyek hajlamosak a háttérben maradni. Általában ehhez a folyamathoz érzelmek is társulnak - vagy elfojtott harag vagy izgatottság, egyes esetekben pedig mindkettő. Minden kísérletnél fontos, hogy ne csak a történteket kövessük figyelemmel, hanem az érzelmi részét is ellenőrzés alatt tartsuk.

Case #70 - Ismeretlen komolyság

Láttam, amint Manuel a mellkasára teszi a kezét. Azt mondta, ideges. Úgyhogy ráhagytam – az emberek gyakran idegesek az ülés egy része alatt. Megfigyeltem a nadrágját, amin többféle szürke szín tetszelgett, és megkérdeztem tõle, õ vajon egy „fekete és fehér" vagy inkább egy „szürke árnyalatai" típusú ember-e?
Akárhogy is, valami nem volt rendben Manuellel. Szomorúnak tûnt és egyáltalán nem érdekelték a kérdéseim. Ahogy a szomorúságát vizsgáltuk, egyre mélyebbre süllyedt benne.
Kimondottan csendesnek és magának valónak tûnt.
Rendkívül fontos a vizsgálódás során, vagy amikor belefogunk egy Gestalt kísérletbe, hogy alaposan megfigyeljük a személy energiáit, és ha nincs, azonnal képesek legyünk irányt váltani és megtalálni, hogy az energia hol bújik meg.
Manuel mesélt arról, hogy egészen középiskolás koráig csintalan és izgága gyermek volt, utána pedig éltanuló. Nehezen viselte, hogy a középpontban vagy, egyrészt az elvárások, másrészt a többi gyerek irigysége miatt. Még mindig nehéz volt számára, ha valaki ilyen színben látta õt.
Egyáltalán nem tûnt most csintalannak, vagy pimasznak, mondtam, inkább nagyon is komolynak. Fontos, hogy összekössük a páciens történetét az itt és most jelenséggel – ahogy mondani szoktuk, összekötni a Testet a Tudatossággal.   
Arról érdeklõdtem, mi történt középiskola elõtt, ami ezt a változást elõmozdította, de nem tudta megmondani.
Ugyanakkor úgy tûnt, tele van fájdalommal. Megkérdeztem, hogy hány évesen érezte magát jól. 4 éves korát említette. Megtudakoltam, mi történt akkoriban. Azt mondta, bentlakásos óvodába küldték, de nem voltak konkrét emlékei.
Üldögéltünk egy ideig. Nagyon bensõségesnek, nagyon komolynak és nagyon letörtnek látszott. Megkérdeztem, õ hogyan érez most. Azt mondta, magába fordul, amikor ennyire mélyen szomorú, és nehezen osztja meg azt az érzést másokkal.
Ez kiszolgáltatottságra utalt, ezért elmondtam neki, hogy vele vagyok, bízhat bennem, támogatom, és érdeklõdöm az érzései iránt. Nyitott és befogadó voltam felé.
Ültünk még egy darabig. Úgy tûnt, semmi sem változik. Ahogy én láttam, egyfajta érzelmi sokkban volt. Ezt neki is megemlítettem. Nem emlékezett egyetlen esetre sem. Számomra ugyanakkor világos volt, hogy „valami" történt vele akkoriban, ami nagyon is romboló hatással volt rá.
Fontos, hogy ne erõltessünk semmit. Amikor a dolgok nem folynak természetesen, csak ülünk azzal, „ami van", tudván, hogy ami felszínre kerül, az elég, aminek pedig még fel kell, az jönni is fog.
Azokban a pillanatokban elevenedett csak meg, amikor a lányáról beszélt, és soha nem hagyta volna, hogy valami olyasmit erõltessenek rá, amit a gyermek nem akar megtenni.
Ekkor egyértelmûvé vált – valamit annak idején ráerõltettek: ezt jeleztem felé is.
Ahogy ott ültem vele, leginkább a komolyságát láttam. „Most nagyon komolyan veszem az érzéseid" mondtam. Ez nagy hatással volt rá. A szorongása láthatóan elmúlt, megtanulta belülrõl kezelni. Ezt tette egész életében, és most olyasvalakivel találkozott, aki tisztán látta õt ebben a helyzetben, felismerte szorongását és komolyan is vette.
Ez elég is volt. A probléma nem „oldódott meg", nem sikerült az ezt kiváltó esetet vagy eseteket  felderítenünk. De a Gestaltban a minõségi kapcsolatteremtés a célunk, teljes tudatossággal: ez önmagában átalakító hatású.     

Case #69 - Frissen kikelt kreativitás

Brittany elõször azt mesélte, hogy az utóbbi idõben gondok voltak a gyomrával és az emésztése sem volt megfelelõ. Mindenesetre elõbb kicsit meg akartam õt ismerni, mert, ahogy mondta, zavarban érezte magát ez miatt.
Egy iskolát vezetett és az egyik diákkal akadtak problémái. Saját tapasztalataimból kifolyólag ezt át tudtam érezni. Ez megalapozta a kettõnk közti kapcsolatot. Egyfajta nehézséget éreztem benne, ahogy mellette ültem, és ezt átvettem én is. Motiválatlannak érezte magát, különösen a munkája kapcsán – nem akart bemenni dolgozni, amíg el nem telt egy pár óra a napból, és más formában is mutatkoztak rajta a kiégés jelei.
Érdeklõdtem a magánélete felõl is. Az rendben volt. A fia és a férje is értékelték és támogatták õt. Játékból el-eldugott dolgokat a házban, amiket a fiúknak meg kellett találniuk. Kerekeket akart tetetni minden bútor alá, hogy amikor hazaérnek, mindig minden máshol legyen. Ez az õ játékos és kreatív oldalát mutatta, jegyeztem meg.
Arról is beszélt, amikor egy pár napot együtt töltött a férje szüleivel; mivel idõsek voltak, ezért csak ettek, aludtak és kártyáztak. Egy idõ után elunta magát köztük és meg akarta változtatni a kártyajáték szabályait, a változatosság kedvéért; elmondtam, hogy ez az, amikor mûködik játékossága és a kreativitása. De ötleteit elutasították, ekkor jöttek a gyomorbántalmai.
Egy ideig csak ültünk csendben. Elmondta, hogy fiatalabb korábban nem beszél túl sokat, de szeretett írni. Megkértem, képzelje el, amint egy történetet ír… mi volna a címe? Azt mondta, a címe „ A Tojás" volna. Kértem, mesélje el az elsõ pár bekezdést. Ekkor leírta, ahogy egy madárfióka elõbújik a tojásból.
Arról érdeklõdtem, milyen újdonság bukkant fel az életében mostanság. Azt mondta, szeretne változtatni bizonyos dolgokon az iskolájában. És hogy segített egy barátjának írni egy beszámolót, ami által sikerült munkát kapnia – ez is jó érzéssel töltötte el.
Nekem úgy tûnt, hogy a játékosság és a kreativitás az, ami virágozni kezdett benne – ezzel egyetértett.
Megkérdeztem, hogyan tudná mindezt a munkájába is átültetni. Elképzelése sem volt róla. Úgyhogy egy kis játékra invitáltam, amiben tanácsolok néhány kreatív változást a munkával kapcsolatban, majd késõbb õ teszi ugyanezt. Ez ment egy darabig. Majd azt mondta, ezt már próbálta egyszer, de mind a tanárok, mind a tanulók kritikusan viszonyultak hozzá, mert állításuk szerint túlságosan messzire kanyarodott azoktól a dolgoktól, amikre hangsúlyt kéne fektetni.
Ez egyértelmûen egy olyan terület volt, ahol segítségre szorult. Szüksége lenne egy „összeesküvõ – társra", mondtam. Azt mondta, ez nem igazán lehetséges. De rámutattam, hogy a kreativitásának elfojtása volt az, ami gyomorproblémáit okozta, mikor a férje szüleinél volt.
Megkértem, képzelje el, amint egy beszámolót ír az iskolának – milyen szakmai javaslatokat tenne?
Megkértem, találjon ki egy kreatív gyakorlatot minden napra a csoport számára. Vonakodott, de fontolóra vette a dolgot.
Egyszer csak felfigyelt a színes zoknimra, és összehasonlította az õ színes zoknijával. Ennek kapcsán tettem azt a javaslatot, hogy lehetne egy „Lábacskák" nevû játék. Nagy móka volt, és megmutatta neki, hogyan illesztheti be kreativitását egy tanuló szituációba. Ezzel útmutatást is adtam neki, azáltal, ahogy én használtam a saját pozíciómat arra, hogy jó kedvet és nem konvencionális beavatkozásokat alkalmazzak.
Ebben az esetben elõször a teher és a felfordulás jelent meg. A második a kreativitás volt. A Gestalt megközelítése az, hogy több elevenséget hozzon az emberek életébe; mindezt fenomenologikusan - kifordítva – a valóságukból, azokat a jelzéseket és szavakat használva, amikkel õk látnak el minket. Nagy hangsúlyt helyezünk a támogatásra is – ebben az esetben például Brittanynak nem volt megfelelõ segítsége, hogy személyiségének ezen részét átültethesse a munkájába.
Korai erõsségeit – írás- használva bele tudtam kapaszkodni az álmaiba és támogatni az újonnan keletkezõ „én"-t. A Gestaltban a nyilvánvalóval dolgozunk – a madárfióka értelmezése világos és nem igényel további magyarázatot – ami fontos, az ennek a megfelelõ alkalmazása az adott helyzetben. A végsõ segítség, amit adtam, engedély volt – olyan szemlélet, melyet az által demonstráltam, hogy õ észrevett valamit - a zoknimat -  és látta, hogyan használom a tekintélyemet példaként arra, hogyan lehet a kreativitást alkalmazni egy osztálytermen belül.

Case #68 - A nagyon fájó igazság

Ismét L.A-ben vagyok. Jóváhagyták a feleségem vízumát, de még így is legalább egy hónap, amíg ide tud jönni.
Mandy és Brian jöttek pártanácsadásra. Krízisben voltak. 15 év házasság és két gyerek után Briannak viszonya volt (a negyedik mióta egybekeltek), a negyvenéves Mandy pedig kétségbeesetten próbálta megmenteni a házasságot. Elhatározta, nem fognak szakítani. Brian nagyon vonakodott eljönni az ülésre.
Elõször Mandyvel dolgoztam, mivel Biran nagyon óvatos volt és nem mutatott hajlandóságot arra, hogy megnyíljon. Megvizsgáltam a történetüket és az õ személyes kontextusát. Aztán a házasságukról kérdeztem. Azt mondta, 6 éve nem történt intim kapcsolat köztük és megtanult ehhez hozzászokni. Mindig a férfira várt, hogy átvegye az irányítást,de sosem tette. Beszélt errõl a barátaival, akik azt mondták, nem számíthat sokkal többre és inkább foglalkozzon az élet más aspektusaival, a gyerekekkel, stb.
Megkérdeztem, mekkora százalékban volt minõségi házastársi viszonyuk különbözõ szempontokat figyelembe véve: intimitás, szex, gyerekek, anyagiak, támogatás. Az arányok 5 és 50% között mozogtak az intimitással az alsó végén a spektrumnak.
Azt mondta, arra volna szüksége, hogy az átlag felmenjen 30%-ra, hogy elégedett legyen, és ezért bármit hajlandó volna megtenni.
Majd kikérdeztem Briant is a százalékokról. Nagyjából hasonló skálán mozogtak, egyesek magasabban, mások alacsonyabban. Azt mondta, az õ elégedettségéhez 75%-ot kellene elérni.
Ugyanakkor ezek a problémák fennálltak köztük az elmúlt 10 évben. Nem sokat beszéltek az egyének közti gondokról és mindketten inkább elkerülték a nehéz témákat.
Mandy meditációval kezelte magát. Brian inkább bódult állapotba hozta magát, valamint a munkába feledkezett. Most pedig válságba jutottak a dolgok. A férfi nem volt hajlandó feladni viszonyát, a nõ viszont nem volt hajlandó ezt így tovább folytatni. Patthelyzetben voltak, és alig értettek ahhoz, hogyan beszéljenek róla.
Brian részérõl a dolognak vége volt. Egyáltalán nem állt érdekében dolgozni házasságán, megmenteni, vagy egyáltalán megvizsgálni, meg lehet-e menteni. Továbblépett és ki akart szállni.
Mandy számára ez elfogadhatatlan volt. Eltökélte, hogy talál megoldást. A szeretete majd megolvasztja férje páncélját.
Azonban ha a férj nem tesz valamit a viszony ellen, akkor is kitart a végsõkig, nem adván meg férjének a váláshoz való szabadságot. Rámutattam, hogy ez sokkal inkább egy harc, mintsem egy kísérlet partnere páncéljának leolvasztására.
Ezt nehéz volt belátnia. Annyira nyugtalan és elszánt volt, hogy nem bírt szembenézni az igazsággal, azzal, hogy Brian hol is tart az életében.
Megkérdeztem a férfit, valóban befejezettnek látja-e ezt a kapcsolatot, és hogy akad-e esetleg olyan körülmény, ami miatt meggondolná magát. Azt mondta, nincs, és részérõl vége van.
Megkértem, mondja el feleségének az igazságot.
Mandy ezt alig volt hajlandó meghallani. Vitába akart szállni, hogy meggyõzze, hogy tagadja, hogy megfenyegesse. Rengeteg támogatást adtam neki, elismervén érzelmeit. Amint befogadta az információt, azt mondta, inkább meghal, annyira nehéz ez számára.
Ismét tudtattam vele, átérzem mennyire borzasztóan érzi magát és mennyire fél. Megkérdeztem, akarja-e hallani az én válási történetem és hogy én hogyan kezeltem a szituációt.
Ez egy kissé segített, de még mindig rettenetesen letört volt.
Briant elhagyta ernyedtsége, szíve meglágyult, és elmondta neki, hogy aggódik érte, hogy szomorú a fájdalma miatt, de szeretete többé már nem intim, pusztán baráti. Ez a kijelentés ismét nehéznek bizonyult számára, és nagy adag érzelmi támogatást adtam neki, hogy jelen tudjon maradni.
Vissza akart térni a színleléshez, az elkerüléshez, de már késõ volt.
Mindig támogatom, hogy az emberek dolgozzanak a problémákon. De a fõ kötelességem az, hogy az emberek elmondhassák igazukat, meghallgassák egymást, és megkapják azt a támogatást, ami ahhoz szükséges, hogy jelen lehessenek a folyamat során. Ez különösen nehéz, amikor olyan fájdalmas dolgokkal találkozunk, mint egy kapcsolat vége.
Ez esetben Mandy semmit sem nyer, ha tovább „próbálkozik", látván Brian vonakodását. A próbálkozása valójában a helyzet kontrollálására irányuló tett volt, ami nyilvánvalóvá vált, amikor a férfi saját választásával került szembe. Egyértelmûen jelezte, hogy egyben akarja tartani a házasságot, a férfi akarata ellenére is.
Megkértem, tegyen egy igazság-állítást neki: - Nem érdekel, mit akarsz, csak azt akarom, ami nekem fontos.
Brian értékelte az állítás õszinteségét, ezt Mandynek nehéz volt kimondania, de jól mutatta, mi folyik közöttük. Ez tisztábbá tette az ügy lebonyolítását, és nyilvánvalóvá tette, hogy valójában nem kedvese páncélját próbálja megolvasztani a szeretetével, hanem saját szükségleteit követeli, nem véve figyelembe a férjét.
Ezt nevezem én „erénytelenségnek" – mikor a sötétebb oldalunk birtokol minket. Szeretõ emberként vagy áldozatként azonosítjuk magunkat, de nagyon nehéz elismernünk, hogy valójában nem törõdünk a másik emberrel. Hogy ezt beismerjük, ahhoz nagy bátorság és sok támogatás kell, de az efféle õszinteség mindig frissítõ hatású és elõsegíti, hogy valami más történhessen.
Ez az ülés bonyolult igazságokkal foglalkozott, de ezen igazmondások nélkül szimplán csak több keserûség, harag és védekezési mechanizmus halmozódik fel. A „sztorik" által, amiket a kapcsolatukról mesélnek, csak még jobban védik magukat.
Igazat mondani nem arról szól, hogy megbántsuk a másikat. Itt mindenki saját személyes igazságáról van szó. A másik fél segítségre szorul, hogy képes legyen ezt meghallani. A Gestalt a kapcsolatokhoz fûzõdõ igazságok kimondására fókuszál, mert tudjuk, hogy ezeknek átalakító erejük van. Azzal a szándékkal közelítünk egy kapcsolat dinamikájához, ami által javíthatjuk a minõségét, nem pedig állást foglalunk az egyik vagy a másik partner mellett.

Case #67 - Hagyományos vagy modern házasság?

Hong és Yuen jegyesek voltak. A nõ 35, a férfi 43 éves volt. Egy bonyolult vita miatt jöttek, amit nem tudtak megoldani. A tradíciónak megfelelõen Hong azt szerette volna, ha a házasságot követõen anyja hozzájuk költözik, Yuen pedig egyáltalán nem értett ezzel egyet.
Miután picit utánanéztem származásuknak, megkérdeztem, mi aggasztja õket legjobban a házasságkötést tekintve. Mindketten egyetértettek, hogy ez volt a kényes pont.
Ugyanakkor nem igazán beszélgettek a helyzet jövõbeli lehetséges kimeneteleirõl részletesen. Így elõször visszaléptem és egy szélesebb perspektívát tártam eléjük. Jelzõt helyzetem az egyik végre, ami a tradícionális kínai házasságot jelezte, egy másik szimbólum pedig a modern kapcsolatot mutatta a másik végén. Ezután megkértem õket, helyezzék el magukat ezen a skálán. Hong 30%-ra volt a tradícionális végtõl, Yuen 30%-ra a moderntõl.
Elmagyaráztam nekik, hogy ez itt az alapvetõ probléma, és hogy rengeteg konkrét eset lehet, amikor egy efféle nézeteltérés felütheti a fejét egy konfliktus során. Kértem, foglaljanak állást az ügyben. Hong számára fontos volt, hogy jó legyen a kapcsolat kiterjedt családdal. Azt akarta, hogy Yuen „gyengéd legyen és kedves." Yuen ezzel szemben azt akarta, hogy párként a családtól külön és függetlenül éljenek, és hogy saját maga intézhesse ügyes-bajos dolgait.
Tehát elõször arra kértem õket, mondják ezt egymásnak: „Látom, hogy te más vagy és ez nehéz." Ez a folyamat szembesítette õket különbözõségük valóságával.  Hong megpróbálta hozzátenni: „És remélem, majd megváltozol", de megállítottam – ez pároknál egy alapvetõ probléma, abban reménykednek, hogy a másik (idõvel) megváltozik.
Azt kértem, ezzel folytassák: „ Látom a különbséget köztünk; talán nem értek egyet a nézeteiddel, de tisztelem az álláspontod."
Ez mindkettejük számára nehéz volt, Yuen ellenállást tanúsított, mert úgy érezte, ezáltal megadja magát Hong elvárásainak. Elmagyaráztam, hogy a tisztelet nem jelent egyetértést, így végül hajlandó volt együttmûködni.
Rengeteg érzés szabadult fel bennük, míg ezt mondták – fel kellett hagyniuk azzal, hogy megpróbálják meggyõzni a másikat, és csak úgy látni õt, ahogy van. Ez mindig fenyegetõ a párok számára.
Yuen ebbéli szorongása különösen érthetõ – nem csak ahhoz ragaszkodott, hogy a ház az övék legyen, attól is félt, hogy a Hong oldaláról érkezõ tradíció miatt felül lesz bírálva, valamint eleve attól a ténytõl, hogy õ egy nõ volt egy továbbra is patriarchális világban.
Úgyhogy meséltem Hongnak John Gottmann párokkal végzett kutatásairól – szerinte azok a házasságok voltak a legsikeresebbek, ahol az adott férfi hajlandó volt arra, hogy felesége befolyást gyakoroljon rá.  Szerkezeti értelemben ez a leginkább valószínû, hiszen az élet legtöbb területén a férfiak töltik be a hatalmi pozíciókat.
Tovább mentünk azzal a céllal, hogy segítsek nekik megoldani ezt a problémát. Elmondtam, hogy néhány ügy valóban és/vagy helyzet. Ugyanakkor más eseteknek vannak kreatív megoldásai.
Yuen legalább az estéket kettõjüknek szerette volna.
Hong azt javasolta, az anyja jöhetne hozzájuk napközben, mivel egyébként is irodaként használta az egyik szobájukat a földszinten. Yuen egyetértett.
Megkérdeztem, Yuen mit javasol. Azt sdzerette volna, ha a hétvégéket kettesben töltik, azzal az engedménnyel, hogy a szülõk néha jöhetnek látogatóba ebédre.
Hong nem szeretett volna ennyire szigorú megkötéseket. Rámutattam arra, hogy egy tárgyalásban határozott kereteket kell szabni. Így átbeszélték a részleteket és végül egyezségre jutottak.
Hong arca csalódott lett. A beszélgetés meglepõen könnyen ment, és túlléptek az ezzel kapcsolatos korábbi érzelmi kitöréseiken. Sikerült megegyezésre jutniuk a kérdést illetõen.
De aztán Hong azt kérdezte: „Hogyan fogok errõl beszélni anyámmal?" Õszintén szomorú volt: egy, a fejlõdést elõsegítõ feladat állt elõtte, õ pedig megrettent ettõl.
Yuen szintén lehangolttá vált és sírni kezdett. Attól félt, Hong visszavonja a megállapodást és ragaszkodni fog ahhoz, hogy a tradíciót folytatni „kell".Megpróbált vitába szállni Honggal.
Megállítottam és megkértem, vessen egy pillantást párja arcára. Erre csak nehezen volt hajlandó, nagyon mérges volt és ijedt. Mikor mindkét fél rossz hangulatban van, nehéz féken tartani magunkat és ott lenni a másikért.
Azt kértem, tegye ezt meg. A férfiben küzdött a felelõsségtudata és az, hogy kapcsolata élvezzen prioritást. A nõ volt az, aki az ülést kezdeményezte, és akinek több pszichológia tudás volt a birtokában. Így rá koncentráltam és támogattam õt. Megkértem, hogy jöjjön igazán a jelenbe és lássa szerelme küzdelmét. Ezt nagyon nehéznek találta, de továbbra is rá figyeltem. Rámutattam, hogy a szeretetet is választhatja ebben a helyzetben. Azt kérdeztem, látja-e mennyire õszintén küzd a férfi és tudja-e szeretni õt ebben a helyzetben annak ellenére, hogy másképp látja a dolgokat?
Yuen félretette félelmeit, ettõl megváltozott. Azt mondta: „Soha nem fogom elfelejteni, hogy szeretni akarlak, még ha különbözünk is." Ez egy mélységes pillanat volt köztük, ami nekem is könnyeket csalt a szemembe. Túlléptek nézeteltéréseiken, és jelentõsen elmélyítették szerelmüket és a szeretethez való fogékonyságukat. A férfi úgy érezte, igazán értik, és azt mondta a nõnek: „Te most gyengéd és kedves vagy hozzám". Mindketten vállalták a kockázatot és együtt érkeztek egy új helyre.
Rámutattam, hogy lesznek még ehhez hasonló felmerülõ problémák, de már tudják, hogyan kezeljék õket.
A Gestaltban kíváncsiak vagyunk a különbségekre, mert a potenciális jó kapcsolatot látjuk bennük. Ez megkívánja, hogy kiálljunk magunkért a kapcsolódási pont határán, és hogy érdeklõdjünk a másik iránt. A legtöbb ember számára ez nehéz és általában segítségre van szükségük, hogy képesek legyenek megtenni. A segítségnek egyszerre kell gyakorlatinak – a „hogyan" - lennie, valamint emocionálisnak. Kellemetlen tud lenni, amikor szembetalálkozunk a különbségekkel, az emberek gyakran mérgessé vagy ingataggá válnak. Mikor Yuen képes volt jelen lenni önmagával, és Honggal, mikor õ sebezhetõ volt, egy lehetetlen helyzet képes volt megváltozni.          

Case #66 - Kilépés a körből

Ping mesélt a családjáról, ahol felnõtt. A nagyszülei nem sok érdeklõdést tanúsítottak sem felé, sem a húga iránt, mert a fiúkat jobban szerették.
Azt sem érezte, hogy a szülei szerették volna. Anyja törõdött vele, de ritkán mutatta bármi jelét érzelmi finomságának. Apja sosem ölelte meg.
Elmesélt egy esetet, ami 8 éves korában történt. Anyja épp öltöztette, Ping pedig azt mondta neki, hogy más színû ruhát szeretne. Valahogyan felébresztette apját, aki dühében felkapta õt és ledobta a lépcsõn. Vérzett az arca, de így is el kellett mennie az iskolába. A tanár aggodalmát fejezte ki, de semmi további nem történt. Ping nem akart hazamenni, elbújt egy barlangban, mígnem valaki szólt az anyjának, aki elment érte.  Anyja hullajtott néhány könnyet állapota láttán, de apja a bûntudat legkisebb jelét sem mutatta soha.
Sírdogált, ahogy ezt a történetet mesélte, ahogy elmondta mennyi fájdalom van a szívében.
Gyengéd voltam vele, mert el volt merülve a saját fájdalmában, rólam kevéssé véve tudomást.
Rámutattam arra, hogy férfi vagyok. És hogy törõdöm vele, de hogy ez egy vékony jég, mert az apja volt az, aki fájdalmat okozott neki, egyúttal törõdött vele, és hogy azt a régi tekintélyt is képviseltem, mely annak idején annyira megbántotta.
Ping bólintott és tovább sírt. Arról beszélt, hogy a függetlenségét szeretné, hogy önmaga legyen, és önmaga hozza meg életében a döntéseket.
Mondtam, hogy ezt helyeslem és biztosítottam, hogy minden tõlem telhetõ segítséget megadok neki.
Beszélt arról is, hogy az anyja mostanában nyomást gyakorol rá, hogy megházasodjon, és mennyire próbálja befolyásolni azt, hogy milyen irányban dolgozzon.
Vissza-visszahoztam a jelenbe, a támogatásomhoz, a tényhez, hogy egy férfi vagyok, aki támogatja õt.
Folyton visszatereltem figyelmét a légzésére, mert állandóan visszatartotta. Ezen energetikai mûködés nélkül nem lett volna esély az új tapasztalatok beillesztésére.
Ping ismét arról beszélt, hogy az autonómiáját akarja, és hogy „ki akar kerülni a körbõl", amely a családja elvárásai miatt börtönként hatott rá.
Úgyhogy, gondoltam, tegyünk egy egyszerû kísérletet.
Mindketten felálltunk, miközben egy kört képzeltünk magunk köré. Megfogtam a kezét, majd ismét támogatásomról biztosítottam, ami az önrendelkezést illeti. Ez a fajta segítség különösen fontos, hogy egy apától jöjjön, és ez Ping esetében hiányzott, csakúgy, mint bárminemû gyengédség. Ezért elláttam mindkettõvel.
Beletelt egy kis idõbe, de végül kilépett a körbõl és vele együtt én is. Ekkor megfogtam mindkét kezét, és azt mondtam: „Most meghatározhatod, hogy milyen feltételeken szeretnéd, hogy egy kapcsolat alapuljon. Ragaszkodhatsz egy férfi szeretetéhez és megbecsüléséhez."
Mindezt megerõsítésként szántam a következõ lehetséges lépéshez, - hogy olyan kapcsolatot tudjon létesíteni egy férfivel, ami nem pusztán az apjához fûzõdõ viszonyának a tudattalan leképezése. Azt mondta „Ebben reménykedhetek, ezt kérhetem."
Korrigáltam a szóhasználatát, mert szavaiból egyfajta reménytelen és alárendelt szerep sugárzott.
Kértem, hogy oly módon fogalmazza újra, ami által tisztább határokat kapunk – Az õ alapvetõ elvárásait.
Ez megadta neki azt a támogatást és iránymutatást, amire tõlem számíthatott.
Mélyen megérintette ez a folyamat. Egyszerû volt, de vágyai által megerõsített; a Gestaltban a hangsúly mindig az integráción van, az apró lépéseken, amelyeket szomatikusan beépítünk a tudatba és a tapasztalatba a kísérlet alatt.   

Case #65 - Szadizmusban összekapcsolva

Kathy édesanyja elég instabil személyiség volt, a legrosszabb fajtából. Gyerekkorukban mindig megtalálta a módját, hogy kritizálhassa, támadhassa és mindenért õt és a testvéreit hibáztassa. Mindig bántotta a gyerekeit érzelmileg, máskor meg az elérhetetlent játszotta. A hangulatváltozásaival és a haragjával nehéz volt együtt élni. Máskor viszont nagylelkûnek, jó szándékúnak mutatkozott és minden fizikai szükségletre odafigyelt.
Kathy emiatt, érthetõ módon, problémákkal küzdött a házasságában. Néha nagyon szeretetteljesen tudott viselkedni, máskor viszont gyanakvó és bizalmatlan volt, és õ maga is rosszkedvûen és kritikusan viselkedett. Megrémült attól, ahogy az anyja viselkedését másolja, a férjén látta is ennek a destruktív hatását.
Beragadva érezte magát ebben a helyzetben, és amikor valami kiváltotta ezt a viselkedést belõle, majdhogynem lehetetlennek érezte, hogy visszatérjen a normális kerékvágásba. Tudta, hogy ez megöli a kapcsolatát, így eljött, hogy segítséget kérjen.
A Gestalt terápia során a probléma velejéig hatolunk ahelyett, hogy visszább lépnénk tõle. Kathy problémája az volt, hogy olyanná kezdett válni aki nem akar lenni. Az ellenállást a probléma részeként kezeljük, nem akarunk részesei lenni azáltal, hogy segítünk a páciensnek valaki mássá válni, mert úgy csak az ellenállást leküzdésében segítenénk.
Így hát rámutattam, hogy az édesanyjától látott viselkedésforma igen szadisztikus. Kathy egyetértett. Arra is kitértem, hogy ezek a jellemzõk az õ viselkedésében is jelen vannak. A A nyelvezet erõs volt így, de Kathy belátta, hogy ennek van itt helye, hiszen így lehet igazán megnevezni a problémát.
Javasoltam, hogy lépjünk rögtön erre a részére a kísérletnek. Egyszerûen ezt a mondatot mondattam el vele: 'Azt akarom, hogy érezd azt a fájdalmat, amit én érzek.'. Ez a mondat nevesítette a háttérben meghúzódó dinamikus viszonyát a szadizmushoz. Kathy édesanyja és maga Kathy is igen nagy fájdalomnak voltak kitéve, és a szadisztikus viselkedés mögött valami iránti sóvárgás húzódott meg.
Kathy elmondta ezt a mondatot, annak ellenére hogy nagyon nehéznek találta, és rögtön belátta az igazságtartalmát.
Amiért ilyen úton lépett be a szadizmusába, ezért igazán magáénak érezhette.
Ezután nehezítettem a kísérleten azzal, hogy arra kértem, képzelje azt, hogy a férjéhez beszél akkor, amikor éppen rosszkedvû. Megismételte ugyanazt a mondatot, megkérdeztem mit érzett a testében közben, hogy megérthessük az élményeit.
Rendkívüli émelygésrõl, utálat, szégyen és öröm keverékérõl számolt be.
Ez volt a probléma veleje, amelyhez tapasztalati úton jutottunk el. A szadizmusba való direkt belépés által és azáltal, hogy feltártuk a vele társuló érzelmeket, elérhettünk a legbelsõ dinamizmusokhoz tapasztalati úton ahelyett, hogy csak körülírtuk volna a helyzetet. Kathyt helyeztük az élmény középpontjába, ezáltal valószínûleg egzisztenciális választás elé helyeztük.
Eztán arra kértem, lélegezzen, próbálja megtalálni a centrumot. A következõ lépésként kértem, képzelje maga elé az édesanyját, szadisztikus mosollyal az arcán. Ismét érezte a szorongást, feszültséget és émelygést. Kértem, próbáljon kitalálni egy megerõsítõ képet – itt Buddhára gondolt, ez megnyugtatta.
Kértem, hogy váltogassa a fejében a képet az édesanyjáról, érezze ezeket az érzelmeket, illetve a képét Buddháról, hogy lenyugtassa magát.
Javasoltam, hogy tegyen egy megállapítást az anyja felé: 'Hozzád társítom azt, amikor szadisztikusan viselkedem'.
Ez egy másik nézõpontjára világított rá kapcsolatuk dinamikájában, ahonnan az egész problémára hivatkozni lehetett – a múlt és a jövõ eggyé váltak. A szadisztikus viselkedés maga egyesítette Kathy-t az anyjával olyan mértékben amit más úton nem tudott elérni. Így válhatunk azzá ami ellen ellenállunk.
Folytatván a kísérletet, amiben Kathy birtokolhatta saját szadisztikus viselkedését és az anyjával való kapcsolatát, ugyanakkor érezze az érzéseit, és találjon egy megnyugtató képet, képes volt újdonságot belevinni a kapcsolatukba és a saját viselkedésébe.
Megkönnyebbült és bizonyos értelemben megújult ettõl a munkától. Arra kértem, hogy gyakorolja ezt amikor csak ilyen rossz érzései támadnak.

Case #64 - Érzékeny vagy bolond választások

Zac-nek kapcsolati gondjai voltak. A barátnõje, Marta elég 'problémás eset' volt. Kreatív, színes egyéniség volt, és sok mindenben egyetértett Zac-kel társadalmi és politikai témákban. Nagyon elfogadó volt Zac-kel, amit õ még eddig nem tapasztalt egy kapcsolatban sem. Jól érezte magát Marta-val de voltak dolgok amiken egyszerûen nem tudta túltenni magát.
A lány füvet szívott, õ nem. A lány szerette a kemény pornót, õ nem. A lány több szexpartnert akart, de õ nem. Szerette a lány vadságát, de ez fájdalmat is okozott neki. Látta, hogy Marta instabil személyiség, de úgy érezte, tud rajta segíteni. Nem akart még egy elromlott kapcsolatot, így ebben ragadt két évig, pedig a lány nagyon érzékeny volt, gyakran kiabált is vele.
Úgy tûnt, ez egy túl bonyolult kapcsolat, mégsem tudta elengedni. Úgy gondolta, hogy az õ szerelme majd megváltoztatja a lányt, hogy majd jóra fordulnak a dolgok.
Megkérdeztem, 'Mi lesz, ha nem fordulnak jóra a dolgok? Mi lesz, ha a lány nem változik meg? Mi van, ha meg sem akar változni? Mi lesz, ha sosem fog belenyugodni a monogámiába?'.
Ezek nagyon nehéz kérdések voltak számára. Direkt kérdéseket tettem fel, mert úgy láttam, szorosabb kapcsolata van a fantáziáival mint a valósággal, és szerette volna elkerülni, hogy foglalkoznia kelljen azzal, ami történik valójában és az ezzel kapcsolatos érzelmeivel. Eltávolodott saját magától azáltal, hogy a jövõrõl álmodozott. A Gestalt terápia erõsen a jelenre fókuszál, még inkább arra, hogyan éljük meg a jelent. Az embereknek gyakran segítségre van szüksége ahhoz, hogy igazán belekerüljenek a jelenbe, Zac-nek pedig kifejezett módszerei voltak arra, hogy ezt elkerülje.
Ezt az eljárást követve kiderült számára, hogy õ így nem akar élni, nem akarja tovább vívni ezt az értelmetlen harcot ebben a kapcsolatban, és ha a lány nem változik meg, akkor ez a kapcsolat nem mûködhet az õ számára és el kell engednie.
Nagyon figyeltem arra, hogy ne befolyásoljam. Az egzisztenciális nézet szerint bármit is tesz az ember a saját életével, az az õ döntése, neki kell számolnia a következményekkel, a várhatóakkal és a váratlanul felmerülõkkel egyaránt. Az én feladatom itt az, hogy szembeállítsak valakit a saját döntéseivel, azok következményeivel és segítsem õket, hogy kilépjenek a megfigyelõ pozícióból, be a saját életükbe. Fontos, hogy tudják, õk hozzák a döntéseket, nem mások és nem a körülmények.
Ha marad a lánnyal aki olyan amilyen volt ahelyett, hogy újító ötletekkel állna elõ, az nem lenne egy ésszerû döntés. Nehéz volt elvonatkoztatnia a saját terveitõl, de amikor megtette, akkor látta, hogy ebben a kapcsolatban õ nem kap eleget.
Mindazonáltal láttam, hogy ez akármilyen racionális döntés is, a helyzet nem ilyen egyszerû.
Javasoltam, hogy játsszunk el egy beszélgetést a két fél között – az egyik készen állt arra, hogy elengedje a kapcsolatot, a másik nem.
Tisztán látszott, hogy az a fél, aki nem akarta elengedni az a páciens gyermeki oldala, nagyon emocionális, amelyik el akarta engedni az pedig a racionális énje volt. Csupán azért mert hozott egy 'értelmes', ésszerû döntést, nem oldódott meg a helyzet. A gyermeki, az érzõ én is részt kellett, hogy vegyen a döntési folyamatban. Elég sok beszélgetést igényelt ez a két fél között – nem csak a szavak, hanem az érzelmek miatt is, amelyek mindkét oldalt átjárták.
Lassan egyfajta megegyezés, az érdekek találkozása látszott. Volt egy megoldás amiben benne volt a gyermeki én is. Nem gondoltam, hogy ezzel vége a történetnek, bár az ülés véget ért. Ez valami olyasmi volt, amihez a késõbbi ülések alkalmával vissza kellett térjek. Fritz Perls ezt a saját 'gyõzedelmeskedõ' és 'alulmaradó' résznek hívja (topdog/underdog), és bármilyen hozzáértõnek, tisztán látónak és elõremutatónak érezzük magunkat, igazából van egy másik részünk ami mindig aláássa a 'topdog' haladási irányát. Jelen esetben a racionalitás és az értelem nem bizonyult elegendõnek. Ebbõl látszik, hogy nem szabad túlságosan a 'topdog' oldalára állnunk.

Case #63 - A hadaró limpelő

Murray 20 éve a rendõrségnél dolgozott. Egyszer csak egy baleseti helyszínelés alkalmával elvesztette a lazaságát. Általában túl tudott lenni bármilyen érzelmi hullámon ami néha erõt vett rajta, de ez most más volt. Most azt érezte, nem fog rendbe jönni.
Elment egy kis idõre szabadságra a stressz miatt, de betelt nála a pohár, így nyugdíjba ment és nyitott egy sarki kisboltot egy faluban.
Rendben ment tovább az élet, de belül még mindig nagyon stresszesnek érezte magát, így hozzám fordult segítségért.
Murray-rõl azt kell tudni, hogy rengeteget beszél. Elég szórakoztató is, sok sztorija van, és az egyik történetet folyton szövi át a másikba. Tulajdonképpen non-stop képes volt beszélni. Nagyon szerettem hallgatni, jó mesélõ volt.
De pont emiatt nehéz volt közbevágnom, így nem volt könnyû a felszín alá kerülnöm és lefektetnem a terápia alapjait.
Ez folytatódott több ülésen át, minden alkalommal ugyanazzal a problémával szembesültem. Elmondtam neki, hogy ez a tapasztalatom, de az ég világon semmi különbséget nem észleltem.
Valami azonban feltûnt. Murray elég erõsen sántított, olyan volt, mintha kissé fájna neki a járás.
Valamelyik sztorija közepén félbeszakítottam. Azt mondtam, 'Észrevettem egy érdekes ellentmondást. Nagyon gyorsan beszél, viszont lassan kell, hogy járjon.'
Murray egyetértett velem, de nem tûnt úgy mintha különösebben érdekelné a dolog.
Annyit kérdeztem, 'Mi lenne, ha olyan lassan kellene beszélnie, ahogy jár?'.
Ez egy új ajánlat volt, de még így sem tûnt úgy, mintha számítana valamit. Egy kísérletet javasoltam – fel-alá járkáljon a szobában úgy, hogy minden lépésnél egyetlen szót mondhat. Amikor ezt csinálta, értelemszerûen, lassabban kényszerült beszélni. Hirtelen megértette, mire utaltam – a teste megpróbálta õt lelassítani, de õ nem vette ezt észre. Amikor lassabban beszélt, képes volt érezni – ez volt az, amit ezzel a sok beszéddel próbált elkerülni.
Mikor végre hozzáfértünk az érzéseihez, a terápiás munka elkezdõdhetett...
A Gestalt-terápia során mindig figyelünk a 'jelenségekre' – ez esetben a páciens beszédének sebességére (inkább, mint a tartalomra) és a sántításra. Anélkül, hogy bármi tanulságot levonnánk ezek fontosságáról, hagyjuk, hogy új 'Gestalt'-ok (konfigurációk) merüljenek fel és kapcsolódhassanak össze, itt éppen egy mély ellentmondás formájában. Mindig figyelnünk kell ezekre az ellentmondásokra, mert gyakran jelentenek hasadást a személyiségben, ezáltal próbálja a páciens elkerülni a szembesülést. Miután ezek a hasadások a felszínre kerültek, tudunk velük dolgozni, és természetes úton a páciens el fog mozdulni egy teljesebb, egészebb személyiség irányába – bár lehet, hogy egy kis segítségre lesz szükségük hozzá. A Gestalt kísérlet ezekbõl a megfigyelésekbõl születik és egyfajta módja annak, hogy az ilyen hasadásokat a felszínre hozzuk ahelyett, hogy csak beszélgetünk vagy 'tudunk' róla. Egy integráltabb, testközpontú fajta tudás az, ami minket igazán érdekel.

Case #62 - Medúza

Tracy-nek volt egy álma. Meggyilkolt egy férfit és elrejtette egy szekrénybe. Megpróbált biztosra menni, hogy senki sem jön rá a körülötte lévõ emberek közül. Úgy rémlett neki, ezért az édesanyját kell hibáztatnia.
Sétált egy folyosón és találkozott egy férfival, egy pszichológussal, aki ezen felül nyomozó is volt. A kezük összeért. Azon gondolkozott, hogy rejtse el elõle is. Bûnügyi filmek zenéje ment a háttérben.
Az álommal való munkához Gestalt-módszert alkalmaztunk.
Megkértem, hogy mesélje el még egyszer az egész álmot úgy, mintha a jelenben történne – az õ tudatállapotainak változása szempontjából.
Amíg mesélte, néha megállítottam, hogy megkérdezzem, mit érez, vagy hogy részletekre kérdezzek rá – például a férfiról akit megölt.
Ezután megkértem, hogy 'legyen õ a férfi', és beszéljen az õ szemszögébõl.
A férfi azt mondta, hogy Tracy hûvös, számító és kemény volt.
Amikor ismét a saját nevében beszélt, nevetett, fészkelõdött és nem értett egyet a leírással.
A következõ fázis a pszichológussal való séta volt. Nagyon keményen dolgozott azon, hogy elrejtse a tényeket elõle.
Ezután eljátszotta a pszichológust is. Azt érezte, Tracy nagyon erõs és hogy nem fog tudni semmit sem kiszedni belõle.
Visszatértünk hozzá – folyamatosan ismételgettem a tulajdonságait – erõs, hideg, számító, kemény.
Hozzátette, hogy szadisztikus érzései vannak, így összeraktam mindezeket a szavakat.
Megkértem két nõt a csoportból, hogy jöjjenek ki, sétáljanak körbe, megtestesítve ezeket a tulajdonságokat.
Tracyt arra kértem, tegyen ugyanígy. Nagyon nehéznek találta, csak nevetett és mosolygott, de bátorítottam, hogy maradjon benne a folyamatban, legyen az az erõs nõ. Kértem valakit, hogy játssza el a holttestet, és valaki mást hogy játssza el Tracy-t, amint ártatlannak vallja magát, mint egy olyan nõ, aki sosem tudna ártani senkinek.
Kértem, hogy nézzen rá néhány férfira a csoportból úgy, mintha ölni tudna a szemével. Érezte a saját erejét, de mindig elnevette magát, viszont azt mondta, kissé gonosznak érezte magát ahogy nevetett. A nevetés sokszor az elhajlás jele, egyfajta mód a szituáció megtagadására.
Megkértem, hogy lélegezzen a rekeszizmai közé – láttam, hogy csak a mellkasába lélegzik.
Amikor megpróbálta, egy követ érzett a gyomrában, majd egy gátat a szívénél. Bátorítottam, hogy folytassa a légzést, miközben érzi azt a követ, csakúgy, mint az erejét.
Azt mondta, ez elsõ sorban a szülei irányába történõ elutasítása miatt van, másodsorban pedig a szexualitásának elnyomása miatt. Úgy érezte, mintha lenne egy tõr a kezében és játszadozni akarna vele. Kicsit úgy érezte magát, mind Medusa, aki a puszta tekintetével kõvé tudta változtatni a férfiakat. Azt mondta, ettõl kellemes, szexuális töltetû érzései támadtak a testében.
Nagyon máshogyan nézett ki most – sokkal komolyabban, semmi nevetgélés és 'adom az ártatlant' attitûd.
Ennél a pontnál kezdte el igazán birtokolni az erejét ahelyett, hogy megtagadná azt. Énjének minden részét meg tudta tapasztalni így – a gyilkost, a szexualitását, az erejét mint nõ.
A Gestalt terápia során önmagunk részeinek megtagadását rendkívül veszélyesnek gondoljuk. Miután az emberek önmaguk elfojtott részleteibe engednek betekintést maguknak,  csak azután hozhatnak teljes értékû döntéseket, ennek értelmében így tudnak igazán 'felelõsséget vállalni'. Ez az egzisztenciális megközelítés a Gestalt-ban – nem konkrét megoldásokat vagy erkölcsi útmutatást adni arra, hogy ki mit csináljon, hanem helyreállítani az emberek érzékét arra, hogy teljesen önmaguk lehessenek, és ezáltal autentikus döntéseket tudjanak hozni.
Ezen az ülésen követtem az energetikai mozgásokat, és próbáltam Tracy-t az elnyomott énje felé fókuszálni – az agressziója, az ereje, stb. felé. Nagyon nehéznek találta azt, hogy benne tudjon maradni a folyamatban és valóban birtokolni az énjének ezen részét. Képes volt olyan dolgokat elengedni amiket régen elfojtott és tulajdonképpen megemésztetlen kételyek voltak.

Case #61 - Szexuális váyak kényelembe helyezése

Linda 33 éves volt, egyedülálló. Azt mondta, sok férfi barátja van, de õk mind csak 'haverok'. Amikor lehetõség nyílt volna egy romantikus kapcsolatra, nagyon nehezére esett kilépnie a haveri kapcsolatból.
A célja az volt az üléssel, hogy felfedezzen magában valami ismeretlent.
Azzal kezdtem, hogy kontaktust teremtettem vele, elmondtam, mennyire érdekel és mennyire nyitott vagyok az 'ismeretlenre'. Nem sokat tudtunk egymásról, így elmondtam, hogy én mire vagyok kíváncsi vele kapcsolatban, és befogadtam az õ kíváncsiságát is az irányomban. A Gestalt terápiában a 'kreatív ürességet' olyan területként tartjuk számon, ahol még semmi sem biztos vagy teljesen tiszta. Ez egy gazdag, felfedezésre váró terület ahol nekikezdhetünk, és a Gestalt-ban a terapeutának együtt kell dolgoznia ezzel a hiányzó tudással.
Elmesélte, hogy õ egy 'jó kislány' és hogy mennyire ki szeretett volna lépni ebbõl a szerepbõl a szüleivel. Beszélt arról, hogy nem fogadták el egyetlen fiúját sem, és hogy hogyan szökött ki a szobája ablakán hogy elkerüljön a tekintetükbõl. Képes akart lenni arra, hogy a saját fejével gondolkodjon és felépítse a saját életét, de ez nagyon nehéznek bizonyult.
Mindezt összevetve a középpontban a szexualitása állt. A tény, hogy õ egy 'jó kislány' megakadályozta abban, hogy igazán megélje a szexualitását a férfiakkal, ezért nem fejlõdtek a kapcsolatai sosem sokkal tovább a 'haveri' állapotnál...illetve ha esetleg tovább is fejlõdtek, akkor is inkább visszanyomta õket arra a szintre.
A feladat tehát az volt, hogy kitaláljam, hogyan tudom minél jobban támogatni õt a szexuális természetének megértésében. Megkérdeztem, van-e olyan nõ a csoportban, aki úgy állítaná be magát, mint a 'rossz kislány'. Csak egy valaki (Martina) emelte fel a kezét. Megkértem, beszéljen Lindának errõl. A Gestalt terápiában támogatással dolgozunk, és egy olyan témakörben ami annyi kitárulkozást igényel mint a szexualitás, ez különösen fontos – hogy érezze, hogy nincs egyedül, ezen felül lecsökkenti az exponáltság érzetét, megnöveli a csoporthoz tartozás érzését – tulajdonképpen elmozdít a szégyen birodalmától.
Martina elmondta, hogy az õ számára nem igazán arról szól a dolog, hogy ki a jó és ki a rossz kislány, hanem inkább hogy elvonatkoztathasson más emberek jóra és rosszra való definícióitól, és kitalálhassa, mit is akar igazán, mi a jó neki.
Így visszatértem Lindához és megkérdeztem, mit érez. Azt mondta, nincs igazán kapcsolatban a saját testével, így nagyon nehéz megmondania, mit is akar. Ez nyilvánvalóan egy nagy akadály volt a szexualitásához vezetõ úton!
Ezért nagyon óvatosan rávezettem egy kísérletre, amelyben õ dönthette el, mennyire vesz részt, és bármikor leállíthatta ha úgy érezte hogy szükséges. A kísérlet határait is elmagyaráztam: ezt csak a csoportban kell csinálni, a férfi aki szintén részt vett a kísérletben csak az õ támogatására teszi ezt. Nagyon fontos a határokat megszabni és jól mozgatni amikor a szexualitás területén mozgunk.
Megkértem, válassza ki azt a férfit a csoportból akit a legvonzóbbnak talál.
Egymással szembe állítottam õket. Megkérdeztem Lindát, hogy mit érez. Egy kicsit ideges de semmi mást. Eztán megkértem, hogy lélegezzen, áramoltassa az energiát fel-le a testében miközben a férfi szemébe néz. Ezt meg is tette, de egy idõ után azt mondta 'már nem találom õt annyira vonzónak'. Így csinálta a 'haveri' konverziót, - deszexualizálta az energiáit, ezt kimutattam neki, majd megkérdeztem, hajlandó-e igazán belépni az ismeretlenbe.
Itt az õ eredeti szándékát használtam fel támogatásként, hogy segítsek neki vállalni ezt a kockázatot. Az, hogy ezt mondta azt sugallta, hogy valószínûleg készen áll erre.
Egyetértett velem, így megkértem, folytassa a ki-be légzést miközben a férfira néz, és próbálja érezni azt, hogy ez hol és hogyan okoz örömet a testében. Elsõre nem volt semmi különös, de egy idõ után a felsõtestében kellemes érzésekrõl számolt be. Bátorítottam hát, hogy lélegezzen tovább. Kis idõ múlva elengedte magát és hagyta, hogy a kellemes érzés leáramoljon a hasába, illetve egy kicsit a csípõjébe.
A kísérlet másik résztvevõje visszajelzést adott a változásokról amit észlelt a kísérlet során, ezek után egy ideig még beszéltünk róla.
Ez egy nagy lépés volt Lindának, mivel még sosem volt képes ennyi energiát tudatosan megtartani a testében, a konkrét szexet leszámítva. Nem fogta fel a hatalmát efölött, nem tudta hogyan kell ezt finomra hangolni, vele maradni, vagy egy férfival való kapcsolatba becsatornázni.
Szexualitással dolgozni egy nagyon érzékeny és kihívásokkal teli terület a pszichoterápiában. Olykor zaklatásba is átcsaphat ha a terapeuta nem tisztázza nagyon konkrétan a határaikat.
Akárhogyan is, nagyon fontos, hogy túl félénknek sem szabad lennünk, mert az embereknek támogatásra van szüksége, és ezt valószínûleg máshol nem kapják meg.
Ez a kísérlet nagyon körültekintõen arra volt tervezve, hogy az 'ismeretlenbe' mozdítsa el a pácienst, mégis mindehhez sok támogatást és megfelelõ sebességet biztosítson.
Dolgozhattunk volna a szülei szempontjából a 'mit kellett volna' kezdetû mondatokkal, de õ már készen állt, hogy egy teljesen új kísérletbe vágjunk bele, és elege volt abból, hogy visszatartják, fel volt tehát készülve rá, hogy a határai szélét feszegessük.
Sok ember blokkolja a tudatosságát; a szexualitás általában egy olyan terület, ahol gyakran kifejezetten szignifikáns blokkok vannak. Olykor ez egy trauma miatt alakul ki, máskor szociális vagy családi állapotok eredménye az, hogy elbátortalanítják a szexuális érzéseket.
Amikor azon dolgozunk, hogy helyreállítsuk ezeket az érzéseket, a Gestalt-terápia nem egy 'mindenkinek mindent szabad' típusú álláspontot képvisel, inkább azon igyekszik, hogy a szexuális öröm a természetes helyét foglalja el létezésünk egészében – nem is domináns, nem is elnyomott.

Case #60 - Szeretet és utálat

Jeremy és Miranda- egy házaspár- egy olyan feladatot csináltak ami kezek egymás ellen való tolását is magába foglalta, hogy kapcsolatba léphessenek az agressziójukkal
Miranda nagyon szomorú lett a feladat után. Arról beszélt, hogy nagyon mérgesnek érzi magát a kapcsolatban, és egy mintába van beragadva Jeremyvel. Ha valami fontos volt neki, Jeremy viccelt és nevetett Ezt őrjítőnek találta és egyáltalán nem érezte magát kielégítve.
Ezért egymással szembe fordítottam őket, és arra kértem Mirandát, hogy mondja el Jeremynek „Most épp utállakh
Ez egyébként egy nagyon személyes és kapcsolattal teli megállapítás, a Gestált nézőpontjából. Ez nem a másikat hibáztatja, magáért beszél és tiszta és világos.
Ezt Miranda megtette és Jeremy nevetésben tört ki
Más alkalmakkor ez egy meghívás lehet valami szórakoztatóra, ebben az esetben egy konkrét és fontos kifejezése az érzelmeknek, meglehet élni és le lehet vele számolni vagy ahogy a Gestaltban mondjuk „elhajlásh
A humora eltakarta az alul meghúzódó kellemetlen érzéseket és a mérgességet, és ez elnyomta az képességet, hogy vele lehessen azon a helyen
Ezért támogattam, segítve a belélegzést a hasába és ellazítva az állkapcsát, és biztattam azáltal, hogy felajánlottam a megértésemet azzal kapcsolatban, hogy milyen nehéz lehet neki Mirandával lenni azon a helyen, a z elnyomás és a többi.
Nagyon nehéznek találta a jelenbe maradást, és minden alkalommal amikor nevetett Miranda még dühösebb lett, rámutatva arra, hogy pontosan ez történt a kapcsolatukban.
Sok segítséggel és biztatással Jeremy képes volt komoly maradni. Ezután arra biztattam Mirandát, hogy sokszor mondja el nagyon közvetlenül a „Most én utállakh megállapítást. Miranda intenzíven csinálta ezt több percen keresztül. Amikor már úgy érezte, hogy teljesen ki lett elégítve azon a helyen, és teljesen kinyilvánította magát, meglágyult és elmondta Jeremynek, hogy attól félt ha megmondja mennyire dühös Jeremy elhagyja.
Megkértem Jeremyt, hogy biztosítsa Mirandát, hogy nem erről van szó. Elkezdte elmondani neki, hogy ő is bizonytalan volt, hogy elhagyja, de megállítottam Jeremyt- Miranda még nem fejezte be, és nem volt helye arra, hogy végig hallgassa amíg be nem fejezte.
Miranda elkezdet lenyugodni és arról kezdet beszélni, hogy mennyire szereti Jeremyt.
Ezután már Jeremy is képes volt az érzéseiről beszélni. A kapcsolat kettőjük között érezhetően erős és mély
A Gestáltban a valódi és tiszta kapcsolatok támogatása érdekel minket. Ha ez meg a többi már követi. Ahhoz, hogy ez meglegyen az embereknek érzelmi támogatásra, készségeik használatához utasításokra, és területi elhatárolásra van szükségük

Case #59 - Találkozásra várva

Egy csoportos folyamat után Trevor mély szomorúsággal lépett kapcsolatba.
Egy feladatot adtam a csoportnak, hogy kreatívan fedezzék fel az agresszivitásukat. A résztvevők egymással szemben álltak, és a kezükkel tolták egymást. Az utasítás az volt, hogy egyenlő erővel találkozzanak, ami azt jelentette, hogy az erősebb embernek korlátoznia kell magát.
Trevor volt a legerősebb a csoportban. Amikor egy másik férfival csinálta ezt a feladatot, versenyezni kezdet és egy kicsit erősebbet lökött, amiért a másik férfi vissza botlott
Ezután rámutattam neki, hogy a kérésem az volt, hogy egy olyan módot találjanak, amivel kiegyenlítődnek nem túlszárnyalnak.
Szomorúnak látszott, megjegyeztem ezt, az ereje miatt nagyon ritkán érzi magát kielégítve az életben. Ez  mélyen megérintette.
Megkérdeztem mit érez – mérgességet a karjaiban és szomorúságot a szívében.
Egy kísérletet ajánlottam- felálltunk, engem tolt a kezeivel és érezte a mérget a kezeiben. Ezután megálltam és megkértem, hogy érezze a szomorúságot a szívében, amikor megölelem. Ezt rengetegszer megismételtük.
Ez lehetővé tette a számára, hogy mind a két irányba ki legyen elégítve. Miközben ezt tettük azt mondta „papa" biztosan az apjához való kapcsolatához köthető ez. Habár nem volt szükség arra, hogy ebbe belemenjünk, mivel az interperszonális találkozásokra összpontosítottunk ebben a pillanatban és az érzések teljes átélésére.  
Azt mondta „Hosszú ideje már, hogy egy tanárt keresek" Az javasoltam, hogy ténylegesen inkább azt kereste, hogy ki legyen elégítve. Ez megnevezte a dinamikát, olyan módon, ahogy bele tud rakni inkább mint, hogy tőlem függjön ahhoz, hogy tartalmat adjak.
Megöleltük egymást. Felemelt a földről aztán én is felemeltem a földről. Megfogott és többször körbe forgatott. Én is ugyan azt tettem.
Nagyon elégedett volt- egy találkozás ami után már régóta vágyott.
Természetesen talán másik terapeuták nem lettek volna képesek fizikailag kielégíteni, de mindazonáltal, az mindig lehetséges, hogy egy másik módot találjunk a találkozásra- ez a Gestalt lényege

Case #58 - Amikor a szavak elvesznek

Amikor valaki sok problémát felvet, nyitottnak kell lennünk rájuk, olyat kell keresni amit a Gestalt kifejezéssel „Figurális"  hívhatunk- egy bizonyos témát aminek a legtöbb jelenlévő energiája van.
Ami fókuszba került Trevor jelenlegi életével volt kapcsolatban. Nagy spirituális érdeklődéssel rendelkezett, a múltban még szerzetességen is gondolkodott. Jelenleg a második házasságában volt gyerekkel, és nagyon elkötelezett.
Ennek ellenére, nyugatalan volt. A másik pólus ami előjött a letelepedett családi életével ellentétben „a hegyek". Ahogy ezt felfedeztük, világossá vált, hogy ezek a természet hívását jelképezik, egy egyszerű életet, a fák megölelését, a földel való összekapcsolódás érzését, időt spirituális gyakorlatokra.
A Gestaltban minket nagyon érdekelek a pólusok, különösen ahogy „szétválnak". Úgy dolgozunk, hogy megnöveljük a tudatosságát és birtoklást mindkét oldalon.
Szóval mind a két oldalon felfedeztem az érzéseit- a családi életben és a hegyek hívásában. Rendben volt a döntésével, hogy új családot kezdjen, de ugyanakkor folyamatosan elégedetlenséget, nyughatatlanságot érzett.
Világossá vált, hogy nem teljesen tudja magát összeegyeztetni az élettel amit választott- csak egy része volt ott és szívének egy része egy másik álomban élt.
Időt töltöttem vele, kifejezve, mennyire megértem a vágyait és nekem is volt ilyen élményemben részem a múltam során. Ezek a kapcsolatteremtő állítások fontosak a Gestaltban -nem úgy mint egy empatikus technika inkább mint egy általános állítás a közös emberségről.
Megosztottam a saját érzéseimet a spiritualizmusról, természetről, családi életről, a szerzetessé válás képének elvesztését.  Több percig mély csendben ültünk. Semmi nem volt amit mondhattunk volna. Nem tudtam neki segíteni, döntött és ez volt a következménye. Se rossz se jó nem volt. Mindkettő fájdalmas és élvezetes. Volt veszteség és nyereség is. Nem volt könnyítés amit meg lehetett volna tenni, nem volt probléma amit meg lehetett volna oldani, nincs értelmező betekintés amiről lehet beszélni.
Csak a találkozás.
Aztán valami csöndesen megváltozott mindkettőnkben.
Megköszönte nekem. Ez elég volt.
Vannak időszakok a terápia alatt amikor lehet beszélni, segíteni, felfedezni. És időszakok amikor csak ott kell lenni azzal ami. A másik személlyel kell lenni, azon a helyen ahol nincs megoldás.
Az élmény érzelmileg beható volt és mind a kettőnket mélyen megérintett. Trevor mélyen megértettnek érezte magát és teljesen kiszolgálva.

Case #57 - Meghívás összeesküvésre

Amint Annabella elkezdett beszélni rögtön kényelmetlen érzésem támadt. Tisztán látszott, hogy el akarja mondani a „történetét", arról hogyan sértették meg különböző módokon és  hogyan próbált meg vitézül segíteni másokon a családban stb. Türelmetlen lettem és nem igazán akartam hallgatni. Láttam, hogy csak beszélne, megtöltené a helyett anélkül, hogy igazán teret engedne bármilyen bemenetelek is-úgy nézet ki mint aki csak panaszkodni akar.
Egy idő után kérdéseket tett fel a történetével kapcsolatban. De újra kényelmetlenül éreztem magam, mivel úgy tűnt rengeteg kérdése van … de engem valamiféle tudóssá  tett aki képes megoldani a problémáit.
Nem mondtam el az érzéseimet. Beszélgettem vele, de visszautasítottam az összes kérdésére a választ inkább megkértem, hogy csináljon belőlük megállapítást.
Ez egy gyakori utasítás a Gestaltban, mivel a kérdések gyakran a kötelezettségvállalás kikerülése vagy felbukkansa egy kapcsolatban. Állítások megengedik a személynek, hogy saját maguk legyenek, a sajt érzéseikkel, akaratukkal egy sokkal konkrétabb módon.
Nem mondtam semmit mivel éreztem a saját reakciómat és jobban meg akartam érteni saját magam ezen a helyen, ültem ott a saját érzéseimmel és megérintet a saját élményem.
Minden alkalommal amikor Annabella beszélt ugyan úgy történt, és nekem is ugyan az volt a reakcióm beleértve azt hogy megkértem állításokat mondjon. Ez volt az amit meg tudtam tenni  azért, hogy megszakítsam a mintát anélkül, hogy bele fulladnék a szerepbe amit ajánlott – nagyszerű bölcs személyként
De ez elég volt ahhoz, hogy kíváncsiságát felkeltse Visszarakva őt a saját élményéhez egy különböző élményét adjon neki, és mivel egy semleges módon csináltam képes volt az érzéseit egy kicsit jobban észrevenni.
Hitelességről beszéltem. Váratlanul ezt mondta „ Szeretnék megbízható visszajelzést tőled milyennek találsz engem? „
Nagy levegőt vettem, ez egy nyitás volt arra, hogy elmélyítsük a kapcsolatot, de nagyon óvatosan kellett eljárnom, mivel észrevettem az érzékenységet ami szintén ott volt a kérdés mellett. Ezzel a kérdéssel hajlandó voltam foglalkozni mivel mivel sokkal autentikusabbnak ítéltem.
Mivel egy ideje már a saját élményemmel ültem vele szemben, képes voltam megnevezni néhány dolgot, nem konkréten róla, de inkább a saját élményemről.
Azt mondtam-" bármikor beszélsz, megélem a meghívást az összeesküvésre  …  érzem a húzást, hogy egyet kell értenem, egyezzek bele a látásmódodba a családoddal kapcsolatban, és abba hogyan bántak veled. Kellemetlenül érzem magam ezzel kapcsolatban, mert visszautasítani sem akarlak de ugyanakkor egyetérteni se akarok"
Ez a saját autentikus élményem megnevezése volt olyan módon ami ahogy neki helyett arra, hogy megtalálja magát és válaszoljon. Ez volt a próbálkozásom egy nem megalázó állításra- nagyon fontos visszajelzés adásakor
Annabella szélesen elmosolyodott.  Azt mondta „Köszönöm, mások is mondták már ezt nekem de senki se volt olyan világos mint te. Tudom miről beszélsz, úgy érzem, hogy embereket próbálok a saját oldalamra állítani."
Ezután egy nagyon értékes autentikus  beszélgetést folytattunk. Rámutattam, hogy vannak másik oldalak is összeesküvő – ez egy szórakoztató dolog lehet, amit gyerekek játszhatnak. Számos metszetet felfedeztük, és Annabella láthatóan megnyugodott ugyan úgy ahogy én is! Ez egy változás volt az élményemben … miután képes voltam megnevezni azt. Átélte milyen ha látják. Ez egy I-thou kapcsolat amit a Getsaltban keresünk. És az alapja egy kapcsolat elmélyülésének.

Case #56 -

Wendy arról beszélt, hogy egy partnert szeretne. Elvált és van egy vállalkozása. Arról beszélt, hogy milyen elégedetlen volt az alkalmazottaival és, hogy õ mennyire üzletasszonyszerûen viselkedett és sohasem mutatta a sérülékenységét. Szembeállította ezt azzal a türelemmel, amelyet nálam tapasztalt.
A hatalom kérdésérõl beszélgettem vele – arról a képességrõl, hogy egyszerre üzletasszony-szerû is legyen és közvetlen is. Arról, hogy milyen élvezetes vezetõnek, fõnöknek lenni.
Nagyon félénknek tûnt, ahogy én beszéltem, a kezével babrálva egy kislányra emlékeztetve engem. Kérdeztem tõle, hogy mennyi idõsnek érzi magát – azt mondta 10 évesnek. Megkérdeztem tõle mi történt vele, mikor ennyi idõs volt.
Arról kérdeztem, hogy türelmesek voltak-e vele a családban. Az apja megpofozta 10 éves korában, mivel az iskolai érdemjegyei romlottak. Az volt a helyzet, hogy az apjuk rendszeresen verte az öccsét. A külvilág számára ugyanakkor az apjuk egy türelmes embernek mutatkozott, akinek mindig volt ideje más emberekre figyelni.
Elmagyaráztam neki, hogy az a türelem, amit bennem lát, mint terapeutában, feszültséget kelthet benne, mivel az merülhet fel benne, vajon én is hasonlóan robbanékony leszek-e, mint az apja?
Egyetértett azzal, hogy ez valóban feszültté teheti. Azt mondta, hogy õ tulajdonképpen nem nagyon bízik a férfiakban. Az elsõ férje szintén türelmetlen volt vele, kizárólag az érdekelte, hogy megkapja tõle, amit igényelt. Azt mondta, hogy másik partnerre vágyott.
Bevallotta, hogy az osztályzatai romlásának az volt az oka, hogy õ egy bentlakásos iskolába járt és rendkívül durván és aljas módon zsarnokoskodtak felette. A szüleinek errõl fogalma sem volt és nem is érdekelte õket. Nagyon egyedül érezte magát.
Közel ültem hozzá és beszéltem neki, felismerve az érzékenységét, sérülékenységét és azt, hogy szüksége van valakire, aki úgy látja õt, mint amilyen õ valójában, inkább, mint egy más elvárásait megtestesítõ személyként. Valakire, aki érdeklõdést mutat az õ küzdelmei iránt, és akit nem csak az érdekel, hogy jó eredményeket érjen el. Sírni kezdett, még jobban ellágyulva. Elmondtam neki, hogy engem minden elvárás nélkül érdekel az õ személyisége, és tõlem õ bármilyen lehet. Úgy tûnt, hogy szomjazik erre a fajta figyelemre és ott ültünk egy ideig, miközben én bátorítottam õt, hogy dolgozza fel ezt az élményt.
Rámutattam, hogy a személyiségének ez a része törõdést és odafigyelést igényel és azt, hogy természetesen fejlõdjön, amíg megszilárdul, és amellyel emberi kapcsolatot építhet.
Az alaklélektanban nem csak a páciens jelenlegi problémáival foglalkozunk hanem – ami szintén fontos, hogy tudatában legyek, mint terapeuta – hogy mi az, amivel egyáltalán nem akarnak kapcsolatba kerülni. Ennek a megállapításakor teljesen a tudatuk felszínére hozzuk azt és rámutatunk az okaira, amelyek gyakran családiak, de nem mindig. Aztán az így nyert információt visszaemeljük a jelenbe és a terapeuta és a páciens kapcsolatába.
Ennek a végrehajtása egy világos terápiás programot teremt, egy olyan folyamatot, amelynek révén folytathatjuk az eredetileg felmerült témában a munkát, vagyis, hogy a páciens egy másik partnert szeretne.

Case #55 - A kreatív űr

Bettina arról beszélt, hogy mennyire fél a férje halálától- történt már ilyen a családjában, egy jós azt mondta neki, hogy meg hallhat a férje, és késõig fenn volt minden nap.
Ahogy beszélgettünk világossá vált, hogy a probléma az, hogy elhanyagolja õt a férje- sokáig elmaradt a barátaival, ivott és szerencsejátékozott, amikor haza jött zajos volt  és tapintatlanul felkeltette Kevés idõt töltött a családdal és közös pénzbõl is veszített a szerencsejátékon.
Ez a házasságuk nagy részében így volt, több évtizede. Olyan családi rendszerekben ahol visszaélésszerû dolog megy egy ideje, újra felépített nézõpontja a dinamikának, általában kapcsolatba hozható a terület értelmével.
Ezen a ponton mérges volt de nagyon ritkán beszélgettek egymással.
Rámutattam, hogy a fájdalom mellett valószínûleg megkönnyebbülést is érez majd amikor meghal a férje. Egyetértett ezzel. A Gestaltban a pólusoknak mindkét oldala érdekel minket.
Megkérdeztem mit szeretne tõlem-azt mondta néhány tanácsot, hogy mit is csináljon.
Azt is elmondta, hogy az apja hasonlóan viselkedett- sokáig kimaradt éjszakánként, szerencsejátékozott. Ez egy területi meghatározás.
Tisztán láttam, hogy ez egy komoly, meggyökeresedett, és nagyon elerõtlenítõ helyzet.
A férje a  megbízott a sógornõjében, aki ezek után Bettinát kritizálta.
Amikor errõl beszélt, saját magát csipkedte. Szóval megkértem, hogy „csipkedje" a sógornõjét, és egy párnát raktam elé. Nagyon vonakodott, és erõsebben csipkedte önmagát. Egy kicsit rámenõs voltam- azt követeltem, hogy használja a párnát- rámutattam, hogy ez „csak egy párna" és nem lesz semmi következménye. Ez nehéz volt neki de megtette, belemélyesztve az ujjait a párnába. Ez az amit „visszaváltozásnak" hívunk a Gestaltban-azt csináljuk magunkkal amit  másokkal szeretnénk.
Szavakat is hívtam, de aztán bevallotta, hogy a férje másik testvére is beleavatkozott és kritizálta õt.
Ezért megállítottam a folyamatot. Az egész folyamat kiderítette a meggyökeresedett erõtlenséget, a támogatás hiányát, és a generációk közötti mintát, aminek a minõsége egy  kegyetlen kapcsolatnak. Ez valami olyan volt ami nem fog megoldódni azáltal, hogy sima utasításokat adok mint például „csak ne csináld ezt" És a támogatás mennyisége amire szükség van ahhoz, hogy kilépjen ebbõl hatalmasnak látszott,  és valótlan lett volna megpróbálni egy sima foglalkozás alatt- fontos, hogy észrevegyük a határainkat terapeutaként, és ne próbáljunk valami olyat csinálni ami hamis reményt kelt
Ezért a tudatosságát növeltem azzal, hogy a másik irányba mentem. Megkérdeztem, hogy gondolt-e már rá, hogy minden férfi önzõ, de õ úgy gondolta nem. Aztán megosztottam vele, hogy én úgy gondolom, a férfiak egy kicsit önzõek. Azt mondta, hogy  „hát hagytam, hogy megtörténjen". Ily módon felelõsséget vállalt anélkül, hogy nekem szembesítenem kellet volna.
Néztem és elmondtam, hogy látom milyen boldogtalan. Ez volt a találkozás nagy pillanata. Nem akartam, megpróbálni és megmenteni arról a helyrõl, vagy megjavítani bármit is- annyira mint amennyire természetesen egy másik életet kívántam neki.
Ott maradtam vele azon a helyen. Megneveztem amit láttam- egy olyan szituációt ami hasonló az édesanyja élményéhez. Egy évtizedek óta folyamatban lévõ  szituációt, ami egyre rosszabbá vált. Egy szituációt amibe megragadt annak ellenére, hogy volt némi pszichológiai ismerete.
Kiemelve a depresszív természetét a szituációnak egy mód arra, hogy ne bescsüljük alá azt.  Nem fûztem hozzá megjegyzéseket, nem ítélkeztem vagy adtam tanácsot, csak elismertem. Ily módon, látni tudtam és mellette tudtam maradni a dolgok valós állását figyelve.
Ezt a Gestaltban úgy hívjuk, hogy  " ülés a kreatív űrben"   Ez nem látszik kreatívnak, de ha csak ülünk akkor nem esünk el és nem futunk el és valami más is elõjöhet.
Azt mondta „igazából mi már nem beszélünk egymással és ez egy kis megnyugvást jelent" Megértettem és rámutattam, hogy tényszerûen a házasság már eleve halott volt. Szóval mi jön most?
Megkérdeztem, hogy milyen százalékban hiszi, hogy van bármi remény a változásra. Valami nagyon alacsony százalékra számítottam. Ha azt mondta volna nulla, azon kezdtem el volna vele dolgozni, hogy tud kilépni a kapcsolatból.
De meglepett azzal. Hogy 15%-ot mondott. Ez azt mutatta, hogy van rá esély, hogy a dolgok megváltozzanak.
Megkérdeztem mit kéne neki ehhez tenni-itt volt a lehetõség néhány lehetséges cselekedetre.
Azt mondta, hogy kereshet módokat arra, hogy boldogabb legyen. Ez jó volt- egy tárgyilagos megoldás amivel kezdeni lehetett.
Amikor azt kértem fejtse ki bõvebben azt mondta, hogy még többet összpontosíthat a gyerekekre, de rámutattam, hogy már most is ezt csinálja, hogy képes legyen ebben a házasságba élni.
Megnevezett még néhány másik módot is amivel boldogabbá tudja magát tenni. De még többet akartam tõle- néhány tárgyilagos cselekedetet amivel meg tudja változtatni a kapcsolatot.
Azt mondta, hogy a férje panaszkodott, hogy már nem csinál neki reggelit. Szóval a férje még biztosan hiányolt némi gondoskodást.
Szóval megkérdeztem mit szeretne cserébe   ha reggelit csinál a férjének mit  kérne érte Azt mondta, hogy idõt a családnak. Ez egy jó kezdetnek tûnt- nem túl intim, de valami másnak a jele. Megkérdeztem mondja el a pontos mennyiséget, és gyakoriságot. Aztán azt javasoltam, hogy felajánlhatja, hogy ugyan annyiszor készít neki reggelit.
Felvázoltam neki, ha egy új kapcsolatot akar építeni a hamuból, akkor az több évbe kerül és hatalmas mennyiségû támogatásra van szüksége a folyamat alatt.
A Gestaltban egy kis darab beépítésével is megelégszünk egyszerre.
Ebben az esetben, valami kialakult az űrből, és ezt mind õ csinálta, inkább mint, hogy az én cselekvésre való felszólításaim eredményezték volna. Az én „útmutatásom" az volt, hogy rámutattam elõször a „mi az „ aztán pedig, hogy segítsek neki feldolgozni a kialakulóban lévő gondolatokat amihez rendelkezett energiával.

Case #54 - Isten és ördög összehozása

Angelica orvos volt, habár nem régen váltott hivatást. Volt egy gyereke és nagyon vágyott egy másikra is, de ugyanakkor nagyon félt is tõle. Amikor kapcsolatba kerültünk azt mondta, hogy tartott attól hogy milyennek tûnik fel az én szememben. Elmondtam neki, amit tulajdonképpen megfigyeltem rajta, ideértve az általa viselt gyönyörû karkötõt, amit a férjétõl kapott, ezáltal megteremtve egy kapcsolati alapot.
Nõgyógyászként dolgozott és a munkája részeként abortuszokat is végrehajtott. Akkoriban nem érzett ezzel kapcsolatban semmit, csak a munkáját végezte. De ugyanakkor nem igazán érzett örömet sem, amikor világra segített egy kisbabát, hiszen az is csak a munkája része volt.
Évekkel késõbb megkezdte a terápiát és kapcsolatot teremtett az érzéseivel. Ebbe bele tartozott az a felett érzett fájdalom is, hogy abortuszokat hajtott végre. Ennek nem volt köze semmilyen ideológiához vagy hithez, egyszerûen az érzelmi hatása volt annak, hogy több, mint egy évtizeden keresztül végzett abortuszokat.
Nem túl régen volt egy vetélése, amit büntetésként élt meg. Fejfájásra panaszkodott, de a teste többi része érzéketlen volt. Nagyon felkavaró volt számára errõl beszélni, sírva is fakadt. Javasoltam, hogy tartsunk szünetet. Amikor túl sok érzés tolul fel egy személyben, akkor bezárkózik. Tehát nem mindig jó megoldás csak úgy belevágni a terápiába. A szünet lehetõvé tette, hogy egy lépést hátralépjünk, és kapcsolatot alakítsak ki vele. Elmondtam neki, hogy hogyan láttam õt. Mélyen együtt éreztem vele és nem volt negatív véleményem róla. Ettõl kissé megnyugodott.
Megkérdeztem, hogy mit érez a méhében. Õ azt mondta, hogy feketét. Ismét túlságosan sok volt neki ez az intenzitás. Kezdett befele fordulni. Arra kértem, nézzen a szemembe, különben elzárkózik. Azt mondtam neki, hogy a karkötõ miatt arra gondoltam, hogy más színek is vannak ott. A karkötõn néhány fekete gyöngy, néhány kristály és egy gyönyörû rózsaszínû forma is volt. Azt mondtam, hogy a rózsaszín hasonló a méhe színeihez, doktorként ezt tudta, hogy igaz. Azáltal, hogy ezt tettem, megalapoztam benne valami sokkal szilárdabbat, mint a feketeség kivetülését, így az élet és a vér érzése felé vezettem.
Amíg beszéltünk, ökölbe szorította a kezét. Ezt megemlítettem neki. Az energiák kifejezésének kulcspontjaira felhívjuk a figyelmet, ezáltal segítünk nekik a felszínre kerülni.
Azt mondta, hogy haragot érzett. Ez a beszélgetésünk alatt számos alkalommal megtörtént. Ezt a Gestaltnál kibontakozó alaknak nevezzük, ami párhuzamosan van jelen a fennálló problémával. Erre lehet koncentrálni, vagy el lehet túlozni.
Elmondta, hogy úgy érzi, egy sötét helyen van és ki akar törni.
Tehát a harag annak a dinamikus energiának a megjelenése, amelyre szüksége van arra, hogy változtasson.
De csak párnák bokszolását javasolni nem feltétlenül az, amire egy ügyfélnek szüksége van.
Megkérdeztem, hogy kire mérges. Azt mondta, hogy saját magára.
Megkérdeztem, mit mondana magának. Azt mondta, hogy úgy érezte magát, mint az ördög és azzal folytatta, hogy azt mondta magának, hogy mennyire rossz ember, és hogy mennyire nem érdemli meg, hogy több gyereke legyen.
Ismét felajánlottam, hogy tartsunk szünetet, mivel ez elég fájdalmas dolog volt.
Kérdeztem, hogy van-e bármilyen lelki hite. Õ azt mondta, hogy nincs.
Rámutattam arra, hogy ha hisz az ördögben, akkor istennek is léteznie kell. Valamiféle megváltást kerestem ezen az ördögi helyen. Rámutattam az ellenpólusok természetére, amely a Gestalt féle megközelítés része a szentség felé.
Ezzel egyetértett. Így megkértem õt, hogy válasszon két tárgyat, amely az ördögöt és istent jelképezi.
Fogta az ördögöt, de aztán az isten szimbólum mellé helyezte. Azt mondta, hogy az isten alszik és fel akarja ébreszteni. Csapkodta a padlót, de az folyton felborult. Õ azt akarta, hogy magában megálljon. Így közbeléptem, mint az isteni erõ és felállítottam.
Megkértem õt, hogy legyen elfogadóbb az isten alakkal. Hirtelen fáradtnak érezte magát. Tehát azt javasoltam, hogy aludjon egy kicsit. Ahogy nekem dõlt, azt mondtam, hogy amikor felkel, tudni fogja érezni a méhébõl áramló életerõt.
Néhány percig pihent, aztán kinyitotta a szemét. Tényleg képes volt elfogadni az élet áldását az isten szimbólumtól. A testében melegséget és a méhében egy fajta jó érzést érzett. Aztán az ördögöt az isten mögé helyezte, mely az elfogadás tökéletes szimbóluma volt. Megértette, hogy az ördögi erõben van egy bizonyos erõ, amit használni tudott.
A Gestaltnál mindig meg akarjuk testesíteni az elvont dolgokat, és ebben az esetben ez a kettõsség volt. Neki a megfelelõ támogatásra volt szüksége, és így el tudta érni a célt, az egységet.

Case #53 -

Tom már évek óta túl gyakran és túl sokat ivott. Néha abbahagyta, néha pedig ismét elkezdte az ivást.
Abby nem volt boldog, és egyre többször hangot adott annak, hogy a dolgoknak változniuk kell. A gond az volt, hogy ők igenis változtak: Tom abbahagyta az ivást, és egy ideig a kapcsolatuk is javult, de aztán valahogy az egész kezdődött elölről.
Abby egy jól működő párkapcsolatot akart – lelki kapcsolatot, érintkezést, őszinteséget. Már régóta együtt voltak, és nem akart csak úgy kilépni ebből a kapcsolatból. A civakodások nem vezettek eredményre, de úgysem mehetett már tovább, ahogy eddig ment. Abby nagyon ideges és feszült volt. Úgy látszott, Tom képtelen alkalmazkodni azokhoz a változásokhoz, amelyekre Abbynek ténylegesen szüksége volt. Egyre inkább olyanná vált.
Kétségtelenül Tomnak problémái voltak az alkohollal. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudott mértéket tartani. Az is világossá vált, hogy az erre irányuló erőfeszítései is csak rövid ideig – néha akár hat hónapig is – tartottak, és azután megint elkezdett inni.
Úgy tűnt, Abby minden tőle telhetőt megtett: egyértelművé tette álláspontját, megszabta a határokat, és kezelésre is elment, hogy segítsen.
Egy bizonyos nézőpontból nézve a függőség nem a személyben van jelen, hanem a családban vagy a párkapcsolatban, és több mint egy ember tartja fent – habár ebben az esetben úgy látszott, mintha Abby minden tőle telhetőt megtenne, hogy változtathasson a helyzeten. Számára nem volt világos, mekkora része van ebben: úgy tűnt, hogy semmi mást nem akar, csak egy függőségektől mentes párkapcsolatot.
Abby apja ellenőrző és kétkedő ember volt, aki gyakran volt durva. A nevelését illető szükségletei süket fülekre találtak. Így aztán megtanult segítőkésznek lenni, hogy így próbáljon valamiféle elismerést kivívni.
Ezt nevezzük a Gestaltpszichológiában kreatív valóságteremtésnek. Annak idején még mindezeknek volt értelme, de most felnőttként Abby rájött, hogy egyre jobban és jobban beleragad a helyzetbe – a kreatív valóságteremtés már nem hozta meg az eredményt számára.
Ráébredt, hogy ez volt az oka, hogy nővér lett: így gondoskodhat másokról és mások szükségleteiről. Tommal is ezt csinálta.
Mint ahogy kifejtettük, Abby számára világossá vált, hogy segítőkészségében volt valami adakozás is. Ha ezt másokkal – férfiakkal –élné meg, akkor hasznos, kívánatos, elismert és fontos lenne.
És pontosan ugyanez volt Tommal is. A férfinak szüksége volt rá, és nagyon elkeseredne, ha Abbynek elfogyna a türelme és visszavonulna. Mivel Abby nem bírná nézni az elkeseredettségét, továbbra is mellette maradna.
A megoldás kulcsa az volt, amikor rájöttünk, hogy az ő segítőkészsége egyben egyfajta manipuláció is volt: „Ha hozok neked valamit, akkor szükséged lesz rám, és nem fogsz itt hagynih.
Ami lényeges volt, az az álláspont-változtatás: Abby képtelen volt világosabban látni Tom függőségi viselkedését és a saját ismétlődő manipulációját: adni, hogy kaphasson, vagy, ahogy a Gestaltban hívják: proflexió.
Ez egy példa arra, hogyan határozunk meg egy eltorzult határvonalat: úgy látszik, mintha ez egy adott dolog lenne, de tulajdonképpen van egy mögöttes indíték, így az adott helyzet feltételes, nem pedig feltétel nélküli.
A felismerés drámai hatással volt Abbyre: a férfi ivászatát most már nemcsak az ismerős mintára vezette vissza, hanem emellett egy másik mintára is, mégpedig az ő manipulatív viselkedésére.
A Gestaltban tudatosan működünk, nem csak „itt és mosth, hanem a saját életterületünkön az összes létező bonyolult szinten, különösen a rejtett viselkedésmintákban.
Ha mindezeket felszínre hozzuk, azzal megteremtjük annak a lehetőségét, hogy ezt a viselkedést – legyen bármi az előzménye – birtokoljuk, és ily módon – a Gestalt kifejezésével élve – felelősséget vállaljunk. Ez pedig felszabadító: több lehetőségünk adódik, amikor látjuk az egyén manipulatív viselkedését, ellenben amikor mások beleragadt/függési viselkedését látjuk, csupán reagálunk rá.

Case #53 -

Tom már évek óta túl gyakran és túl sokat ivott. Néha abbahagyta, néha pedig ismét elkezdte az ivást.
Abby nem volt boldog, és egyre többször hangot adott annak, hogy a dolgoknak változniuk kell. A gond az volt, hogy ők igenis változtak: Tom abbahagyta az ivást, és egy ideig a kapcsolatuk is javult, de aztán valahogy az egész kezdődött elölről.
Abby egy jól működő párkapcsolatot akart – lelki kapcsolatot, érintkezést, őszinteséget. Már régóta együtt voltak, és nem akart csak úgy kilépni ebből a kapcsolatból. A civakodások nem vezettek eredményre, de úgysem mehetett már tovább, ahogy eddig ment. Abby nagyon ideges és feszült volt. Úgy látszott, Tom képtelen alkalmazkodni azokhoz a változásokhoz, amelyekre Abbynek ténylegesen szüksége volt. Egyre inkább olyanná vált.
Kétségtelenül Tomnak problémái voltak az alkohollal. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudott mértéket tartani. Az is világossá vált, hogy az erre irányuló erőfeszítései is csak rövid ideig – néha akár hat hónapig is – tartottak, és azután megint elkezdett inni.
Úgy tűnt, Abby minden tőle telhetőt megtett: egyértelművé tette álláspontját, megszabta a határokat, és kezelésre is elment, hogy segítsen.
Egy bizonyos nézőpontból nézve a függőség nem a személyben van jelen, hanem a családban vagy a párkapcsolatban, és több mint egy ember tartja fent – habár ebben az esetben úgy látszott, mintha Abby minden tőle telhetőt megtenne, hogy változtathasson a helyzeten. Számára nem volt világos, mekkora része van ebben: úgy tűnt, hogy semmi mást nem akar, csak egy függőségektől mentes párkapcsolatot.
Abby apja ellenőrző és kétkedő ember volt, aki gyakran volt durva. A nevelését illető szükségletei süket fülekre találtak. Így aztán megtanult segítőkésznek lenni, hogy így próbáljon valamiféle elismerést kivívni.
Ezt nevezzük a Gestaltpszichológiában kreatív valóságteremtésnek. Annak idején még mindezeknek volt értelme, de most felnőttként Abby rájött, hogy egyre jobban és jobban beleragad a helyzetbe – a kreatív valóságteremtés már nem hozta meg az eredményt számára.
Ráébredt, hogy ez volt az oka, hogy nővér lett: így gondoskodhat másokról és mások szükségleteiről. Tommal is ezt csinálta.
Mint ahogy kifejtettük, Abby számára világossá vált, hogy segítőkészségében volt valami adakozás is. Ha ezt másokkal – férfiakkal –élné meg, akkor hasznos, kívánatos, elismert és fontos lenne.
És pontosan ugyanez volt Tommal is. A férfinak szüksége volt rá, és nagyon elkeseredne, ha Abbynek elfogyna a türelme és visszavonulna. Mivel Abby nem bírná nézni az elkeseredettségét, továbbra is mellette maradna.
A megoldás kulcsa az volt, amikor rájöttünk, hogy az ő segítőkészsége egyben egyfajta manipuláció is volt: „Ha hozok neked valamit, akkor szükséged lesz rám, és nem fogsz itt hagynih.
Ami lényeges volt, az az álláspont-változtatás: Abby képtelen volt világosabban látni Tom függőségi viselkedését és a saját ismétlődő manipulációját: adni, hogy kaphasson, vagy, ahogy a Gestaltban hívják: proflexió.
Ez egy példa arra, hogyan határozunk meg egy eltorzult határvonalat: úgy látszik, mintha ez egy adott dolog lenne, de tulajdonképpen van egy mögöttes indíték, így az adott helyzet feltételes, nem pedig feltétel nélküli.
A felismerés drámai hatással volt Abbyre: a férfi ivászatát most már nemcsak az ismerős mintára vezette vissza, hanem emellett egy másik mintára is, mégpedig az ő manipulatív viselkedésére.
A Gestaltban tudatosan működünk, nem csak „itt és mosth, hanem a saját életterületünkön az összes létező bonyolult szinten, különösen a rejtett viselkedésmintákban.
Ha mindezeket felszínre hozzuk, azzal megteremtjük annak a lehetőségét, hogy ezt a viselkedést – legyen bármi az előzménye – birtokoljuk, és ily módon – a Gestalt kifejezésével élve – felelősséget vállaljunk. Ez pedig felszabadító: több lehetőségünk adódik, amikor látjuk az egyén manipulatív viselkedését, ellenben amikor mások beleragadt/függési viselkedését látjuk, csupán reagálunk rá.