Case #80 - Egy kislány vagy egy vérző nő?

Diána egy fiatal nő volt, alacsony, tele energiával. Gyakran beszélt „kislányos hangon", hozzá lebiggyesztett szájjal. Elmondta, hogy az zavarja, hogy a kezelés során nem kapja meg, amit akar. Már „mindent hallott korábban" és „semmi új nem volt itt sem." A tartalomtól eltekintve, olyan volt, mint aki hisztizik. Megkérdeztem, mennyi idősnek érzi magát és azt felelte, hogy öt évesnek.
A kezelés során lényeges és helyes lehet olyasvalakivel dolgozni, aki „megrekedt" egy bizonyos életkorban, megfejteni, hogy mire van szüksége azon a helyen és megadni a választ rá. Ámbár ez egy hosszútávú kezelés és nem mindig megfelelő.
Úgy döntöttem, hogy Dianával a jelenben fogok dolgozni. Ebben a dimenzióban, ahol minden választást azonnal kell meghozni és ahol a valóság talaja a fontos. Azért döntöttem így, mert úgy tűnt, Diána megrekedt a kislány korban, és ha abban a helyzetében dolgoznék vele, az valahogy azt az utat táplálná, ami nem lenne nagyon működőképes a kapcsolatban.
Tehát megkértem, hogy hallgassa a hangját és jöjjön ide velem a jelenbe. Felhívtam a figyelmét arra a tényre, hogy egy 26 éves testben van, nő és más felnőttek csoporttársa. Fintorgott és rámutattam, milyen lehetőségei vannak a jelenben, és újra arra kértem, hogy legyen a jelenben.
Kértem, hogy üljön fel – majd lecsúszott a székről –. és húzza ki magát, ahelyett, hogy elrejtőzik. Úgy is tett, és rögtön másként nézett ki. Kértem, hogy lélegezzen a női szerveibe – a petefészkekbe, a méhébe – hogy ténylegesen érezze a nőiségét és nézzen rá a többi nőre a csoportban, és kapcsolódjon hozzájuk, mint egyenrangú társuk.
Azt mondta, hogy ez nagyon nehéz... így adtam neki egy kis bátorítást és visszajelzést a különbségről, amit vele szemben tapasztaltam. De még mindig vonakodott felnőttnek maradni. Újra megkértem, hogy menjen bele a testébe. Akkor döbbent rá, hogy négy hónapja késett a vérzése. Nem volt orvosi oka – akkor maradt abba, amikor egy felkavaró eset történt – összeveszett a barátjával. De ez szintén korábban történt.
Rámutattam, hogy nőiségének érzése úgy látszik, külső tényezőktől függ, nem belső oka van. Meghallgatott, tudomásul véve ezt. Szembesítettem azzal, amit tett – kislány maradt, aki nem akar felnőni, kiteljesedni, erős nő lenni és függetlenedni attól, amit mások gondolnak. Azt mondtam, segítek neki kiteljesedni, de nem fogadom el többé kislányos gyámoltalanságát. Kértem, hogy beszéljen a testével – mondja el neki, hogy nőként fog élni és elfogadja magát mint nőt, beleértve termékenységét és a vérzését és nem hagyja, hogy bármiféle külső tényező kisebbítse az értékét.
Befejeztem a folyamatot. Azt akartam, hogy üljön még ott azzal, amire jutottunk, és ne folytassa, hogy többet húz ki belőlem. Az ő útja, hogy egyre inkább magára legyen utalva. Adtam némi házi feladatot – kövesse mindennap a holdfázisokat a telefonján lévő alkalmazás segítségével, folytassa a beszélgetést a testével és erősítse meg a nőiségét.
Ez az alaklélektan „klasszikus" modellje. Míg én általában a kortárs megközelítés felé hajlok, ami relációs filozófiát és gyakorlatot használ, van azért hely a szemben álló jellegnek is, ami ragaszkodik a felnőtt választáshoz, felelősséghez a jelenben és az öntámogatáshoz. Ezek durvák lehetnek, ha nagyon erőltetjük, rosszkor vagy rosszul használjuk. De néha szükség van ébresztőre, ha már készek dolgozni ezzel az üzenettel.
A hosszútávú kezelés során van elég terünk felfedezni annak a választásnak a tartalmát, hogy inkább kislány marad. Mindig „jó" ok vanerre és ebben az értelemben cselekedni nem „ellenállás", hanem amit mi úgy hívunk: „kreatív beállítás". Hiszünk abban, hogy fontos a személlyel „együtt" dolgozni, a megrekedését is beleértve. Az embereknek többször van szükségük támogatásra, megértésre és a velük együtt, mint ellenük végzett munkára.
Habár, megvan a helye és az ideje annak, hogy felelőssételjesen szembesítsük őket. A kihívás abban rejlik, hogy a folyamat során tudatában legyek szerepköröm határainak – mi az általam indított konfrontáció, illetve mi az, ami tulajdonképpen számomra szembenállás. Ez mind elmélet, amelyet be lehet hozni a kapcsolatba. Az alaklélektan nem kizárólagosan empatikus terápia, sem egy szembesítő kezelés. A lényeg, hogy megtaláljuk a módját, hogyan érjük el a találkozást – az az, ami átváltoztat.

Case #79 - Biztonságban vagy veszélyben vagy? Esetleg mindkettő?

Brian és Melanie egy csoportgyűlés alatt beszélgettek. Brian arról beszélt, menyire fontos neki a bizalom és hogy némi ideig eltartott neki, hogy megnyíljon. Először is bizalmat kellet éreznie mások iránt. Melanie megkérdezte tőle, mit ért pontosan bizalom alatt. Brian próbálta elmagyarázni: megfigyeli az embereket, figyeli a viselkedésüket, majd eldönti, hogy olyan módon kommunikálnak-e, amely neki szimpatikus.
Melanie ennek nem örült túlságosan. Beszélt arról a kényelmetlen érzésről, amit Briannel kapcsolatban tapasztalt; a lányt zavarta, ha ily módon megfigyelik, sőt, nem volt biztos abban, hogy mi történne akkor, ha akaratlanul megbánta a fiút.
Brian azt mondta, hogy ez a biztonság érzéséről szól, ami fontos volt számára, és ő így vigyáz magára. Erre Melanie így szólt: „nem vagyok biztos abban, hogy olyan biztonságban érezném magam veled". De Brian csak azt hajtogatta, hogy fontos neki az, hogy mennyire érzi magát biztonságban , hogy egy csoportban megnyíljon.
Ekkor kapcsolódtam be és megkérdeztem, hogy valóban hallotta-e Melanie-t. Bólintott, de tovább hajtogatta álláspontját a biztonság érzet szükségességéről. Egy kicsit erősebben folytattam – igen, eléggé fair módon – de tudatában volt annak, hogy voltaképpen mások számára válik bizonytalanná?
Brian megrázta a fejét. Próbáltam néhány példát felsorolni, a vele kapcsolatos tapasztalataimból. Rámutattam, hogy habár viccesnek tartom az ittlétét, de elképzeltem azt, ha – ahogy Melanie mondta – akaratlanul olyat teszek, ami Briannek nem tetszik, akkor felugrik és kirohan – megszakítja a beszélgetést, elhallgat, visszahúzódik vagy elhúzódik.
Brian egyetértett, hogy ezek a dolgok megtörténhetnek – néha így is történt – de megint visszatért ahhoz a kijelentéséhez, hogy csak akkor tenné, ha nem érzi biztonságban magát. Jó ideig próbáltam megértetni vele azt a lehetőséget, hogy voltaképpen mások nem érzik magukat biztonságban vele (kapcsolatban). Brian egyszerűen nem fogta ezt fel, így abbahagytam. Elértük tudatosságának a határát, valamint a hajlandóság  és a továbblépés képességének határát.
Ennél az esetnél az a lényeg, hogy milyen könnyen meglátjuk mások agresszivitását, az ő bizonytalanságukat, de nehéz észrevenni a sajátunkét. Emiatt fogadja el sok ember az áldozat szerepét – mindig akad egy jó ok, vagyis amit a másik csinált.Igazi kihívást jelent teljes felelősséget vállalni, magyarán észrevenni azt, hogy valaki oka a történteknek és ez magába foglalja azt is, hogy mi bizonytalanítunk el másokat. Ahhoz, hogy így tegyünk, rendelkeznünk kell azzal, amit én úgy hívok „erkölcstelenségek" (. Ez azt jelenti, hogy nem csak a jó szándékokat ismerjük fel, hanem a személyiségünk és a viselkedésünk azon részeit is, amelyek nem tudatosak és nem túl erkölcsösek.
Ez azt jelenti, hogy hajlandóak vagyunk felismerni azt, hogy sokféle „én"-ből vagyunk összeállítva, van közte olyan is, amit mások bonyolultnak találnak. Az emberek elméletben ezt meg tudják tenni, de gyakorlatban, amikor szembekerülnek mások nézőpontjával és tapasztalatával – mint példánkban is – nagyon nehéz lehet belátni.
Az alaklélektanban beszélünk polaritásokról – az én !osztottságáról. Az egyik részünk elfojtja a tudatosságot és a kutatásunk célja, hogy felderítse azt, magába fogadja és így képes legyen teljesen behozni a kapcsolatainkba. Ez egy nehéz utazás, amely szándékot, hajlandóságot és támogatást igényel.

Case #78 - Magány a kapcsolatban

Tad, egy fiatalember, elmesélte, hogyan küldték bentlakásos iskolába 7 és 14 éves kora között. Mindössze két hónapig látta a szüleit a szünidőben, és még ennek egy részét is apja munkával töltötte. Beszélt tehát az apja iránti érzelmi kapcsolat hiányáról és a magányosságáról. Megemlített egyéb dolgokat is, mint például, hogy fél a sötétben. Megkérdeztem, milyennek látja a magányosságot. Szerette is meg nem is. Egyrészt azt tehette, amit akart, másrészt fájdalmas érzés volt.
Kérdeztem a vallásosságáról, mivel ez jelentős forrás lehet. Végzett néhány Vipassana lelkigyakorlatot és megvolt a maga életfelfogása, de nem volt nagyon erős a hite, vagyis a kezelés során nem lesz meghatározó.
Megkérdeztem, hogy érez velem, mint „apafigurával" kapcsolatban. Azt válaszolta, hogy nagyon kényelmes érzés, támogató és képes világosan kommunikálni, még az érzelmeiről is. Habár ez várható volt, sokszor fontos szavakba önteni az efféle érzéseket, mivel ez intenzívebbé és tudatossá teszi az élményeket.
Rámutattam, hogy valószínűleg be fogja hozni a magányosság szükségességét a kapcsolatba, és túl erősen igénybe veszi a partnerét. Tehát megkértem őt, hogy figyelje meg, hogy ebből mennyit érez velem kapcsolatban. Majd kértem, hogy járjon körbe a csoportban, nézzen meg minden egyes résztvevőt és figyelje meg, hogy mennyire érzi a magányosságát velük kapcsolatban.
Fontos lépés volt ez ahhoz, hogy tudatában legyen annak, hogy különböző emberekkel különbözőképpen kerül kapcsolatba, és, hogy ők hogyan hatnak az érzéseire. Megkérdeztem, mit akar tőlem. Azt válaszolta, hogy tudni szeretné a magányossága helyét. Mondtam neki, hogy már sok mindent megosztott velem, és ahelyett, hogy még több kérdést tegyek fel az élményeiről, inkább mesélek az enyémekről.
Meséltem neki arról, milyen volt a szüleimtől távol lenni gyerekként, és mennyire hiányzott az apám támogatása felnőttként. Ezáltal kapcsolatot alakítottam ki Taddel, a hasonló tapasztalatok segítségével, és megmutattam azt is, hogy mennyire megértem őt, és hogyan birkóztam meg én azokkal a problémákkal.
A közöttünk lévő kapcsolat mély és szilárd lett.
Az alaklélektanban mindig az „itt és mostra, az én és te"-re figyelünk. Arra is, hogy körülírjuk a tárgyat és behozzuk a jelenbe, nem pedig általánosságnak tekintjük. Majd amennyire lehetséges, vele együtt fedezzük fel (tapasztaljuk meg), akár a csoport, akár a terapeuta segítségével.
A folytatásban kapcsolatba kerülünk a magányosság érzésével, majd szembeállítjuk azzal az élménnyel, amikor másokkal vagyunk. De ami egyformán fontos, az a kapcsolat megtapasztalása, azért, hogy megismerjék, de ő is megismerjen engem és azt, hogy hol vagyok hozzá képest.