|
 Danielle igen megrázó történetet osztott meg velem. Mind a férje, mind maga tanárok, együtt utazva tanítottak angol nyelvet szerte a világban. Még az egyetemen találkoztak, és úgy tûnt, hogy nagyon közel állnak egymáshoz, mindketten kreatívak, spirituális érdeklõdésûek és fogékonyak a mûvészetekre.
A férje egyszer Franciaországba utazott egy mûvészeti kiállításra. Azonban nem tért vissza onnan. Úgy döntött, hogy illegális személyként ott marad. Tette mindezt úgy, hogy nem vitatta meg felesésével, nem figyelmeztette õt.
Mindez nagyon csalódást keltõ volt a nõ számára. A dolgok az idõ elteltével sem változtak. A férfi nem hívta feleségét, hogy csatlakozzon hozzá, bár néha hazatért látogatóba. A kommunikációjuk minden alkalommal gyatra volt, Danielle továbbra is megbántottnak érezte magát.
Úgy érezte, mintha az egész élete „fel lenne függesztve", önbizalma nem volt ahhoz, hogy váltson, ugyanakkor a fennálló helyzetet sem tudta megoldani.
Bizonyos idõ elteltével megtudta, hogy férje az elõzõ évben meghalt Franciaországban. Ez még jobban összetörte Danielle-t. Arra is rádöbbent, hogy a válás folyamata rendkívül bonyolulttá vált, és parkoló pályára is került.
Danielle úgy írta le életét, mint egy épületet, amelynek az alapjai omlottak össze, és mindössze egy halom kõtörmelék maradt utána.
A következõ 6 évet az élete újbóli összerakásával töltötte, kockáról kockára. Fogékonnyá vált a spirituális gyakorlatok és a filozófia, a személyes fejlõdés iránt, és sok idõt és energiát ölt abba, hogy a trauma után újraépítse önmagát.
Mostanra újra biztos lábakon állt, de problémát jelentett számára az, hogy új párkapcsolatba kezdjen. Volt pár férfival viszonya, de egyik sem volt tartós.
Most úgy érezte, hogy készen áll egy komoly kapcsolatra. Nemrég volt is egy jelentkezõ, de nem lett semmi a dologból, pont a nõ ambivalens érzelmei miatt.
A jelenséget úgy írta le, mintha egy úszómedence szélén állna, remegve, képtelenül arra, hogy fejest ugorjon.
Rámutattam, hogy mindez teljesen érthetõ a tapasztalataiból kiindulva. Az áltata említett metaforát arra használtam fel, hogy tudatosságot ébresszek benne. Figyelmét a legutóbbi kapcsolatára irányítottam, amelyben úgy tûnt számára, hogy a medence tele van vízzel. Nem így volt, és ez újabb csalódást okozott számára.
Ezért nagyon fontos elõre ellenõrizni, mennyi víz van a medencében. Mindezt ahhoz hasonlítottam, hogy legyen tisztában a partnere negatív tulajdonságaival. Rákérdeztem, hogy ma már könnyebben felismeri-e ezeket a rossz tulajdonságokat.
Danielle azonban magára, a saját hiányosságaira akart fókuszálni. Ez alkalommal azonban más terveim voltak. Arra jutottam, hogy az intenzív személyes fejlõdésnek köszönhetõen jobban tisztában volt a saját hibáival, és elismerte azokat.
Annak érdekében, hogy a figyelmet eltereljem róla, arról kérdeztem, hogy mit keres egy partnerben. Általában a páciensre helyezem a hangsúlyt. Ha azonban észlelem, hogy az illetõ képes felelõsséget vállalni önmagáért, akkor jó ötlet lehet a külsõ világra terelni a szót, és arra kérni õt, hogy értékeljen másokat.
A Gestalt lényege, hogy nem követünk bevett formulákat. Ami egy adott helyzetben jól mûködik, nem feltétlenül lesz releváns egy másikban. Minden a páciens személyes fejlettségétõl, igényeitõl, tudatosságától, hiányérzetétõl függ. Ebben a szituációban szerintem a határvonalak kiszélesítése az volt, hogy Danielle képes volt a másik ember olyannak látni, amilyen valójában – félelem és fantáziák nélkül.
Itt a Gestalt-nál arra koncentrálunk, hogy a pácienst az érzéki és a szomatikus tapasztalás útján is végig segítsük, itt és most.
A metaforákkal magunk is dolgozunk, ebben az esetben is igen hasznos volt, megmutatta a megfelelõ irányt. A páciens fenomenológiai világába ad betekintést, ha ismerjük a saját világát, a saját nyelvezetét.
 Danielle igen megrázó történetet osztott meg velem. Mind a férje, mind maga tanárok, együtt utazva tanítottak angol nyelvet szerte a világban. Még az egyetemen találkoztak, és úgy tûnt, hogy nagyon közel állnak egymáshoz, mindketten kreatívak, spirituális érdeklõdésûek és fogékonyak a mûvészetekre.
A férje egyszer Franciaországba utazott egy mûvészeti kiállításra. Azonban nem tért vissza onnan. Úgy döntött, hogy illegális személyként ott marad. Tette mindezt úgy, hogy nem vitatta meg felesésével, nem figyelmeztette õt.
Mindez nagyon csalódást keltõ volt a nõ számára. A dolgok az idõ elteltével sem változtak. A férfi nem hívta feleségét, hogy csatlakozzon hozzá, bár néha hazatért látogatóba. A kommunikációjuk minden alkalommal gyatra volt, Danielle továbbra is megbántottnak érezte magát.
Úgy érezte, mintha az egész élete „fel lenne függesztve", önbizalma nem volt ahhoz, hogy váltson, ugyanakkor a fennálló helyzetet sem tudta megoldani.
Bizonyos idõ elteltével megtudta, hogy férje az elõzõ évben meghalt Franciaországban. Ez még jobban összetörte Danielle-t. Arra is rádöbbent, hogy a válás folyamata rendkívül bonyolulttá vált, és parkoló pályára is került.
Danielle úgy írta le életét, mint egy épületet, amelynek az alapjai omlottak össze, és mindössze egy halom kõtörmelék maradt utána.
A következõ 6 évet az élete újbóli összerakásával töltötte, kockáról kockára. Fogékonnyá vált a spirituális gyakorlatok és a filozófia, a személyes fejlõdés iránt, és sok idõt és energiát ölt abba, hogy a trauma után újraépítse önmagát.
Mostanra újra biztos lábakon állt, de problémát jelentett számára az, hogy új párkapcsolatba kezdjen. Volt pár férfival viszonya, de egyik sem volt tartós.
Most úgy érezte, hogy készen áll egy komoly kapcsolatra. Nemrég volt is egy jelentkezõ, de nem lett semmi a dologból, pont a nõ ambivalens érzelmei miatt.
A jelenséget úgy írta le, mintha egy úszómedence szélén állna, remegve, képtelenül arra, hogy fejest ugorjon.
Rámutattam, hogy mindez teljesen érthetõ a tapasztalataiból kiindulva. Az áltata említett metaforát arra használtam fel, hogy tudatosságot ébresszek benne. Figyelmét a legutóbbi kapcsolatára irányítottam, amelyben úgy tûnt számára, hogy a medence tele van vízzel. Nem így volt, és ez újabb csalódást okozott számára.
Ezért nagyon fontos elõre ellenõrizni, mennyi víz van a medencében. Mindezt ahhoz hasonlítottam, hogy legyen tisztában a partnere negatív tulajdonságaival. Rákérdeztem, hogy ma már könnyebben felismeri-e ezeket a rossz tulajdonságokat.
Danielle azonban magára, a saját hiányosságaira akart fókuszálni. Ez alkalommal azonban más terveim voltak. Arra jutottam, hogy az intenzív személyes fejlõdésnek köszönhetõen jobban tisztában volt a saját hibáival, és elismerte azokat.
Annak érdekében, hogy a figyelmet eltereljem róla, arról kérdeztem, hogy mit keres egy partnerben. Általában a páciensre helyezem a hangsúlyt. Ha azonban észlelem, hogy az illetõ képes felelõsséget vállalni önmagáért, akkor jó ötlet lehet a külsõ világra terelni a szót, és arra kérni õt, hogy értékeljen másokat.
A Gestalt lényege, hogy nem követünk bevett formulákat. Ami egy adott helyzetben jól mûködik, nem feltétlenül lesz releváns egy másikban. Minden a páciens személyes fejlettségétõl, igényeitõl, tudatosságától, hiányérzetétõl függ. Ebben a szituációban szerintem a határvonalak kiszélesítése az volt, hogy Danielle képes volt a másik ember olyannak látni, amilyen valójában – félelem és fantáziák nélkül.
Itt a Gestalt-nál arra koncentrálunk, hogy a pácienst az érzéki és a szomatikus tapasztalás útján is végig segítsük, itt és most.
A metaforákkal magunk is dolgozunk, ebben az esetben is igen hasznos volt, megmutatta a megfelelõ irányt. A páciens fenomenológiai világába ad betekintést, ha ismerjük a saját világát, a saját nyelvezetét.
 Lilly tündöklõ, vidám személyiség volt, méghozzá eredeti módon. Kedveltem az életszeretetét és a barátságos természetét. Jókedve tényleg betöltötte a teret. Minderrõl személyes visszajelzést is kapott tõlem. Elmondtam neki, hogy milyen könnyû vele kapcsolatot teremteni, mennyire értékelendõ, hogy odaadóan viselkedik kapcsolataiban, és hogy mennyire nehéz bármilyen kritikát is megfogalmaznom vele kapcsolatban.
Lilly elmondta, hogy másoktól is kapott már hasonlóan pozitív visszajelzéseket. Egyesek azonban azt gondolták, hogy megjátssza magát, és biztosan rejteget valamit.
Mindez persze igaz lehet, de nekem nagyon nem így tûnt. Megkértem õt rá, hogy azonosítson olyan érzelmeket, amiket esetleg rejtegethet, pl. dühöt vagy rosszindulatot. Nem tudott ilyesmirõl. Úgy döntöttem, hogy nem presszionálom ezzel. Lehetséges, hogy Lilly egy õszintén boldog ember.
A koráról érdeklõdtem – 38 éves és hajadon. Megjegyeztem, hogy milyen meglepõ is ez – hogy egy ilyen szeretetre méltó nõ nem talált párt. Nem talált magyarázatot erre azt leszámítva, hogy nem érezte azt a mély késztetést, amely ahhoz kellett volna, hogy párkapcsolatba kezdjen egy férfival. Ahogy sejtettem, hódolókból nem volt hiány.
Azt is beismerte, hogy kevés igaz barátja van. Számomra ez is érthetetlen volt. Elmesélte, hogy gyermekként nagy volt a korkülönbség közte és idõsebb testvérei között, így nem igazán játszott velük. A falusi iskolában, ahova járt, nem volt más gyerek az õ korosztályából, így a tanulóévek alatt nem akadt játszótársa.
Mindez tisztábbá tette a képet – nem tanult meg szocializálódni. Jókedvû természete ellenére nem tudta, hogyan is kell barátokat szerezni. Mindez kétségkívül furának hatott számomra, így arra kértem, nevezzen meg 5 személyt, akikkel szeretne baráti kapcsolatot kialakítani.
Nehezére esett a választás. Fõleg azért, mert nem tudta, hogy van-e lehetõség a természetes kapcsolódásra. Úgy vélekedett, hogy hasonlóan a párkapcsolatokhoz, a barátság kialakításához is szükséges egyfajta kémia megléte.
Közöltem vele, hogy a kapcsolat kialakításán kell fáradoznia. Úgy tûnt, hogy egyfajta passzív szerepet vett fel, vagy legalábbis nem tudta, mit kell tennie.
Az általa kiválasztott elsõ személyt szólítottam, és párbeszédbe elegyedtek. Persze nem tudta, hogyan is fogjon neki. Segítettem neki – kértem, hogy mondja azt, hogy barátokat keres, és kapcsolatot szeretne kialakítani.
Ahogy szóba elegyedett a barátjelöltekkel, azt vettem észre, hogy igen elõítéletes velük szemben. Bár egyetlen elõítélet még segítheti is a kapcsolatteremtésben, ha megvitatják maguk között, úgy tûnt, hogy Lilly nem tudja, mennyi az elég.
Lilly beszélt a fejében megszólaló hangról is, amely arra figyelmeztette, hogy nem jár majd sikerrel. A hangot szabotõrnek neveztem el, miközben egy párnát helyeztem mellé. Arra kértem, hogy szabaduljon meg ettõl a szabotõr belsõ hangtól, így megszakítás nélkül folytathatjuk a kezelést.
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Lilly-nek nincsenek jó képességei a kapcsolatteremtésben. Segítettem õt abban, hogy lefolytassa a párbeszédeket, és személyes találkozókat kérjen.
Olyan helyzet volt ez, ahol gyakorlati útmutatásra szorult – ezt akár coaching-nak is lehetne nevezni.
Számos olyan terápiás problémával néztünk szembe, amivel idõvel foglalkoznunk kell. A legsürgõsebb azonban az a támogatás volt számára, amelynek segítségével kifejleszteti azokat a kapcsolatteremtési készségeket, amelyekre gyermekkorában nem volt módja, és amelyeket sosem tudott elsajátítani. A mélyebb problémákat egy késõbbi idõpontban is fel lehet fedni – még a szabotõrként viselkedõ belsõ hang is várhat. Azonnali tapasztalásra volt szüksége, ami az új élményt illeti, valamint arra, hogy sikeresen kapcsolatot teremtsen – a kezelés mindezt biztosította.
A Gestalt a testet öltõ tudatosság felé orientálódik, kezelései strukturáltatlan formában zajlanak. Azonban mégsem csupán az intuíció az, amire felépül. Megvan a megfelelõ hely és idõ a kísérletezésre, az újdonság kipróbálására. Ennek a célja kettõs: a tudatosság növelése, és a tapasztalati úton történõ tanulás elõsegítése. A kulcs az idõzítés – túl korán belefogni egy kísérletbe azt hozhatja, hogy kimarad a kapcsolódási szakasz, és egy nem kellõen energikus kezelt féllel dolgozhatunk tovább. A túl sok beszéltetés is elveheti az energiát, miközben a kísérletezés felfrissülést hoz.
A kísérlet lehetõvé teszi, hogy „akció" közben figyeljük meg a pácienst, ahelyett, hogy annak elmondásaira alapoznánk. Mindez sokkal teljesebb képet ad arról, hogy ki is õ, és hogyan kell vele együtt dolgozni.
 Adelle húsz éve a közigazgatásban dolgozik ügyfélszolgálati pozícióban. Arról beszélt, hogy mennyire sikeres a munkájában (az ügyfelek kedvelik õt), az élet egyéb területein azonban meglehetõsen sikertelennek bizonyult. Munkatársai nem kedvelték õt, barátokat nem szerzett közülük. Kapcsolatokat szeretett volna kiépíteni, mégis magányos volt, volt ugyan néhány barátja, de azt érezte, hogy semmire nem megy vele.
Szó szót követett, amikor arról beszélt, hogy az emberek mennyire nem értékelik õt, mennyire elutasítják õt, és mennyire fájdalmas számára a puszta létezés.
Ahogy õt hallgattam, egyre idegesebb lettem. Ahelyett, hogy szimpátiát váltott volna ki belõlem, inkább csak meg akartam szabadulni tõle – el akartam utasítani õt. Kényelmetlennek, nyugtalannak éreztem magam a társaságában.
Így kezdtem: „Adelle, ez nem fog mûködni. Minden, amit elmesélsz, csak távolabb sodor tõled ahelyett, hogy közelebb hozna. Frusztráltnak érzem magam melletted, és nem akarlak meghallgatni. Arra van szükségem, hogy fejezd be a történeteid elmesélését, és egyszerûen csak éld meg a pillanatot velem."
Abbahagyta ugyan a beszédet, de igen ideges volt, rám se nézett (az elbeszélései során is összevissza cikázott a tekintete), és kétségkívül stresszesnek hatott. Olyan stressz volt ez azonban, amit nem tudtam átérezni.
Parancsoló hangot ütöttem meg. Így szóltam: „Adelle, tudom, hogy nehéz életed volt. Nincsenek kapcsolataid. Én sem tudok rád figyelni. Kérlek, egy pillanatra éld meg a jelent, nézz rám, lépjünk kapcsolatba. Hajlandó vagyok segíteni, de neked is akarnod kell."
Tiltakozni kezdett, de újra megkértem, hogy ne beszéljen. Meg kellett ragadnom a figyelmét. Nagyon mélyen belelovallta magát a kétségbeesésbe.
Megállt egy pillanatra, és igen idegesen rám pillantott. Gyengéden beszéltem hozzá, felismerve, hogy apránként kapcsolatot teremtek vele és arra kértem, hogy õ is tegye ugyanezt. Szenvedett ugyan, de bizonyos fokig képes volt rá. Ahogy végre a jelenben éreztem õt, magam is nyugodtabb lettem, ezt pedig el is mondtam neki. Rámutattam, hogy bármi is történjék most az életében, egy pillanatra végre kapcsolódott egy másik emberhez, és elérhetõvé váltam számára. Lassan õ is felfogta ezt, bár furcsán, majdnem vonakodva reagált rá. Vannak olyan emberek, akik valóságos rabjai a saját történeteiknek, és tartózkodnak a másfajta élmények megélésétõl, még ha vágynak is arra. Az önismereti történeteik „ködjének" eloszlatásához sok esetben elegendõ energiára és jelentõs mértékben közvetlen beavatkozásra van szükség.
 Ian az édesapjához fûzõdõ viszonyán próbált javítani.
41 éves. Az édesanyja egy évvel ezelõtt halt meg, 8 év rák elleni küzdelmet követõen. Ez idõ alatt Ian gondoskodott róla. Eredetileg a bátyja is felajánlotta, hogy segít az ápolásban, de miután Ian belevágott, az édesanyja már senki mástól nem fogadott el segítséget.
Az édesapa a daganat diagnosztizálása elõtti hat hónapban már munkából kifolyólag távol volt családjától, nem vette ki a részét a kezdetektõl fogva. Üzleti vállalkozásba fogott valakivel, ami rosszul sült el, és ennek következményeitõl szenvedett.
Kevin tehát szeretetteljes módon ápolta édesanyját a legvégsõkig. Rendkívüli módon tisztelte õt – az édesanya orvosi egyetemet végzett, amikor azonban férje kedvéért emigrált, a végzettségét nem ismerték el, így ápolónõként helyezkedett el. Egyértelmûen olyan személy volt, aki becsülettel végzi a dolgát, és aki remek életet élt.
Kevin az édesapját már nem tudta ennyire tisztelni, akivel kapcsolatban azt érezte, hogy nem bánt megfelelõen az édesanyjával. Számos példa volt arra a múltban, hogy az édesapa családfõi szerepvállalása rosszul sült el.
Biztos voltam abban, hogy összetett problémákról beszélhetünk, azok kibogozásához pedig nem kis idõ kell majd. A kérdés csak az volt, hogy mivel kezdjünk, mi a legégetõbb gond jelenleg, és milyen megoldás tudok kínálni számára arra vonatkozólag, hogy az édesapjával való kapcsolatát javítsa.
Magamról kezdtem el beszélni. Elmeséltem neki, hogy nekem is csodálatos és szeretõ édesanyám volt, és olyan édesapám, aki gyakran önzõ módon viselkedett, és nehéz volt kijönni vele.
Következésképpen nehéz volt számomra anyámat kritikus szemmel nézni, még akkor is, ha szándékosan próbáltam hibát találni benne, hogy a szüleimmel kapcsolatos képem egyensúlyba kerüljön. Ian egyetértett abban, hogy õ is így érez. Elmondtam neki azt is, hogy ráébredtem, jelentõs része annak a szeretetnek, amit anyámtól kaptam, valójában az õ szükségletének megélése volt, ennek az lett a következménye, hogy nem teljesen tudtam leválni róla. Ian bólintott.
Azt is elmeséltem neki, hogy az édesapámhoz fûzõdõ kapcsolatom sosem volt könnyû, és különösképpen odaadó sem. Ian ismételten bólintott.
Az egyik saját terapeutám egyszer megkérdezte tõlem: mennyi idõt szeretnék eltölteni az édesapámmal?
Az oktató-pszichológus bõrére bújtam. Általában nem csinálom ezt – a közös terápiás munkában hiszek, nem adok tanácsokat. Persze mindig vannak, akik elvárnák. Elmondtam Ian-nek, hogy a statisztikák szerint a még mindig a szülõi házban élõ felnõtt férfiak nagy eséllyel maradnak nõtlenek. Azt javasoltam neki, hogy költözzön el. Vártam, hogy egyetért-e ezzel. Simán belement – úgy tûnt, mintha egyfajta engedélyre várt volna a költözéshez. Majd arról kérdeztem, hogy szerinte milyen sûrûn lenne ideális találkoznia az édesapjával. Azt válaszolta, hogy heti egyszer, közös ebédre vagy vacsorára. A részletekrõl is érdeklõdtem, amik mindig sokat sejtetnek. Hol lenne a közös étkezés? Ian azt válaszolta, szívesen fõzne az apjának.
Ian olyannyira adakozó kedvében volt, hogy nem tudta, hol a határ. Majdnem egy évtizedet töltött teljes odaadással az édesanyja felé, és bár az ilyen magatartás becsülendõ, mégis úgy tûnt, hogy Ian nem képes meghúzni a határokat. Továbbá ismerve az édesapjához fûzõdõ viszonyát, az efféle magatartás folytatása esetleg neheztelést szülhet a lelke mélyén.
Ian egyetértett a javaslatommal, hogy jobb, ha étterembe mennek. Megint az éreztem, mintha engedélyre várna tõlem, a „pozitív apaképtõl" arra, hogy saját igényeit megélhesse.
Arról kérdeztem, hogy mennyi idõt töltene az étteremben. Ian egy-másfél órára gondolt. Arról is érdeklõdtem, milyen beszédtémákat érintene.
Azt mondta, hogy normális esetben a munkájáról nem szívesen beszél az apjával. De ezt jó lenne megváltoztatni. Megkérdeztem, mi másról beszélne még. Azt mondta, szeretne információhoz jutni az apja egészségi állapotát illetõen. Majd jövõbeli terveit is megosztaná vele.
Mindez teret adott Ian-nek, hogy új kapcsolatot építsen fel az apjával. Jó néhány probléma feszült még a mélyben, amelyek megoldásra vártak, ez azonban jó kezdet.
Ian-nak sok gyakorlati tanácsra volt szüksége. Ez pedig olyasmi, amiben az apák nagyon jók. Mivel azonban eddig nem kapta meg ezeket az apjától, így nem volt képes egyfajta belsõ öngondoskodást és önuralmat kifejleszteni. Az apja szerepébe lépve segítettem neki abban, hogy felismerje és azonosítja saját igényeit. A gyakorlás lényege, hogy elmozduljon a „nem tudok felnézni apámra" fázisból a „felnézek az apámra, mert…" fázisba. Az apa szerepének eljátszásával segítem õt a felkészülésben, és egyfajta példát nyújtok neki arra, milyen az odaadó apa-gyermek kapcsolat.
Jane olyan kezelésen vett részt, amely az agresszió felszínre hozatalát foglalta magába – olyan erõteljes energiákét, mint a harag vagy a düh, hogy aztán azokat megfelelõen kezelni tudja kapcsolataiban. Mi a Gestalt-nál az agressziót olyan hasznos energiaként értékeljük, amely szükséges a tudatalattiba való behatoláshoz, és az elvárásoktól való megszabaduláshoz.
Jane folyamatosan könnyekben tört ki. Amikor érzelmeirõl kérdeztem, Jane dührõl számolt be.
Mindez nem ritka olyan nõk esetében, akiket arra neveltek, hogy nem szabad haragot érezniük, ezért a megengedettebb sírást választják érzéseik kifejezésére. A könnyek azonban kiszipolyozzák erejüket, hiszen alapvetõen hamis érzelemkifejezésrõl beszélünk.
Támogattam Jane-t abban, hogy sokkal teljesebben érezze magát a saját bõrében. Kértem, hogy vegyen mély hasi lélegzeteket, és érezze, ahogy az a lábaiba áramlik. Az energia felfelé halad a testében – a harag végül a szemében, könnyek formájában tör utat. Azt akartam elérni, hogy szilárdan álljon a saját lábán, hogy a harag energiáját levezesse a „földbe."
Arra kértem, hogy toppantson a talajra. Elõször reszketett, és lehetetlennek tartotta a feladatot. Továbbra is támogatást nyújtottam, segítettem a légzését, mellette voltam, és engedélyt adtam neki, hogy dühét nyílt formában kifejezésre juttassa. Ez a határozott engedélyezés csak az egyik megoldás, amivel a terápiás szakember élhet, tekintélyét felhasználva segítheti a hiteles érzelemkifejezést.
Ahogy a földre segítettem, arra kértem, hogy újra érintse talpával a talajt. Elõször megint nehéznek találta, de mégis véghezvitte. Arra kértem, hogy lépjen kapcsolatba a saját haragjával, és engedje, ahogy az végigfut a lábain, bele a talajba.
Ahogy egyre erősebben toppantott, úgy segítettem õt abban, hogy agressziója valóban testet öltsön. Ezt követõen a hang eszközét is bevetettük. Szembeálltam vele, és összeillesztettem a talpa nyomását a talajhoz a hangja erejével, így valóban megélhette agresszióját.
Ez az ún. Gestalt-kísérlet – a problémák „kibeszélésétõl" így vezet el az út az olyan ismeretlen viselkedési formák határaira, amelyek kiterjesztik lehetõségeinket és teherbírásunkat. A folyamat során rengeteg támogatás szükségeltetik, a kísérletnek közvetlenül a kezelt fél problémáinak alapjaiból kell kiindulnia.
 Diána egy fiatal nő volt, alacsony, tele energiával. Gyakran beszélt „kislányos hangon", hozzá lebiggyesztett szájjal. Elmondta, hogy az zavarja, hogy a kezelés során nem kapja meg, amit akar. Már „mindent hallott korábban" és „semmi új nem volt itt sem." A tartalomtól eltekintve, olyan volt, mint aki hisztizik. Megkérdeztem, mennyi idősnek érzi magát és azt felelte, hogy öt évesnek.
A kezelés során lényeges és helyes lehet olyasvalakivel dolgozni, aki „megrekedt" egy bizonyos életkorban, megfejteni, hogy mire van szüksége azon a helyen és megadni a választ rá. Ámbár ez egy hosszútávú kezelés és nem mindig megfelelő.
Úgy döntöttem, hogy Dianával a jelenben fogok dolgozni. Ebben a dimenzióban, ahol minden választást azonnal kell meghozni és ahol a valóság talaja a fontos. Azért döntöttem így, mert úgy tűnt, Diána megrekedt a kislány korban, és ha abban a helyzetében dolgoznék vele, az valahogy azt az utat táplálná, ami nem lenne nagyon működőképes a kapcsolatban.
Tehát megkértem, hogy hallgassa a hangját és jöjjön ide velem a jelenbe. Felhívtam a figyelmét arra a tényre, hogy egy 26 éves testben van, nő és más felnőttek csoporttársa. Fintorgott és rámutattam, milyen lehetőségei vannak a jelenben, és újra arra kértem, hogy legyen a jelenben.
Kértem, hogy üljön fel – majd lecsúszott a székről –. és húzza ki magát, ahelyett, hogy elrejtőzik. Úgy is tett, és rögtön másként nézett ki. Kértem, hogy lélegezzen a női szerveibe – a petefészkekbe, a méhébe – hogy ténylegesen érezze a nőiségét és nézzen rá a többi nőre a csoportban, és kapcsolódjon hozzájuk, mint egyenrangú társuk.
Azt mondta, hogy ez nagyon nehéz... így adtam neki egy kis bátorítást és visszajelzést a különbségről, amit vele szemben tapasztaltam. De még mindig vonakodott felnőttnek maradni. Újra megkértem, hogy menjen bele a testébe. Akkor döbbent rá, hogy négy hónapja késett a vérzése. Nem volt orvosi oka – akkor maradt abba, amikor egy felkavaró eset történt – összeveszett a barátjával. De ez szintén korábban történt.
Rámutattam, hogy nőiségének érzése úgy látszik, külső tényezőktől függ, nem belső oka van. Meghallgatott, tudomásul véve ezt. Szembesítettem azzal, amit tett – kislány maradt, aki nem akar felnőni, kiteljesedni, erős nő lenni és függetlenedni attól, amit mások gondolnak. Azt mondtam, segítek neki kiteljesedni, de nem fogadom el többé kislányos gyámoltalanságát. Kértem, hogy beszéljen a testével – mondja el neki, hogy nőként fog élni és elfogadja magát mint nőt, beleértve termékenységét és a vérzését és nem hagyja, hogy bármiféle külső tényező kisebbítse az értékét.
Befejeztem a folyamatot. Azt akartam, hogy üljön még ott azzal, amire jutottunk, és ne folytassa, hogy többet húz ki belőlem. Az ő útja, hogy egyre inkább magára legyen utalva. Adtam némi házi feladatot – kövesse mindennap a holdfázisokat a telefonján lévő alkalmazás segítségével, folytassa a beszélgetést a testével és erősítse meg a nőiségét.
Ez az alaklélektan „klasszikus" modellje. Míg én általában a kortárs megközelítés felé hajlok, ami relációs filozófiát és gyakorlatot használ, van azért hely a szemben álló jellegnek is, ami ragaszkodik a felnőtt választáshoz, felelősséghez a jelenben és az öntámogatáshoz. Ezek durvák lehetnek, ha nagyon erőltetjük, rosszkor vagy rosszul használjuk. De néha szükség van ébresztőre, ha már készek dolgozni ezzel az üzenettel.
A hosszútávú kezelés során van elég terünk felfedezni annak a választásnak a tartalmát, hogy inkább kislány marad. Mindig „jó" ok vanerre és ebben az értelemben cselekedni nem „ellenállás", hanem amit mi úgy hívunk: „kreatív beállítás". Hiszünk abban, hogy fontos a személlyel „együtt" dolgozni, a megrekedését is beleértve. Az embereknek többször van szükségük támogatásra, megértésre és a velük együtt, mint ellenük végzett munkára.
Habár, megvan a helye és az ideje annak, hogy felelőssételjesen szembesítsük őket. A kihívás abban rejlik, hogy a folyamat során tudatában legyek szerepköröm határainak – mi az általam indított konfrontáció, illetve mi az, ami tulajdonképpen számomra szembenállás. Ez mind elmélet, amelyet be lehet hozni a kapcsolatba. Az alaklélektan nem kizárólagosan empatikus terápia, sem egy szembesítő kezelés. A lényeg, hogy megtaláljuk a módját, hogyan érjük el a találkozást – az az, ami átváltoztat.
|
|
|
