Kathy édesanyja elég instabil személyiség volt, a legrosszabb fajtából. Gyerekkorukban mindig megtalálta a módját, hogy kritizálhassa, támadhassa és mindenért õt és a testvéreit hibáztassa. Mindig bántotta a gyerekeit érzelmileg, máskor meg az elérhetetlent játszotta. A hangulatváltozásaival és a haragjával nehéz volt együtt élni. Máskor viszont nagylelkûnek, jó szándékúnak mutatkozott és minden fizikai szükségletre odafigyelt.
Kathy emiatt, érthetõ módon, problémákkal küzdött a házasságában. Néha nagyon szeretetteljesen tudott viselkedni, máskor viszont gyanakvó és bizalmatlan volt, és õ maga is rosszkedvûen és kritikusan viselkedett. Megrémült attól, ahogy az anyja viselkedését másolja, a férjén látta is ennek a destruktív hatását.
Beragadva érezte magát ebben a helyzetben, és amikor valami kiváltotta ezt a viselkedést belõle, majdhogynem lehetetlennek érezte, hogy visszatérjen a normális kerékvágásba. Tudta, hogy ez megöli a kapcsolatát, így eljött, hogy segítséget kérjen.
A Gestalt terápia során a probléma velejéig hatolunk ahelyett, hogy visszább lépnénk tõle. Kathy problémája az volt, hogy olyanná kezdett válni aki nem akar lenni. Az ellenállást a probléma részeként kezeljük, nem akarunk részesei lenni azáltal, hogy segítünk a páciensnek valaki mássá válni, mert úgy csak az ellenállást leküzdésében segítenénk.
Így hát rámutattam, hogy az édesanyjától látott viselkedésforma igen szadisztikus. Kathy egyetértett. Arra is kitértem, hogy ezek a jellemzõk az õ viselkedésében is jelen vannak. A A nyelvezet erõs volt így, de Kathy belátta, hogy ennek van itt helye, hiszen így lehet igazán megnevezni a problémát.
Javasoltam, hogy lépjünk rögtön erre a részére a kísérletnek. Egyszerûen ezt a mondatot mondattam el vele: 'Azt akarom, hogy érezd azt a fájdalmat, amit én érzek.'. Ez a mondat nevesítette a háttérben meghúzódó dinamikus viszonyát a szadizmushoz. Kathy édesanyja és maga Kathy is igen nagy fájdalomnak voltak kitéve, és a szadisztikus viselkedés mögött valami iránti sóvárgás húzódott meg.
Kathy elmondta ezt a mondatot, annak ellenére hogy nagyon nehéznek találta, és rögtön belátta az igazságtartalmát.
Amiért ilyen úton lépett be a szadizmusába, ezért igazán magáénak érezhette.
Ezután nehezítettem a kísérleten azzal, hogy arra kértem, képzelje azt, hogy a férjéhez beszél akkor, amikor éppen rosszkedvû. Megismételte ugyanazt a mondatot, megkérdeztem mit érzett a testében közben, hogy megérthessük az élményeit.
Rendkívüli émelygésrõl, utálat, szégyen és öröm keverékérõl számolt be.
Ez volt a probléma veleje, amelyhez tapasztalati úton jutottunk el. A szadizmusba való direkt belépés által és azáltal, hogy feltártuk a vele társuló érzelmeket, elérhettünk a legbelsõ dinamizmusokhoz tapasztalati úton ahelyett, hogy csak körülírtuk volna a helyzetet. Kathyt helyeztük az élmény középpontjába, ezáltal valószínûleg egzisztenciális választás elé helyeztük.
Eztán arra kértem, lélegezzen, próbálja megtalálni a centrumot. A következõ lépésként kértem, képzelje maga elé az édesanyját, szadisztikus mosollyal az arcán. Ismét érezte a szorongást, feszültséget és émelygést. Kértem, próbáljon kitalálni egy megerõsítõ képet – itt Buddhára gondolt, ez megnyugtatta.
Kértem, hogy váltogassa a fejében a képet az édesanyjáról, érezze ezeket az érzelmeket, illetve a képét Buddháról, hogy lenyugtassa magát.
Javasoltam, hogy tegyen egy megállapítást az anyja felé: 'Hozzád társítom azt, amikor szadisztikusan viselkedem'.
Ez egy másik nézõpontjára világított rá kapcsolatuk dinamikájában, ahonnan az egész problémára hivatkozni lehetett – a múlt és a jövõ eggyé váltak. A szadisztikus viselkedés maga egyesítette Kathy-t az anyjával olyan mértékben amit más úton nem tudott elérni. Így válhatunk azzá ami ellen ellenállunk.
Folytatván a kísérletet, amiben Kathy birtokolhatta saját szadisztikus viselkedését és az anyjával való kapcsolatát, ugyanakkor érezze az érzéseit, és találjon egy megnyugtató képet, képes volt újdonságot belevinni a kapcsolatukba és a saját viselkedésébe.
Megkönnyebbült és bizonyos értelemben megújult ettõl a munkától. Arra kértem, hogy gyakorolja ezt amikor csak ilyen rossz érzései támadnak.
Kathy emiatt, érthetõ módon, problémákkal küzdött a házasságában. Néha nagyon szeretetteljesen tudott viselkedni, máskor viszont gyanakvó és bizalmatlan volt, és õ maga is rosszkedvûen és kritikusan viselkedett. Megrémült attól, ahogy az anyja viselkedését másolja, a férjén látta is ennek a destruktív hatását.
Beragadva érezte magát ebben a helyzetben, és amikor valami kiváltotta ezt a viselkedést belõle, majdhogynem lehetetlennek érezte, hogy visszatérjen a normális kerékvágásba. Tudta, hogy ez megöli a kapcsolatát, így eljött, hogy segítséget kérjen.
A Gestalt terápia során a probléma velejéig hatolunk ahelyett, hogy visszább lépnénk tõle. Kathy problémája az volt, hogy olyanná kezdett válni aki nem akar lenni. Az ellenállást a probléma részeként kezeljük, nem akarunk részesei lenni azáltal, hogy segítünk a páciensnek valaki mássá válni, mert úgy csak az ellenállást leküzdésében segítenénk.
Így hát rámutattam, hogy az édesanyjától látott viselkedésforma igen szadisztikus. Kathy egyetértett. Arra is kitértem, hogy ezek a jellemzõk az õ viselkedésében is jelen vannak. A A nyelvezet erõs volt így, de Kathy belátta, hogy ennek van itt helye, hiszen így lehet igazán megnevezni a problémát.
Javasoltam, hogy lépjünk rögtön erre a részére a kísérletnek. Egyszerûen ezt a mondatot mondattam el vele: 'Azt akarom, hogy érezd azt a fájdalmat, amit én érzek.'. Ez a mondat nevesítette a háttérben meghúzódó dinamikus viszonyát a szadizmushoz. Kathy édesanyja és maga Kathy is igen nagy fájdalomnak voltak kitéve, és a szadisztikus viselkedés mögött valami iránti sóvárgás húzódott meg.
Kathy elmondta ezt a mondatot, annak ellenére hogy nagyon nehéznek találta, és rögtön belátta az igazságtartalmát.
Amiért ilyen úton lépett be a szadizmusába, ezért igazán magáénak érezhette.
Ezután nehezítettem a kísérleten azzal, hogy arra kértem, képzelje azt, hogy a férjéhez beszél akkor, amikor éppen rosszkedvû. Megismételte ugyanazt a mondatot, megkérdeztem mit érzett a testében közben, hogy megérthessük az élményeit.
Rendkívüli émelygésrõl, utálat, szégyen és öröm keverékérõl számolt be.
Ez volt a probléma veleje, amelyhez tapasztalati úton jutottunk el. A szadizmusba való direkt belépés által és azáltal, hogy feltártuk a vele társuló érzelmeket, elérhettünk a legbelsõ dinamizmusokhoz tapasztalati úton ahelyett, hogy csak körülírtuk volna a helyzetet. Kathyt helyeztük az élmény középpontjába, ezáltal valószínûleg egzisztenciális választás elé helyeztük.
Eztán arra kértem, lélegezzen, próbálja megtalálni a centrumot. A következõ lépésként kértem, képzelje maga elé az édesanyját, szadisztikus mosollyal az arcán. Ismét érezte a szorongást, feszültséget és émelygést. Kértem, próbáljon kitalálni egy megerõsítõ képet – itt Buddhára gondolt, ez megnyugtatta.
Kértem, hogy váltogassa a fejében a képet az édesanyjáról, érezze ezeket az érzelmeket, illetve a képét Buddháról, hogy lenyugtassa magát.
Javasoltam, hogy tegyen egy megállapítást az anyja felé: 'Hozzád társítom azt, amikor szadisztikusan viselkedem'.
Ez egy másik nézõpontjára világított rá kapcsolatuk dinamikájában, ahonnan az egész problémára hivatkozni lehetett – a múlt és a jövõ eggyé váltak. A szadisztikus viselkedés maga egyesítette Kathy-t az anyjával olyan mértékben amit más úton nem tudott elérni. Így válhatunk azzá ami ellen ellenállunk.
Folytatván a kísérletet, amiben Kathy birtokolhatta saját szadisztikus viselkedését és az anyjával való kapcsolatát, ugyanakkor érezze az érzéseit, és találjon egy megnyugtató képet, képes volt újdonságot belevinni a kapcsolatukba és a saját viselkedésébe.
Megkönnyebbült és bizonyos értelemben megújult ettõl a munkától. Arra kértem, hogy gyakorolja ezt amikor csak ilyen rossz érzései támadnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése