Adelle húsz éve a közigazgatásban dolgozik ügyfélszolgálati pozícióban. Arról beszélt, hogy mennyire sikeres a munkájában (az ügyfelek kedvelik õt), az élet egyéb területein azonban meglehetõsen sikertelennek bizonyult. Munkatársai nem kedvelték õt, barátokat nem szerzett közülük. Kapcsolatokat szeretett volna kiépíteni, mégis magányos volt, volt ugyan néhány barátja, de azt érezte, hogy semmire nem megy vele.
Szó szót követett, amikor arról beszélt, hogy az emberek mennyire nem értékelik õt, mennyire elutasítják õt, és mennyire fájdalmas számára a puszta létezés.
Ahogy õt hallgattam, egyre idegesebb lettem. Ahelyett, hogy szimpátiát váltott volna ki belõlem, inkább csak meg akartam szabadulni tõle – el akartam utasítani õt. Kényelmetlennek, nyugtalannak éreztem magam a társaságában.
Így kezdtem: „Adelle, ez nem fog mûködni. Minden, amit elmesélsz, csak távolabb sodor tõled ahelyett, hogy közelebb hozna. Frusztráltnak érzem magam melletted, és nem akarlak meghallgatni. Arra van szükségem, hogy fejezd be a történeteid elmesélését, és egyszerûen csak éld meg a pillanatot velem."
Abbahagyta ugyan a beszédet, de igen ideges volt, rám se nézett (az elbeszélései során is összevissza cikázott a tekintete), és kétségkívül stresszesnek hatott. Olyan stressz volt ez azonban, amit nem tudtam átérezni.
Parancsoló hangot ütöttem meg. Így szóltam: „Adelle, tudom, hogy nehéz életed volt. Nincsenek kapcsolataid. Én sem tudok rád figyelni. Kérlek, egy pillanatra éld meg a jelent, nézz rám, lépjünk kapcsolatba. Hajlandó vagyok segíteni, de neked is akarnod kell."
Tiltakozni kezdett, de újra megkértem, hogy ne beszéljen. Meg kellett ragadnom a figyelmét. Nagyon mélyen belelovallta magát a kétségbeesésbe.
Megállt egy pillanatra, és igen idegesen rám pillantott. Gyengéden beszéltem hozzá, felismerve, hogy apránként kapcsolatot teremtek vele és arra kértem, hogy õ is tegye ugyanezt. Szenvedett ugyan, de bizonyos fokig képes volt rá. Ahogy végre a jelenben éreztem õt, magam is nyugodtabb lettem, ezt pedig el is mondtam neki. Rámutattam, hogy bármi is történjék most az életében, egy pillanatra végre kapcsolódott egy másik emberhez, és elérhetõvé váltam számára. Lassan õ is felfogta ezt, bár furcsán, majdnem vonakodva reagált rá. Vannak olyan emberek, akik valóságos rabjai a saját történeteiknek, és tartózkodnak a másfajta élmények megélésétõl, még ha vágynak is arra. Az önismereti történeteik „ködjének" eloszlatásához sok esetben elegendõ energiára és jelentõs mértékben közvetlen beavatkozásra van szükség.
Szó szót követett, amikor arról beszélt, hogy az emberek mennyire nem értékelik õt, mennyire elutasítják õt, és mennyire fájdalmas számára a puszta létezés.
Ahogy õt hallgattam, egyre idegesebb lettem. Ahelyett, hogy szimpátiát váltott volna ki belõlem, inkább csak meg akartam szabadulni tõle – el akartam utasítani õt. Kényelmetlennek, nyugtalannak éreztem magam a társaságában.
Így kezdtem: „Adelle, ez nem fog mûködni. Minden, amit elmesélsz, csak távolabb sodor tõled ahelyett, hogy közelebb hozna. Frusztráltnak érzem magam melletted, és nem akarlak meghallgatni. Arra van szükségem, hogy fejezd be a történeteid elmesélését, és egyszerûen csak éld meg a pillanatot velem."
Abbahagyta ugyan a beszédet, de igen ideges volt, rám se nézett (az elbeszélései során is összevissza cikázott a tekintete), és kétségkívül stresszesnek hatott. Olyan stressz volt ez azonban, amit nem tudtam átérezni.
Parancsoló hangot ütöttem meg. Így szóltam: „Adelle, tudom, hogy nehéz életed volt. Nincsenek kapcsolataid. Én sem tudok rád figyelni. Kérlek, egy pillanatra éld meg a jelent, nézz rám, lépjünk kapcsolatba. Hajlandó vagyok segíteni, de neked is akarnod kell."
Tiltakozni kezdett, de újra megkértem, hogy ne beszéljen. Meg kellett ragadnom a figyelmét. Nagyon mélyen belelovallta magát a kétségbeesésbe.
Megállt egy pillanatra, és igen idegesen rám pillantott. Gyengéden beszéltem hozzá, felismerve, hogy apránként kapcsolatot teremtek vele és arra kértem, hogy õ is tegye ugyanezt. Szenvedett ugyan, de bizonyos fokig képes volt rá. Ahogy végre a jelenben éreztem õt, magam is nyugodtabb lettem, ezt pedig el is mondtam neki. Rámutattam, hogy bármi is történjék most az életében, egy pillanatra végre kapcsolódott egy másik emberhez, és elérhetõvé váltam számára. Lassan õ is felfogta ezt, bár furcsán, majdnem vonakodva reagált rá. Vannak olyan emberek, akik valóságos rabjai a saját történeteiknek, és tartózkodnak a másfajta élmények megélésétõl, még ha vágynak is arra. Az önismereti történeteik „ködjének" eloszlatásához sok esetben elegendõ energiára és jelentõs mértékben közvetlen beavatkozásra van szükség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése