|
 Brittany elõször azt mesélte, hogy az utóbbi idõben gondok voltak a gyomrával és az emésztése sem volt megfelelõ. Mindenesetre elõbb kicsit meg akartam õt ismerni, mert, ahogy mondta, zavarban érezte magát ez miatt.
Egy iskolát vezetett és az egyik diákkal akadtak problémái. Saját tapasztalataimból kifolyólag ezt át tudtam érezni. Ez megalapozta a kettõnk közti kapcsolatot. Egyfajta nehézséget éreztem benne, ahogy mellette ültem, és ezt átvettem én is. Motiválatlannak érezte magát, különösen a munkája kapcsán – nem akart bemenni dolgozni, amíg el nem telt egy pár óra a napból, és más formában is mutatkoztak rajta a kiégés jelei.
Érdeklõdtem a magánélete felõl is. Az rendben volt. A fia és a férje is értékelték és támogatták õt. Játékból el-eldugott dolgokat a házban, amiket a fiúknak meg kellett találniuk. Kerekeket akart tetetni minden bútor alá, hogy amikor hazaérnek, mindig minden máshol legyen. Ez az õ játékos és kreatív oldalát mutatta, jegyeztem meg.
Arról is beszélt, amikor egy pár napot együtt töltött a férje szüleivel; mivel idõsek voltak, ezért csak ettek, aludtak és kártyáztak. Egy idõ után elunta magát köztük és meg akarta változtatni a kártyajáték szabályait, a változatosság kedvéért; elmondtam, hogy ez az, amikor mûködik játékossága és a kreativitása. De ötleteit elutasították, ekkor jöttek a gyomorbántalmai.
Egy ideig csak ültünk csendben. Elmondta, hogy fiatalabb korábban nem beszél túl sokat, de szeretett írni. Megkértem, képzelje el, amint egy történetet ír… mi volna a címe? Azt mondta, a címe „ A Tojás" volna. Kértem, mesélje el az elsõ pár bekezdést. Ekkor leírta, ahogy egy madárfióka elõbújik a tojásból.
Arról érdeklõdtem, milyen újdonság bukkant fel az életében mostanság. Azt mondta, szeretne változtatni bizonyos dolgokon az iskolájában. És hogy segített egy barátjának írni egy beszámolót, ami által sikerült munkát kapnia – ez is jó érzéssel töltötte el.
Nekem úgy tûnt, hogy a játékosság és a kreativitás az, ami virágozni kezdett benne – ezzel egyetértett.
Megkérdeztem, hogyan tudná mindezt a munkájába is átültetni. Elképzelése sem volt róla. Úgyhogy egy kis játékra invitáltam, amiben tanácsolok néhány kreatív változást a munkával kapcsolatban, majd késõbb õ teszi ugyanezt. Ez ment egy darabig. Majd azt mondta, ezt már próbálta egyszer, de mind a tanárok, mind a tanulók kritikusan viszonyultak hozzá, mert állításuk szerint túlságosan messzire kanyarodott azoktól a dolgoktól, amikre hangsúlyt kéne fektetni.
Ez egyértelmûen egy olyan terület volt, ahol segítségre szorult. Szüksége lenne egy „összeesküvõ – társra", mondtam. Azt mondta, ez nem igazán lehetséges. De rámutattam, hogy a kreativitásának elfojtása volt az, ami gyomorproblémáit okozta, mikor a férje szüleinél volt.
Megkértem, képzelje el, amint egy beszámolót ír az iskolának – milyen szakmai javaslatokat tenne?
Megkértem, találjon ki egy kreatív gyakorlatot minden napra a csoport számára. Vonakodott, de fontolóra vette a dolgot.
Egyszer csak felfigyelt a színes zoknimra, és összehasonlította az õ színes zoknijával. Ennek kapcsán tettem azt a javaslatot, hogy lehetne egy „Lábacskák" nevû játék. Nagy móka volt, és megmutatta neki, hogyan illesztheti be kreativitását egy tanuló szituációba. Ezzel útmutatást is adtam neki, azáltal, ahogy én használtam a saját pozíciómat arra, hogy jó kedvet és nem konvencionális beavatkozásokat alkalmazzak.
Ebben az esetben elõször a teher és a felfordulás jelent meg. A második a kreativitás volt. A Gestalt megközelítése az, hogy több elevenséget hozzon az emberek életébe; mindezt fenomenologikusan - kifordítva – a valóságukból, azokat a jelzéseket és szavakat használva, amikkel õk látnak el minket. Nagy hangsúlyt helyezünk a támogatásra is – ebben az esetben például Brittanynak nem volt megfelelõ segítsége, hogy személyiségének ezen részét átültethesse a munkájába.
Korai erõsségeit – írás- használva bele tudtam kapaszkodni az álmaiba és támogatni az újonnan keletkezõ „én"-t. A Gestaltban a nyilvánvalóval dolgozunk – a madárfióka értelmezése világos és nem igényel további magyarázatot – ami fontos, az ennek a megfelelõ alkalmazása az adott helyzetben. A végsõ segítség, amit adtam, engedély volt – olyan szemlélet, melyet az által demonstráltam, hogy õ észrevett valamit - a zoknimat - és látta, hogyan használom a tekintélyemet példaként arra, hogyan lehet a kreativitást alkalmazni egy osztálytermen belül.
 Ismét L.A-ben vagyok. Jóváhagyták a feleségem vízumát, de még így is legalább egy hónap, amíg ide tud jönni.
Mandy és Brian jöttek pártanácsadásra. Krízisben voltak. 15 év házasság és két gyerek után Briannak viszonya volt (a negyedik mióta egybekeltek), a negyvenéves Mandy pedig kétségbeesetten próbálta megmenteni a házasságot. Elhatározta, nem fognak szakítani. Brian nagyon vonakodott eljönni az ülésre.
Elõször Mandyvel dolgoztam, mivel Biran nagyon óvatos volt és nem mutatott hajlandóságot arra, hogy megnyíljon. Megvizsgáltam a történetüket és az õ személyes kontextusát. Aztán a házasságukról kérdeztem. Azt mondta, 6 éve nem történt intim kapcsolat köztük és megtanult ehhez hozzászokni. Mindig a férfira várt, hogy átvegye az irányítást,de sosem tette. Beszélt errõl a barátaival, akik azt mondták, nem számíthat sokkal többre és inkább foglalkozzon az élet más aspektusaival, a gyerekekkel, stb.
Megkérdeztem, mekkora százalékban volt minõségi házastársi viszonyuk különbözõ szempontokat figyelembe véve: intimitás, szex, gyerekek, anyagiak, támogatás. Az arányok 5 és 50% között mozogtak az intimitással az alsó végén a spektrumnak.
Azt mondta, arra volna szüksége, hogy az átlag felmenjen 30%-ra, hogy elégedett legyen, és ezért bármit hajlandó volna megtenni.
Majd kikérdeztem Briant is a százalékokról. Nagyjából hasonló skálán mozogtak, egyesek magasabban, mások alacsonyabban. Azt mondta, az õ elégedettségéhez 75%-ot kellene elérni.
Ugyanakkor ezek a problémák fennálltak köztük az elmúlt 10 évben. Nem sokat beszéltek az egyének közti gondokról és mindketten inkább elkerülték a nehéz témákat.
Mandy meditációval kezelte magát. Brian inkább bódult állapotba hozta magát, valamint a munkába feledkezett. Most pedig válságba jutottak a dolgok. A férfi nem volt hajlandó feladni viszonyát, a nõ viszont nem volt hajlandó ezt így tovább folytatni. Patthelyzetben voltak, és alig értettek ahhoz, hogyan beszéljenek róla.
Brian részérõl a dolognak vége volt. Egyáltalán nem állt érdekében dolgozni házasságán, megmenteni, vagy egyáltalán megvizsgálni, meg lehet-e menteni. Továbblépett és ki akart szállni.
Mandy számára ez elfogadhatatlan volt. Eltökélte, hogy talál megoldást. A szeretete majd megolvasztja férje páncélját.
Azonban ha a férj nem tesz valamit a viszony ellen, akkor is kitart a végsõkig, nem adván meg férjének a váláshoz való szabadságot. Rámutattam, hogy ez sokkal inkább egy harc, mintsem egy kísérlet partnere páncéljának leolvasztására.
Ezt nehéz volt belátnia. Annyira nyugtalan és elszánt volt, hogy nem bírt szembenézni az igazsággal, azzal, hogy Brian hol is tart az életében.
Megkérdeztem a férfit, valóban befejezettnek látja-e ezt a kapcsolatot, és hogy akad-e esetleg olyan körülmény, ami miatt meggondolná magát. Azt mondta, nincs, és részérõl vége van.
Megkértem, mondja el feleségének az igazságot.
Mandy ezt alig volt hajlandó meghallani. Vitába akart szállni, hogy meggyõzze, hogy tagadja, hogy megfenyegesse. Rengeteg támogatást adtam neki, elismervén érzelmeit. Amint befogadta az információt, azt mondta, inkább meghal, annyira nehéz ez számára.
Ismét tudtattam vele, átérzem mennyire borzasztóan érzi magát és mennyire fél. Megkérdeztem, akarja-e hallani az én válási történetem és hogy én hogyan kezeltem a szituációt.
Ez egy kissé segített, de még mindig rettenetesen letört volt.
Briant elhagyta ernyedtsége, szíve meglágyult, és elmondta neki, hogy aggódik érte, hogy szomorú a fájdalma miatt, de szeretete többé már nem intim, pusztán baráti. Ez a kijelentés ismét nehéznek bizonyult számára, és nagy adag érzelmi támogatást adtam neki, hogy jelen tudjon maradni.
Vissza akart térni a színleléshez, az elkerüléshez, de már késõ volt.
Mindig támogatom, hogy az emberek dolgozzanak a problémákon. De a fõ kötelességem az, hogy az emberek elmondhassák igazukat, meghallgassák egymást, és megkapják azt a támogatást, ami ahhoz szükséges, hogy jelen lehessenek a folyamat során. Ez különösen nehéz, amikor olyan fájdalmas dolgokkal találkozunk, mint egy kapcsolat vége.
Ez esetben Mandy semmit sem nyer, ha tovább „próbálkozik", látván Brian vonakodását. A próbálkozása valójában a helyzet kontrollálására irányuló tett volt, ami nyilvánvalóvá vált, amikor a férfi saját választásával került szembe. Egyértelmûen jelezte, hogy egyben akarja tartani a házasságot, a férfi akarata ellenére is.
Megkértem, tegyen egy igazság-állítást neki: - Nem érdekel, mit akarsz, csak azt akarom, ami nekem fontos.
Brian értékelte az állítás õszinteségét, ezt Mandynek nehéz volt kimondania, de jól mutatta, mi folyik közöttük. Ez tisztábbá tette az ügy lebonyolítását, és nyilvánvalóvá tette, hogy valójában nem kedvese páncélját próbálja megolvasztani a szeretetével, hanem saját szükségleteit követeli, nem véve figyelembe a férjét.
Ezt nevezem én „erénytelenségnek" – mikor a sötétebb oldalunk birtokol minket. Szeretõ emberként vagy áldozatként azonosítjuk magunkat, de nagyon nehéz elismernünk, hogy valójában nem törõdünk a másik emberrel. Hogy ezt beismerjük, ahhoz nagy bátorság és sok támogatás kell, de az efféle õszinteség mindig frissítõ hatású és elõsegíti, hogy valami más történhessen.
Ez az ülés bonyolult igazságokkal foglalkozott, de ezen igazmondások nélkül szimplán csak több keserûség, harag és védekezési mechanizmus halmozódik fel. A „sztorik" által, amiket a kapcsolatukról mesélnek, csak még jobban védik magukat.
Igazat mondani nem arról szól, hogy megbántsuk a másikat. Itt mindenki saját személyes igazságáról van szó. A másik fél segítségre szorul, hogy képes legyen ezt meghallani. A Gestalt a kapcsolatokhoz fûzõdõ igazságok kimondására fókuszál, mert tudjuk, hogy ezeknek átalakító erejük van. Azzal a szándékkal közelítünk egy kapcsolat dinamikájához, ami által javíthatjuk a minõségét, nem pedig állást foglalunk az egyik vagy a másik partner mellett.
 Hong és Yuen jegyesek voltak. A nõ 35, a férfi 43 éves volt. Egy bonyolult vita miatt jöttek, amit nem tudtak megoldani. A tradíciónak megfelelõen Hong azt szerette volna, ha a házasságot követõen anyja hozzájuk költözik, Yuen pedig egyáltalán nem értett ezzel egyet.
Miután picit utánanéztem származásuknak, megkérdeztem, mi aggasztja õket legjobban a házasságkötést tekintve. Mindketten egyetértettek, hogy ez volt a kényes pont.
Ugyanakkor nem igazán beszélgettek a helyzet jövõbeli lehetséges kimeneteleirõl részletesen. Így elõször visszaléptem és egy szélesebb perspektívát tártam eléjük. Jelzõt helyzetem az egyik végre, ami a tradícionális kínai házasságot jelezte, egy másik szimbólum pedig a modern kapcsolatot mutatta a másik végén. Ezután megkértem õket, helyezzék el magukat ezen a skálán. Hong 30%-ra volt a tradícionális végtõl, Yuen 30%-ra a moderntõl.
Elmagyaráztam nekik, hogy ez itt az alapvetõ probléma, és hogy rengeteg konkrét eset lehet, amikor egy efféle nézeteltérés felütheti a fejét egy konfliktus során. Kértem, foglaljanak állást az ügyben. Hong számára fontos volt, hogy jó legyen a kapcsolat kiterjedt családdal. Azt akarta, hogy Yuen „gyengéd legyen és kedves." Yuen ezzel szemben azt akarta, hogy párként a családtól külön és függetlenül éljenek, és hogy saját maga intézhesse ügyes-bajos dolgait.
Tehát elõször arra kértem õket, mondják ezt egymásnak: „Látom, hogy te más vagy és ez nehéz." Ez a folyamat szembesítette õket különbözõségük valóságával. Hong megpróbálta hozzátenni: „És remélem, majd megváltozol", de megállítottam – ez pároknál egy alapvetõ probléma, abban reménykednek, hogy a másik (idõvel) megváltozik.
Azt kértem, ezzel folytassák: „ Látom a különbséget köztünk; talán nem értek egyet a nézeteiddel, de tisztelem az álláspontod."
Ez mindkettejük számára nehéz volt, Yuen ellenállást tanúsított, mert úgy érezte, ezáltal megadja magát Hong elvárásainak. Elmagyaráztam, hogy a tisztelet nem jelent egyetértést, így végül hajlandó volt együttmûködni.
Rengeteg érzés szabadult fel bennük, míg ezt mondták – fel kellett hagyniuk azzal, hogy megpróbálják meggyõzni a másikat, és csak úgy látni õt, ahogy van. Ez mindig fenyegetõ a párok számára.
Yuen ebbéli szorongása különösen érthetõ – nem csak ahhoz ragaszkodott, hogy a ház az övék legyen, attól is félt, hogy a Hong oldaláról érkezõ tradíció miatt felül lesz bírálva, valamint eleve attól a ténytõl, hogy õ egy nõ volt egy továbbra is patriarchális világban.
Úgyhogy meséltem Hongnak John Gottmann párokkal végzett kutatásairól – szerinte azok a házasságok voltak a legsikeresebbek, ahol az adott férfi hajlandó volt arra, hogy felesége befolyást gyakoroljon rá. Szerkezeti értelemben ez a leginkább valószínû, hiszen az élet legtöbb területén a férfiak töltik be a hatalmi pozíciókat.
Tovább mentünk azzal a céllal, hogy segítsek nekik megoldani ezt a problémát. Elmondtam, hogy néhány ügy valóban és/vagy helyzet. Ugyanakkor más eseteknek vannak kreatív megoldásai.
Yuen legalább az estéket kettõjüknek szerette volna.
Hong azt javasolta, az anyja jöhetne hozzájuk napközben, mivel egyébként is irodaként használta az egyik szobájukat a földszinten. Yuen egyetértett.
Megkérdeztem, Yuen mit javasol. Azt sdzerette volna, ha a hétvégéket kettesben töltik, azzal az engedménnyel, hogy a szülõk néha jöhetnek látogatóba ebédre.
Hong nem szeretett volna ennyire szigorú megkötéseket. Rámutattam arra, hogy egy tárgyalásban határozott kereteket kell szabni. Így átbeszélték a részleteket és végül egyezségre jutottak.
Hong arca csalódott lett. A beszélgetés meglepõen könnyen ment, és túlléptek az ezzel kapcsolatos korábbi érzelmi kitöréseiken. Sikerült megegyezésre jutniuk a kérdést illetõen.
De aztán Hong azt kérdezte: „Hogyan fogok errõl beszélni anyámmal?" Õszintén szomorú volt: egy, a fejlõdést elõsegítõ feladat állt elõtte, õ pedig megrettent ettõl.
Yuen szintén lehangolttá vált és sírni kezdett. Attól félt, Hong visszavonja a megállapodást és ragaszkodni fog ahhoz, hogy a tradíciót folytatni „kell".Megpróbált vitába szállni Honggal.
Megállítottam és megkértem, vessen egy pillantást párja arcára. Erre csak nehezen volt hajlandó, nagyon mérges volt és ijedt. Mikor mindkét fél rossz hangulatban van, nehéz féken tartani magunkat és ott lenni a másikért.
Azt kértem, tegye ezt meg. A férfiben küzdött a felelõsségtudata és az, hogy kapcsolata élvezzen prioritást. A nõ volt az, aki az ülést kezdeményezte, és akinek több pszichológia tudás volt a birtokában. Így rá koncentráltam és támogattam õt. Megkértem, hogy jöjjön igazán a jelenbe és lássa szerelme küzdelmét. Ezt nagyon nehéznek találta, de továbbra is rá figyeltem. Rámutattam, hogy a szeretetet is választhatja ebben a helyzetben. Azt kérdeztem, látja-e mennyire õszintén küzd a férfi és tudja-e szeretni õt ebben a helyzetben annak ellenére, hogy másképp látja a dolgokat?
Yuen félretette félelmeit, ettõl megváltozott. Azt mondta: „Soha nem fogom elfelejteni, hogy szeretni akarlak, még ha különbözünk is." Ez egy mélységes pillanat volt köztük, ami nekem is könnyeket csalt a szemembe. Túlléptek nézeteltéréseiken, és jelentõsen elmélyítették szerelmüket és a szeretethez való fogékonyságukat. A férfi úgy érezte, igazán értik, és azt mondta a nõnek: „Te most gyengéd és kedves vagy hozzám". Mindketten vállalták a kockázatot és együtt érkeztek egy új helyre.
Rámutattam, hogy lesznek még ehhez hasonló felmerülõ problémák, de már tudják, hogyan kezeljék õket.
A Gestaltban kíváncsiak vagyunk a különbségekre, mert a potenciális jó kapcsolatot látjuk bennük. Ez megkívánja, hogy kiálljunk magunkért a kapcsolódási pont határán, és hogy érdeklõdjünk a másik iránt. A legtöbb ember számára ez nehéz és általában segítségre van szükségük, hogy képesek legyenek megtenni. A segítségnek egyszerre kell gyakorlatinak – a „hogyan" - lennie, valamint emocionálisnak. Kellemetlen tud lenni, amikor szembetalálkozunk a különbségekkel, az emberek gyakran mérgessé vagy ingataggá válnak. Mikor Yuen képes volt jelen lenni önmagával, és Honggal, mikor õ sebezhetõ volt, egy lehetetlen helyzet képes volt megváltozni.
 Ping mesélt a családjáról, ahol felnõtt. A nagyszülei nem sok érdeklõdést tanúsítottak sem felé, sem a húga iránt, mert a fiúkat jobban szerették.
Azt sem érezte, hogy a szülei szerették volna. Anyja törõdött vele, de ritkán mutatta bármi jelét érzelmi finomságának. Apja sosem ölelte meg.
Elmesélt egy esetet, ami 8 éves korában történt. Anyja épp öltöztette, Ping pedig azt mondta neki, hogy más színû ruhát szeretne. Valahogyan felébresztette apját, aki dühében felkapta õt és ledobta a lépcsõn. Vérzett az arca, de így is el kellett mennie az iskolába. A tanár aggodalmát fejezte ki, de semmi további nem történt. Ping nem akart hazamenni, elbújt egy barlangban, mígnem valaki szólt az anyjának, aki elment érte. Anyja hullajtott néhány könnyet állapota láttán, de apja a bûntudat legkisebb jelét sem mutatta soha.
Sírdogált, ahogy ezt a történetet mesélte, ahogy elmondta mennyi fájdalom van a szívében.
Gyengéd voltam vele, mert el volt merülve a saját fájdalmában, rólam kevéssé véve tudomást.
Rámutattam arra, hogy férfi vagyok. És hogy törõdöm vele, de hogy ez egy vékony jég, mert az apja volt az, aki fájdalmat okozott neki, egyúttal törõdött vele, és hogy azt a régi tekintélyt is képviseltem, mely annak idején annyira megbántotta.
Ping bólintott és tovább sírt. Arról beszélt, hogy a függetlenségét szeretné, hogy önmaga legyen, és önmaga hozza meg életében a döntéseket.
Mondtam, hogy ezt helyeslem és biztosítottam, hogy minden tõlem telhetõ segítséget megadok neki.
Beszélt arról is, hogy az anyja mostanában nyomást gyakorol rá, hogy megházasodjon, és mennyire próbálja befolyásolni azt, hogy milyen irányban dolgozzon.
Vissza-visszahoztam a jelenbe, a támogatásomhoz, a tényhez, hogy egy férfi vagyok, aki támogatja õt.
Folyton visszatereltem figyelmét a légzésére, mert állandóan visszatartotta. Ezen energetikai mûködés nélkül nem lett volna esély az új tapasztalatok beillesztésére.
Ping ismét arról beszélt, hogy az autonómiáját akarja, és hogy „ki akar kerülni a körbõl", amely a családja elvárásai miatt börtönként hatott rá.
Úgyhogy, gondoltam, tegyünk egy egyszerû kísérletet.
Mindketten felálltunk, miközben egy kört képzeltünk magunk köré. Megfogtam a kezét, majd ismét támogatásomról biztosítottam, ami az önrendelkezést illeti. Ez a fajta segítség különösen fontos, hogy egy apától jöjjön, és ez Ping esetében hiányzott, csakúgy, mint bárminemû gyengédség. Ezért elláttam mindkettõvel.
Beletelt egy kis idõbe, de végül kilépett a körbõl és vele együtt én is. Ekkor megfogtam mindkét kezét, és azt mondtam: „Most meghatározhatod, hogy milyen feltételeken szeretnéd, hogy egy kapcsolat alapuljon. Ragaszkodhatsz egy férfi szeretetéhez és megbecsüléséhez."
Mindezt megerõsítésként szántam a következõ lehetséges lépéshez, - hogy olyan kapcsolatot tudjon létesíteni egy férfivel, ami nem pusztán az apjához fûzõdõ viszonyának a tudattalan leképezése. Azt mondta „Ebben reménykedhetek, ezt kérhetem."
Korrigáltam a szóhasználatát, mert szavaiból egyfajta reménytelen és alárendelt szerep sugárzott.
Kértem, hogy oly módon fogalmazza újra, ami által tisztább határokat kapunk – Az õ alapvetõ elvárásait.
Ez megadta neki azt a támogatást és iránymutatást, amire tõlem számíthatott.
Mélyen megérintette ez a folyamat. Egyszerû volt, de vágyai által megerõsített; a Gestaltban a hangsúly mindig az integráción van, az apró lépéseken, amelyeket szomatikusan beépítünk a tudatba és a tapasztalatba a kísérlet alatt.
|
|
|
