|
 Anna fiatal nő volt, beszédeszenvedélysugallt. A szülei tíz éves korában váltakel. Elmesélte, mennyire társaságkedvelő és drámai volt az anyja, míg apja csendesnek látszott. belül, úgy beszélt az apjáról, mint aki kicsavarodott, ugyan a kommunikációja támogatónak látszott, de voltaképpen gyakran a saját szükséglete vagy érdeklődése mutatkozott meg, indirekt módon.
Számos olyan helyzetről beszélt, amikor apja iránt elvesztette a tiszteletet emiatt a kommunikációs stílus miatt és következetesen csalódott benne. Valahogy magasabb rendűnek tartotta magát az apjánál, amelyben kifejezésre jutott az apa közvetettsége és manipulatív tulajdonsága és nem tagadhatta a hátsó szándékot.
Ez figyelmeztetett a köztünk lévő dinamikára. Rámutattam, hogy én is egy apja korabeli férfi vagyok, ezért nagyon érdekelt, hogy mit gondol rólam. Pozitív képet festett rólam, tehát rámutattam, néhány közvetett kommunikációs módomra. Miután ez megtörtént, Anna elmondta, hogy már nem emel piedesztálra, inkább egyenlőnek tart.
Ez megfelelő kezdet. Ám fontosnak tartottam, hogy közvetlenül érjük el magát az interperszonális dinamikát. Elmondtam neki hogyan válaszolnék arra, ahogyan ő kommunikál, amellyel nem őt akarom kritizálni, hanem saját magamat a hozzáintézett válaszaim alapján. Sok kérdést tett fel, és én értékeltem az energiáját és az érdeklődését és ugyanakkor kissé feszültnek éreztem magam, amiért mindenhol ott volt.
Azáltal, hogy megmutattam, hogyan látom magam, lehetősége volt belelátni az én közvetettségembe, amely általában nem érzékelhető és számára valószínűleg nem látható. Ez persze részemről azt a hajlandóságot kívánta, hogy felfedjem a saját egómat. Azt mondtam neki, hogy ütőkártyát adok neki itt. Aztán megkérdeztem, hogy érez velem kapcsolatban. Az őszinteségem miatti megkönnyebbülés keveredett egyfajta felsőrendűbb érzéssel.
Ez fontos állomást jelentett, mivel a kapcsolatunk elmélyült. Ez a fajta hitelesség lehetővé tette számunkra, hogy eljussunk a kapcsolati dinamikához, itt és most. Miközben beszélgettünk, észrevettem, hogy eltér a tárgytól és a maga energiadús módján más témákat hoz fel. Jeleztem neki, hogy elveszettnek éreztem magam a másik oldalon, és ő elmondta, hogy hasonló visszajelzéseket szokott kapni sok embertől.
Máris sokat értünk el a kezelés során – nem oldottunk meg semmit, de néhány mélyebb jelleget hoztunk a kapcsolatunkba. Láttam, hogy ha az ő irányítását követem, könnyen áttérünk más témákra... Megalapozatlan mozgásnak tekintettem ezt, mert nem folytatta világos elképzeléssel.
Tehát befejeztem a beszélgetést. Fontos, hogy ne engedjünk túl sok témát felvetni egy alkalom során, valójában az a legjobb, ha csak egyet választunk ki, áthaladunk a felmerülő problémán, majd befejezzük az ülést, hogy a páciens meg tudja emészteni a hallottakat. Az emberek sokszor többet akarnak, mielőtt valóban megértenék, mit tártunk fel és ezért, mint terapeutának, fontos nekem meghúzni a határt és inkább hagyni őket egy ideig azzal, amit elértek, mint a következő érdeklődési témára továbbmenni.
Már összeállítottunk sok anyagot az elkövetkezendő beszélgetésekhez, és ez adja az alapot a továbblépéshez. Sok terápia magában foglalja az alap megépítését, és sokszor az alap maga az, ami leginkább biztosítja a végső eredményt – a jellegzetes témákon és beavatkozásokon túl.
Hogy szembenézzünk a nehézségeivel, hogy nem tud (egy) témánál maradni, inkább beszélgetni kezdtem vele, mint hogy továbbra is megkönnyítsem neki. Az csak küzdelemhez vezetne – én próbálnám, hogy koncentráljon, ő pedig azt a stílust használná, amit az alaklélektanban elhajlásnak nevezünk. Ez a kapcsolatfelvételnek az a módja, ami fellazítja a kapcsolat intenzitását. Annak érdekében, hogy az érdeklődési köröket át tudjuk beszélni a tudatosságot kell megtartani és fókuszálni rá. Az emberek különféle módon szakítják félbe a tudatosságnak ezt a folyamát – amit mi tudatosság körnek nevezünk -, és így nem éri el a teljességet. Ez vezet befejezetlen dolgokhoz és a kielégítő kapcsolat hiányához.
De nem elég csak a jó kapcsolatot ajánlani vagy támogatni. Az emberek megteszik a maguk szokásos megszakításaikat és általában önkéntelenül teszik ezt. Ebben az esetben, hoztam némi tudatosságot a megszakítás folyamatához – néha elég ennyi és néha, a munkát le kell lassítani és óvatosan haladni, máskülönben a páciens ellenállhat, ami azt jelenti, hogy nem érzi magát biztonságban.
Ez az a pont, ahol szükség van a hosszabb terminus nézőpontra, hogy felépítsük a biztonság alapját.
Brigitte felhozott egy, a férjével 18 éve tartó konfliktust. Brigitte azt akarta, hogy a szülei velük éljenek, de a férj ellenezte.
Így meghívtam őt egy klasszikus Gestalt párbeszédre, két párnát használva, egyet neki, egyet a férjének.
A „beszélgetés" során két kijelentést tett. Az első a bűntudat volt amiatt, hogy míg ők boldog családként élnek, a szülők nincsenek velük. A második pedig, hogy figyelembe kéne venniük Brigitte szüleinek igényeit.
A bűntudatot választottam, mivel a mögött általában egy „kéne" áll. Jelen esetben a kéne egyértelműen a „Nem kéne boldogabbnak lennem a szüleimnél".
Arra kértem, hogy ez a „kéne" kerüljön a párnára, és ezzel elindult egy beszélgetés. A „kéne" kioktatta, hogy legyen jó a szüleihez. Ő pedig dühösen válaszolt - ne mondd meg, hogyan éljek.
Kértem, hogy változtassa helyét a beszélgetésben. Egy pontnál összeomlott - azt válaszolta „rendben". De ez nem volt igazi megadás, így miután erre rájöttünk, biztattam, hogy folytassa.
Akkor valami felvillant előtte - mikor úgy 5 éves volt és az édesanyja etette, azt mondta neki, egy nap te gondoskodsz majd rólam, mikor idősebb leszel.
Ezért megkértem, hogy reagáljon az anyja kijelentésére, de a jelenlegi helyzetében, mint 43 éves nő. Azt mondta - a lányod vagyok, nem az anyád. Nem kell gondoskodnom rólad, ez így nem helyes.
Nagyon egyértelműen jelentette ki. Valami rendeződött benne, amit mi „egyesülésnek" nevezünk - ahol az éleslátás + egy testet öltött élmény és egy változás az erőben mind eggyé válnak.
A „kéne" így oly módon tisztázódott, ami az általunk „megemésztésnek" nevezett folyamathoz vezetett, melynek lényege a tápláló dolgok befogadása és a maradék elhagyása.
A „kéne" mindig valamilyen megemészthetetlen dolog, amit a társadalom vagy szüleink miatt cipelünk. Lehet bennük igazság és érték, de fel kell dolgozni ahhoz, hogy kiderüljön minek van helye az emberben.
Különben tovább uralkodnak - tudatos vagy tudatalatti szinten, zsarnok módjára.
Többé nem halljuk az üzeneteket kívülről - befelé irányítjuk - magunkba zárjuk - őket.
Ezért mi a Gestaltnál felülvizsgáljuk ezeket, felfrissítjük a jelen helyzetnek megfelelően.
 Elmondtam Annabelle-nek, hogy értékelem az élethez és emberi kapcsolataihoz való hozzáállását. Ez a kölcsönösségről szólt, hogy megosszuk értékeinket. Így én is beszéltem magamról, beleértve azokat a helyzeteket amikor ellentmondást találtam a hitelességem értéke és segítőkészségem, illetve saját igényeim és határaim között. Annabelle beszélt arról, hogy hogyan tud adni másoknak, de nehézséget okoz számára a befogadás. Azt is megosztotta, hogy kevés örömét leli az ételekben, és kényszerítenie kell magát az evésre. Bár ez sok problémára utalt, próbáltam az eredeti témánál maradni (az étel nagyban kötődik a család és az emberi kapcsolatok gyermekkor alatti hatásaitól), a terápiai kapcsolatra akartam koncentrálni. Ezért javasoltam egy kísérletet, melynek során én teszek érte valamit, és ennek során gyakorolhatja a befogadást. Így fogtuk egymás kezét, az ujjaimmal lassan simogatni kezdtem a kezét. Ő is így tett, de leállítottam - megszokta, hogy inkább ad, mint kap. Olyan irányba tereltem, hogy kiderüljön, el tud-e fogadni valamennyi törődést és örömöt. Ahogy folytattam, elmondta, hogy nem tud ebből sokat befogadni - a karjai lemerevedtek. Az ajkát is harapdálta és több dolgot is tett annak megakadályozására, hogy elfogadja a felkínált törődésemet. Ezért a kezeit fogva felemeltem a karjait és kissé mozgattam őket. Arra kértem, hogy engedje át az irányítást, relaxáljon és engedje, hogy folytassam. Ezt nagyon nehéznek találta, mereven kapaszkodott belém és próbálta követni a mozdulataimat ahelyett, hogy hagyta volna irányítani magát. Egy ideig folytattuk ezt. Bizonyos fokig el tudta engedni magát és ezáltal befogadott valamennyi törődést. De nehéz volt számára. Házifeladatként kapta, hogy találjon valakit, akivel ezt gyakorolhatja. Folyamatos munkaként nézve többféle irányban folytathatnám - felfedezni az ellenállását az irányítás átengedése ellen, vagy vonakodását a törődés befogadása ellen. Megvizsgálnánk milyen családi probléma köthető ehhez, beleértve az étel szerepét a háztartásában. Ahányszor 'ellenállással' szembesülünk, a Gestaltnál mi nem erőltetjük - inkább tiszteletben tartjuk. Az összefüggést keressük - az eredeti szituációt ami előidézte a 'kreatív alkalmazkodást'. Igyekszünk értékelni ezt a kreatív alkalmazkodást, hogy megérthessük és jól tudjuk kezelni. Ezáltal megtudtam milyen fontos számára az irányítás megtartása, és mit jelentett számára átadni valamennyire az irányítást, és bízni. Kezdett világossá válni, hogy az eredeti családi környezetében a bizalom és az elengedés nem volt megszokott. Így bármilyen velem szerzett új élményt nagyon lassan kell befogadnia, értékelve mennyire kockázatos. Jobb nagyon lassan dolgozni, így helyretéve a dolgokat - a kísérletek közben erről nem szabad megfeledkezni. A kísérletekbe az ételt is bevonhatjuk - például almaszeleteket. És végrehajthatunk egy tudatossági kísérletet, melynek során meg kell ezeket enni, figyelve az élmény részleteire. Ahelyett, hogy „megvitatnánk" a viselkedést, mindig próbáljuk inkább felfedezni őket az adott szituációban, tudatosan és támogatással.
 Martha elmondta, hogy nehézséget okoz számára kapcsolatba lépni az érzéseivel. Tanácsadóként dolgozik, legtöbbször a fejére hagyatkozva. Először a köztünk lévő itt és hogyanra fókuszáltam. Milyen számára velem szemben ülni, mit érez ahogy kapcsolatba lépünk. Minden Marthának feltett kérdést én magam is megválaszoltam.
Utána arra kértem, hogy nézzen körül a szobában, nézzen meg minden személyt, és figyeljen az érzelmi reakcióira és az azok közti különbségekre.
Végül arra kértem, hogy nézzen rám, és engedtem, hogy belelásson valamennyire a belső világomba - átváltottam 'páciens módba' úgy egy percre, kilépve az 'adó/irányító/szakértő' módból. Hamar feltűnt neki - azt mondta 'oh, szomorú vagy'. Rámutattam, hogy ez az ami lényeges, amit érez - a válaszként adott szomorúság.
Utána leellenőrizve megkérdezhetett a tapasztalataimról. Pontosan ez volt vele a helyzet, de fontos, hogy az ember ne vegyen magára semmit. Az emberekben él a téves elképzelés, miszerint képesek „átérezni mások érzéseit". A Gestalt ezzel nem ért egyet - mindig csak a saját érzéseid érezheted - de fontos a kötelék. Csak találgathatsz mások érzéseivel kapcsolatban és vizsgálódhatsz, hogy megerősítést nyerj. Azt képzelni, hogy valaki „tudja", tiszteletlen és nem segít.
Hagyományosabb értelemben a „projekció" szót használjuk a történések leírására. Egyszerűen nem érezheted valaki más érzéseit - a testéhez tartoznak és te nem vagy a testében. Az érzéseitek lehetnek összhangban, de azok hozzád tartoznak. A projekció ebben az esetben leírja a képességed, hogy elképzeld egy másik személy érzéseit, a sajátjaid alapján. Ez segít eligazodni a világban, kapcsolatba kerülni másokkal, és megtalálni a hozzájuk való (esetleges) hasonlóságunkat.
De csak akkor erősíted meg, hogy a projekcióid helyesek-e vagy sem, ha ezeket a dolgokat leellenőrzöd.
Ennélfogva a nyelv pontos használatát fontosnak tartjuk a Gestaltnál, mivel ez ad lehetőségeket ezen beszélgetésekre, hogy kivizsgáljuk, megbeszéljük, teszteljük észrevételeinket. Ez felruház minket egy olyan, érzelmek megvitatására alkalmas nyelvvel, ami egyértelmű és kapcsolatot teremt, ahelyett hogy ködös és feltételező lenne.
 Samantha sikeres üzletasszony. De úgy tűnt, hogy egyszerűen képtelen párt találni. Leírta az egyik nehézséget - vagy keményen dolgozik az üzleti ügyein, vagy azon dolgozik, hogy párt találjon.
Lehangoltnak tűnt emiatt és elárulta, hogy rendkívül boldogtalan. A férfiak megismerésére tett próbálkozásai egyszerűen nem működtek.
Minél többet beszéltünk erről, annál jobban látszott rajta a nagyfokú boldogtalanság. Meglehetősen szerencsétlennek tűnt. Kérdeztem ezzel kapcsolatban. Leírt egy általános nyugtalanságot, de ahhoz kötötte, hogy képtelen párt találni.
Egy személynek talán egyértelmű elképzelése van arról, hogy miért jön hozzánk - a 'problémája'. De mi a Gestaltnál nem mindig ezzel dolgozunk. Inkább a folyamatra koncentrálunk, a HOGYAN-ra, nem pedig a MI-re. Ebben az esetben a kedélyállapota, a hangulata volt az amire felfigyeltem. Fontos, hogy meghallgassuk a problémát, de ne engedjük, hogy elterelje a figyelmünket! Mindig az érzelmi állapot az első, a tartalom csak a második.
Ezért egy kísérlet elvégzésére invitáltam. Megkértem, hogy nézzen körül a szobában és árulja el a kedvenc színét - zöld. Egy zöld fáról készült festmény volt.
Arra kértem, hogy nézze a képet és tegye a kezét a hasára, lélegezze be az örömöt amit a szín okoz számára. Váltakozva sírt, becsukta a szemét. De határozott hangon kértem, hogy maradjon jelen, nézzen, lélegezzen, és engedje be az öröm egy részét.
A Gestaltnál figyelünk a „most" megtapasztalására - ez az alapozó munka része, ahogyan az elevenség felfedezése felé fordulás is, ami bizonyos szempontból a Gestalt célja.
Utána megkértem, hogy válasszon egy tárgyat a szobában. Egy zöld gyertyára esett a választása. Arra kértem, hogy tegye ugyanazt. Kezdett magába fordulni, így ismét kértem, hogy maradjon jelen. Így tett, de utána egy kifejezést mondott „az élőhalott". Kérdeztem, hogy érti.
Elmagyarázta, hogy bűntudata van, hogy abortusza volt és ezen sosem tudta túltenni magát.
Ez világossá tette a befejezetlen ügyet, amit le kell zárni mielőtt valaki igazán jelen lehetne az életében.
Így létrehoztam számára egy szertartást - gyújtsa meg a gyertyát, majd egy hosszú mondatot adtam neki amit a meg nem született gyermekének mondjon, fogadja el a tényt, majd engedje el; azután fújja el a gyertyát.
Ahogy ezt elvégezte, stabilabbá vált.
Javasoltam, hogy végezze el ezt a szertartást minden nap, míg a gyertya csonkig nem ég.
Ismét arra kértem, hogy nézze a zöld gyertyát, hasára téve a kezét, és lélegezzen be egy kis örömöt. Most jobban tudta ezt teljesíteni.
Fontos volt, hogy segítsek neki a jelenben maradni, mivel a depresszióra hajlamos emberek könnyen elsüllyednek, belefulladnak a megszokott szenvedésükbe.
Ennek egyik ellenszere az öröm, és a képesség annak befogadására. Ez erősödhet, és így a személy képes „boldogulni az életével", bármilyen is az.
 Navin említette, hogy hobbi szinten egy kreatív osztályt vezet a feleségével. Érdekelt, hogy milyen nő - erős és határozott, válaszolta. Meséltem neki a feleségemmel kapcsolatos tapasztalataimról, aki szintén erős és határozott.
Megbeszéltük, hogy milyen ez számunkra - ezáltal megalapozva a kapcsolatot. Beszélt a tinédzser fiáról és a vele való őszinte kapcsolatáról. Ezen témák megismerése a kölcsönösségen alapult - én is megosztottam a saját tapasztalataimat. Minden neki feltett kérdésemre én magam is válaszoltam.
Navin beszélt arról, hogy hajlamos passzív lenni a párkapcsolatban, követve a felesége kívánságait a legtöbb esetben. Például abba az étterembe mennek, ahova a felesége szeretne. De egy alkalommal egy másik helyet választott, mert megunta, hogy mindig ugyanoda mennek. Meglepte az, hogy a felesége beleegyezett.
Számomra ez azt jelezte, hogy a kapcsolat bizonyos fokig az alkalmazkodó természetén alapul. Megosztottam vele az én hozzáállásomat ezzel kapcsolatban.
Javasoltam egy kísérletet. Kap 3 kívánságot, és a harmadik kívánsággal még hármat kell kérnie. Megkértem, hogy képzeljen el egy napot az elejétől és nevezze meg, hogy miket kérne közvetlenül a feleségétől.
Végigmentünk a napon lépésről lépésre...nehézséget okozott számára felismerni egyes dolgokat, amiket akarna...így több dolgot is javasoltam, hogy ezzel segítsek neki. Lassan megnevezett különböző helyzeteket amikor kérne valamit, egészen a nap végéig.
Ez egy egyszerű, de rendkívül fontos kísérlet volt. Mi, a Gestaltnál, mindig igyekszünk fokozni a hitelességet, ezzel támogatva a kapcsolatokat.
Ebben a gondolati kísérletben Navin lehetőséget kapott, hogy kipróbálja milyen magabiztosnak lenni és jobban felszólalni önmagáért és azért, amit akar.
Az emberek jól meg tudnak lenni egy kapcsolatban, de mi szeretnénk ezeket elmélyíteni. Ehhez szükséges a folyamat, melyben 'megmutatjuk' mit érzünk, mit akarunk és kik vagyunk. Ezáltal jobban megismerhetőek és láthatóak leszünk, emellett növeli a kapcsolat meghittségét.
A nemi szerepeket nézve, a nők látszólag szeretnek „felelősek lenni", vagy azt, ha észreveszik, meghallgatják és teljesítik a kívánságaikat, de szükség van az egyensúlyra - hiszen azt is szeretik ha egy férfi jó irányba vezeti őket. Ezzel a kísérlettel egy biztonságos lehetőséget adtunk Navin számára, hogy kipróbálhassa milyen egyenesen kimondani a véleményét.
Az ilyen kísérletek mindig rejtenek kockázatot, akkor is ha ezek csak gondolati kísérletek.
Megmutatnak egy újfajta létezést, illetve felfednek és hangot adnak az én olyan aspektusainak, melyek hajlamosak a háttérben maradni. Általában ehhez a folyamathoz érzelmek is társulnak - vagy elfojtott harag vagy izgatottság, egyes esetekben pedig mindkettő. Minden kísérletnél fontos, hogy ne csak a történteket kövessük figyelemmel, hanem az érzelmi részét is ellenőrzés alatt tartsuk.
 Láttam, amint Manuel a mellkasára teszi a kezét. Azt mondta, ideges. Úgyhogy ráhagytam – az emberek gyakran idegesek az ülés egy része alatt. Megfigyeltem a nadrágját, amin többféle szürke szín tetszelgett, és megkérdeztem tõle, õ vajon egy „fekete és fehér" vagy inkább egy „szürke árnyalatai" típusú ember-e?
Akárhogy is, valami nem volt rendben Manuellel. Szomorúnak tûnt és egyáltalán nem érdekelték a kérdéseim. Ahogy a szomorúságát vizsgáltuk, egyre mélyebbre süllyedt benne.
Kimondottan csendesnek és magának valónak tûnt.
Rendkívül fontos a vizsgálódás során, vagy amikor belefogunk egy Gestalt kísérletbe, hogy alaposan megfigyeljük a személy energiáit, és ha nincs, azonnal képesek legyünk irányt váltani és megtalálni, hogy az energia hol bújik meg.
Manuel mesélt arról, hogy egészen középiskolás koráig csintalan és izgága gyermek volt, utána pedig éltanuló. Nehezen viselte, hogy a középpontban vagy, egyrészt az elvárások, másrészt a többi gyerek irigysége miatt. Még mindig nehéz volt számára, ha valaki ilyen színben látta õt.
Egyáltalán nem tûnt most csintalannak, vagy pimasznak, mondtam, inkább nagyon is komolynak. Fontos, hogy összekössük a páciens történetét az itt és most jelenséggel – ahogy mondani szoktuk, összekötni a Testet a Tudatossággal.
Arról érdeklõdtem, mi történt középiskola elõtt, ami ezt a változást elõmozdította, de nem tudta megmondani.
Ugyanakkor úgy tûnt, tele van fájdalommal. Megkérdeztem, hogy hány évesen érezte magát jól. 4 éves korát említette. Megtudakoltam, mi történt akkoriban. Azt mondta, bentlakásos óvodába küldték, de nem voltak konkrét emlékei.
Üldögéltünk egy ideig. Nagyon bensõségesnek, nagyon komolynak és nagyon letörtnek látszott. Megkérdeztem, õ hogyan érez most. Azt mondta, magába fordul, amikor ennyire mélyen szomorú, és nehezen osztja meg azt az érzést másokkal.
Ez kiszolgáltatottságra utalt, ezért elmondtam neki, hogy vele vagyok, bízhat bennem, támogatom, és érdeklõdöm az érzései iránt. Nyitott és befogadó voltam felé.
Ültünk még egy darabig. Úgy tûnt, semmi sem változik. Ahogy én láttam, egyfajta érzelmi sokkban volt. Ezt neki is megemlítettem. Nem emlékezett egyetlen esetre sem. Számomra ugyanakkor világos volt, hogy „valami" történt vele akkoriban, ami nagyon is romboló hatással volt rá.
Fontos, hogy ne erõltessünk semmit. Amikor a dolgok nem folynak természetesen, csak ülünk azzal, „ami van", tudván, hogy ami felszínre kerül, az elég, aminek pedig még fel kell, az jönni is fog.
Azokban a pillanatokban elevenedett csak meg, amikor a lányáról beszélt, és soha nem hagyta volna, hogy valami olyasmit erõltessenek rá, amit a gyermek nem akar megtenni.
Ekkor egyértelmûvé vált – valamit annak idején ráerõltettek: ezt jeleztem felé is.
Ahogy ott ültem vele, leginkább a komolyságát láttam. „Most nagyon komolyan veszem az érzéseid" mondtam. Ez nagy hatással volt rá. A szorongása láthatóan elmúlt, megtanulta belülrõl kezelni. Ezt tette egész életében, és most olyasvalakivel találkozott, aki tisztán látta õt ebben a helyzetben, felismerte szorongását és komolyan is vette.
Ez elég is volt. A probléma nem „oldódott meg", nem sikerült az ezt kiváltó esetet vagy eseteket felderítenünk. De a Gestaltban a minõségi kapcsolatteremtés a célunk, teljes tudatossággal: ez önmagában átalakító hatású.
|
|
|
