|
 Ian az édesapjához fûzõdõ viszonyán próbált javítani.
41 éves. Az édesanyja egy évvel ezelõtt halt meg, 8 év rák elleni küzdelmet követõen. Ez idõ alatt Ian gondoskodott róla. Eredetileg a bátyja is felajánlotta, hogy segít az ápolásban, de miután Ian belevágott, az édesanyja már senki mástól nem fogadott el segítséget.
Az édesapa a daganat diagnosztizálása elõtti hat hónapban már munkából kifolyólag távol volt családjától, nem vette ki a részét a kezdetektõl fogva. Üzleti vállalkozásba fogott valakivel, ami rosszul sült el, és ennek következményeitõl szenvedett.
Kevin tehát szeretetteljes módon ápolta édesanyját a legvégsõkig. Rendkívüli módon tisztelte õt – az édesanya orvosi egyetemet végzett, amikor azonban férje kedvéért emigrált, a végzettségét nem ismerték el, így ápolónõként helyezkedett el. Egyértelmûen olyan személy volt, aki becsülettel végzi a dolgát, és aki remek életet élt.
Kevin az édesapját már nem tudta ennyire tisztelni, akivel kapcsolatban azt érezte, hogy nem bánt megfelelõen az édesanyjával. Számos példa volt arra a múltban, hogy az édesapa családfõi szerepvállalása rosszul sült el.
Biztos voltam abban, hogy összetett problémákról beszélhetünk, azok kibogozásához pedig nem kis idõ kell majd. A kérdés csak az volt, hogy mivel kezdjünk, mi a legégetõbb gond jelenleg, és milyen megoldás tudok kínálni számára arra vonatkozólag, hogy az édesapjával való kapcsolatát javítsa.
Magamról kezdtem el beszélni. Elmeséltem neki, hogy nekem is csodálatos és szeretõ édesanyám volt, és olyan édesapám, aki gyakran önzõ módon viselkedett, és nehéz volt kijönni vele.
Következésképpen nehéz volt számomra anyámat kritikus szemmel nézni, még akkor is, ha szándékosan próbáltam hibát találni benne, hogy a szüleimmel kapcsolatos képem egyensúlyba kerüljön. Ian egyetértett abban, hogy õ is így érez. Elmondtam neki azt is, hogy ráébredtem, jelentõs része annak a szeretetnek, amit anyámtól kaptam, valójában az õ szükségletének megélése volt, ennek az lett a következménye, hogy nem teljesen tudtam leválni róla. Ian bólintott.
Azt is elmeséltem neki, hogy az édesapámhoz fûzõdõ kapcsolatom sosem volt könnyû, és különösképpen odaadó sem. Ian ismételten bólintott.
Az egyik saját terapeutám egyszer megkérdezte tõlem: mennyi idõt szeretnék eltölteni az édesapámmal?
Az oktató-pszichológus bõrére bújtam. Általában nem csinálom ezt – a közös terápiás munkában hiszek, nem adok tanácsokat. Persze mindig vannak, akik elvárnák. Elmondtam Ian-nek, hogy a statisztikák szerint a még mindig a szülõi házban élõ felnõtt férfiak nagy eséllyel maradnak nõtlenek. Azt javasoltam neki, hogy költözzön el. Vártam, hogy egyetért-e ezzel. Simán belement – úgy tûnt, mintha egyfajta engedélyre várt volna a költözéshez. Majd arról kérdeztem, hogy szerinte milyen sûrûn lenne ideális találkoznia az édesapjával. Azt válaszolta, hogy heti egyszer, közös ebédre vagy vacsorára. A részletekrõl is érdeklõdtem, amik mindig sokat sejtetnek. Hol lenne a közös étkezés? Ian azt válaszolta, szívesen fõzne az apjának.
Ian olyannyira adakozó kedvében volt, hogy nem tudta, hol a határ. Majdnem egy évtizedet töltött teljes odaadással az édesanyja felé, és bár az ilyen magatartás becsülendõ, mégis úgy tûnt, hogy Ian nem képes meghúzni a határokat. Továbbá ismerve az édesapjához fûzõdõ viszonyát, az efféle magatartás folytatása esetleg neheztelést szülhet a lelke mélyén.
Ian egyetértett a javaslatommal, hogy jobb, ha étterembe mennek. Megint az éreztem, mintha engedélyre várna tõlem, a „pozitív apaképtõl" arra, hogy saját igényeit megélhesse.
Arról kérdeztem, hogy mennyi idõt töltene az étteremben. Ian egy-másfél órára gondolt. Arról is érdeklõdtem, milyen beszédtémákat érintene.
Azt mondta, hogy normális esetben a munkájáról nem szívesen beszél az apjával. De ezt jó lenne megváltoztatni. Megkérdeztem, mi másról beszélne még. Azt mondta, szeretne információhoz jutni az apja egészségi állapotát illetõen. Majd jövõbeli terveit is megosztaná vele.
Mindez teret adott Ian-nek, hogy új kapcsolatot építsen fel az apjával. Jó néhány probléma feszült még a mélyben, amelyek megoldásra vártak, ez azonban jó kezdet.
Ian-nak sok gyakorlati tanácsra volt szüksége. Ez pedig olyasmi, amiben az apák nagyon jók. Mivel azonban eddig nem kapta meg ezeket az apjától, így nem volt képes egyfajta belsõ öngondoskodást és önuralmat kifejleszteni. Az apja szerepébe lépve segítettem neki abban, hogy felismerje és azonosítja saját igényeit. A gyakorlás lényege, hogy elmozduljon a „nem tudok felnézni apámra" fázisból a „felnézek az apámra, mert…" fázisba. Az apa szerepének eljátszásával segítem õt a felkészülésben, és egyfajta példát nyújtok neki arra, milyen az odaadó apa-gyermek kapcsolat.
Jane olyan kezelésen vett részt, amely az agresszió felszínre hozatalát foglalta magába – olyan erõteljes energiákét, mint a harag vagy a düh, hogy aztán azokat megfelelõen kezelni tudja kapcsolataiban. Mi a Gestalt-nál az agressziót olyan hasznos energiaként értékeljük, amely szükséges a tudatalattiba való behatoláshoz, és az elvárásoktól való megszabaduláshoz.
Jane folyamatosan könnyekben tört ki. Amikor érzelmeirõl kérdeztem, Jane dührõl számolt be.
Mindez nem ritka olyan nõk esetében, akiket arra neveltek, hogy nem szabad haragot érezniük, ezért a megengedettebb sírást választják érzéseik kifejezésére. A könnyek azonban kiszipolyozzák erejüket, hiszen alapvetõen hamis érzelemkifejezésrõl beszélünk.
Támogattam Jane-t abban, hogy sokkal teljesebben érezze magát a saját bõrében. Kértem, hogy vegyen mély hasi lélegzeteket, és érezze, ahogy az a lábaiba áramlik. Az energia felfelé halad a testében – a harag végül a szemében, könnyek formájában tör utat. Azt akartam elérni, hogy szilárdan álljon a saját lábán, hogy a harag energiáját levezesse a „földbe."
Arra kértem, hogy toppantson a talajra. Elõször reszketett, és lehetetlennek tartotta a feladatot. Továbbra is támogatást nyújtottam, segítettem a légzését, mellette voltam, és engedélyt adtam neki, hogy dühét nyílt formában kifejezésre juttassa. Ez a határozott engedélyezés csak az egyik megoldás, amivel a terápiás szakember élhet, tekintélyét felhasználva segítheti a hiteles érzelemkifejezést.
Ahogy a földre segítettem, arra kértem, hogy újra érintse talpával a talajt. Elõször megint nehéznek találta, de mégis véghezvitte. Arra kértem, hogy lépjen kapcsolatba a saját haragjával, és engedje, ahogy az végigfut a lábain, bele a talajba.
Ahogy egyre erősebben toppantott, úgy segítettem õt abban, hogy agressziója valóban testet öltsön. Ezt követõen a hang eszközét is bevetettük. Szembeálltam vele, és összeillesztettem a talpa nyomását a talajhoz a hangja erejével, így valóban megélhette agresszióját.
Ez az ún. Gestalt-kísérlet – a problémák „kibeszélésétõl" így vezet el az út az olyan ismeretlen viselkedési formák határaira, amelyek kiterjesztik lehetõségeinket és teherbírásunkat. A folyamat során rengeteg támogatás szükségeltetik, a kísérletnek közvetlenül a kezelt fél problémáinak alapjaiból kell kiindulnia.
 Diána egy fiatal nő volt, alacsony, tele energiával. Gyakran beszélt „kislányos hangon", hozzá lebiggyesztett szájjal. Elmondta, hogy az zavarja, hogy a kezelés során nem kapja meg, amit akar. Már „mindent hallott korábban" és „semmi új nem volt itt sem." A tartalomtól eltekintve, olyan volt, mint aki hisztizik. Megkérdeztem, mennyi idősnek érzi magát és azt felelte, hogy öt évesnek.
A kezelés során lényeges és helyes lehet olyasvalakivel dolgozni, aki „megrekedt" egy bizonyos életkorban, megfejteni, hogy mire van szüksége azon a helyen és megadni a választ rá. Ámbár ez egy hosszútávú kezelés és nem mindig megfelelő.
Úgy döntöttem, hogy Dianával a jelenben fogok dolgozni. Ebben a dimenzióban, ahol minden választást azonnal kell meghozni és ahol a valóság talaja a fontos. Azért döntöttem így, mert úgy tűnt, Diána megrekedt a kislány korban, és ha abban a helyzetében dolgoznék vele, az valahogy azt az utat táplálná, ami nem lenne nagyon működőképes a kapcsolatban.
Tehát megkértem, hogy hallgassa a hangját és jöjjön ide velem a jelenbe. Felhívtam a figyelmét arra a tényre, hogy egy 26 éves testben van, nő és más felnőttek csoporttársa. Fintorgott és rámutattam, milyen lehetőségei vannak a jelenben, és újra arra kértem, hogy legyen a jelenben.
Kértem, hogy üljön fel – majd lecsúszott a székről –. és húzza ki magát, ahelyett, hogy elrejtőzik. Úgy is tett, és rögtön másként nézett ki. Kértem, hogy lélegezzen a női szerveibe – a petefészkekbe, a méhébe – hogy ténylegesen érezze a nőiségét és nézzen rá a többi nőre a csoportban, és kapcsolódjon hozzájuk, mint egyenrangú társuk.
Azt mondta, hogy ez nagyon nehéz... így adtam neki egy kis bátorítást és visszajelzést a különbségről, amit vele szemben tapasztaltam. De még mindig vonakodott felnőttnek maradni. Újra megkértem, hogy menjen bele a testébe. Akkor döbbent rá, hogy négy hónapja késett a vérzése. Nem volt orvosi oka – akkor maradt abba, amikor egy felkavaró eset történt – összeveszett a barátjával. De ez szintén korábban történt.
Rámutattam, hogy nőiségének érzése úgy látszik, külső tényezőktől függ, nem belső oka van. Meghallgatott, tudomásul véve ezt. Szembesítettem azzal, amit tett – kislány maradt, aki nem akar felnőni, kiteljesedni, erős nő lenni és függetlenedni attól, amit mások gondolnak. Azt mondtam, segítek neki kiteljesedni, de nem fogadom el többé kislányos gyámoltalanságát. Kértem, hogy beszéljen a testével – mondja el neki, hogy nőként fog élni és elfogadja magát mint nőt, beleértve termékenységét és a vérzését és nem hagyja, hogy bármiféle külső tényező kisebbítse az értékét.
Befejeztem a folyamatot. Azt akartam, hogy üljön még ott azzal, amire jutottunk, és ne folytassa, hogy többet húz ki belőlem. Az ő útja, hogy egyre inkább magára legyen utalva. Adtam némi házi feladatot – kövesse mindennap a holdfázisokat a telefonján lévő alkalmazás segítségével, folytassa a beszélgetést a testével és erősítse meg a nőiségét.
Ez az alaklélektan „klasszikus" modellje. Míg én általában a kortárs megközelítés felé hajlok, ami relációs filozófiát és gyakorlatot használ, van azért hely a szemben álló jellegnek is, ami ragaszkodik a felnőtt választáshoz, felelősséghez a jelenben és az öntámogatáshoz. Ezek durvák lehetnek, ha nagyon erőltetjük, rosszkor vagy rosszul használjuk. De néha szükség van ébresztőre, ha már készek dolgozni ezzel az üzenettel.
A hosszútávú kezelés során van elég terünk felfedezni annak a választásnak a tartalmát, hogy inkább kislány marad. Mindig „jó" ok vanerre és ebben az értelemben cselekedni nem „ellenállás", hanem amit mi úgy hívunk: „kreatív beállítás". Hiszünk abban, hogy fontos a személlyel „együtt" dolgozni, a megrekedését is beleértve. Az embereknek többször van szükségük támogatásra, megértésre és a velük együtt, mint ellenük végzett munkára.
Habár, megvan a helye és az ideje annak, hogy felelőssételjesen szembesítsük őket. A kihívás abban rejlik, hogy a folyamat során tudatában legyek szerepköröm határainak – mi az általam indított konfrontáció, illetve mi az, ami tulajdonképpen számomra szembenállás. Ez mind elmélet, amelyet be lehet hozni a kapcsolatba. Az alaklélektan nem kizárólagosan empatikus terápia, sem egy szembesítő kezelés. A lényeg, hogy megtaláljuk a módját, hogyan érjük el a találkozást – az az, ami átváltoztat.
 Brian és Melanie egy csoportgyűlés alatt beszélgettek. Brian arról beszélt, menyire fontos neki a bizalom és hogy némi ideig eltartott neki, hogy megnyíljon. Először is bizalmat kellet éreznie mások iránt. Melanie megkérdezte tőle, mit ért pontosan bizalom alatt. Brian próbálta elmagyarázni: megfigyeli az embereket, figyeli a viselkedésüket, majd eldönti, hogy olyan módon kommunikálnak-e, amely neki szimpatikus.
Melanie ennek nem örült túlságosan. Beszélt arról a kényelmetlen érzésről, amit Briannel kapcsolatban tapasztalt; a lányt zavarta, ha ily módon megfigyelik, sőt, nem volt biztos abban, hogy mi történne akkor, ha akaratlanul megbánta a fiút.
Brian azt mondta, hogy ez a biztonság érzéséről szól, ami fontos volt számára, és ő így vigyáz magára. Erre Melanie így szólt: „nem vagyok biztos abban, hogy olyan biztonságban érezném magam veled". De Brian csak azt hajtogatta, hogy fontos neki az, hogy mennyire érzi magát biztonságban , hogy egy csoportban megnyíljon.
Ekkor kapcsolódtam be és megkérdeztem, hogy valóban hallotta-e Melanie-t. Bólintott, de tovább hajtogatta álláspontját a biztonság érzet szükségességéről. Egy kicsit erősebben folytattam – igen, eléggé fair módon – de tudatában volt annak, hogy voltaképpen mások számára válik bizonytalanná?
Brian megrázta a fejét. Próbáltam néhány példát felsorolni, a vele kapcsolatos tapasztalataimból. Rámutattam, hogy habár viccesnek tartom az ittlétét, de elképzeltem azt, ha – ahogy Melanie mondta – akaratlanul olyat teszek, ami Briannek nem tetszik, akkor felugrik és kirohan – megszakítja a beszélgetést, elhallgat, visszahúzódik vagy elhúzódik.
Brian egyetértett, hogy ezek a dolgok megtörténhetnek – néha így is történt – de megint visszatért ahhoz a kijelentéséhez, hogy csak akkor tenné, ha nem érzi biztonságban magát. Jó ideig próbáltam megértetni vele azt a lehetőséget, hogy voltaképpen mások nem érzik magukat biztonságban vele (kapcsolatban). Brian egyszerűen nem fogta ezt fel, így abbahagytam. Elértük tudatosságának a határát, valamint a hajlandóság és a továbblépés képességének határát.
Ennél az esetnél az a lényeg, hogy milyen könnyen meglátjuk mások agresszivitását, az ő bizonytalanságukat, de nehéz észrevenni a sajátunkét. Emiatt fogadja el sok ember az áldozat szerepét – mindig akad egy jó ok, vagyis amit a másik csinált.Igazi kihívást jelent teljes felelősséget vállalni, magyarán észrevenni azt, hogy valaki oka a történteknek és ez magába foglalja azt is, hogy mi bizonytalanítunk el másokat. Ahhoz, hogy így tegyünk, rendelkeznünk kell azzal, amit én úgy hívok „erkölcstelenségek" (. Ez azt jelenti, hogy nem csak a jó szándékokat ismerjük fel, hanem a személyiségünk és a viselkedésünk azon részeit is, amelyek nem tudatosak és nem túl erkölcsösek.
Ez azt jelenti, hogy hajlandóak vagyunk felismerni azt, hogy sokféle „én"-ből vagyunk összeállítva, van közte olyan is, amit mások bonyolultnak találnak. Az emberek elméletben ezt meg tudják tenni, de gyakorlatban, amikor szembekerülnek mások nézőpontjával és tapasztalatával – mint példánkban is – nagyon nehéz lehet belátni.
Az alaklélektanban beszélünk polaritásokról – az én !osztottságáról. Az egyik részünk elfojtja a tudatosságot és a kutatásunk célja, hogy felderítse azt, magába fogadja és így képes legyen teljesen behozni a kapcsolatainkba. Ez egy nehéz utazás, amely szándékot, hajlandóságot és támogatást igényel.
 Tad, egy fiatalember, elmesélte, hogyan küldték bentlakásos iskolába 7 és 14 éves kora között. Mindössze két hónapig látta a szüleit a szünidőben, és még ennek egy részét is apja munkával töltötte. Beszélt tehát az apja iránti érzelmi kapcsolat hiányáról és a magányosságáról. Megemlített egyéb dolgokat is, mint például, hogy fél a sötétben. Megkérdeztem, milyennek látja a magányosságot. Szerette is meg nem is. Egyrészt azt tehette, amit akart, másrészt fájdalmas érzés volt.
Kérdeztem a vallásosságáról, mivel ez jelentős forrás lehet. Végzett néhány Vipassana lelkigyakorlatot és megvolt a maga életfelfogása, de nem volt nagyon erős a hite, vagyis a kezelés során nem lesz meghatározó.
Megkérdeztem, hogy érez velem, mint „apafigurával" kapcsolatban. Azt válaszolta, hogy nagyon kényelmes érzés, támogató és képes világosan kommunikálni, még az érzelmeiről is. Habár ez várható volt, sokszor fontos szavakba önteni az efféle érzéseket, mivel ez intenzívebbé és tudatossá teszi az élményeket.
Rámutattam, hogy valószínűleg be fogja hozni a magányosság szükségességét a kapcsolatba, és túl erősen igénybe veszi a partnerét. Tehát megkértem őt, hogy figyelje meg, hogy ebből mennyit érez velem kapcsolatban. Majd kértem, hogy járjon körbe a csoportban, nézzen meg minden egyes résztvevőt és figyelje meg, hogy mennyire érzi a magányosságát velük kapcsolatban.
Fontos lépés volt ez ahhoz, hogy tudatában legyen annak, hogy különböző emberekkel különbözőképpen kerül kapcsolatba, és, hogy ők hogyan hatnak az érzéseire. Megkérdeztem, mit akar tőlem. Azt válaszolta, hogy tudni szeretné a magányossága helyét. Mondtam neki, hogy már sok mindent megosztott velem, és ahelyett, hogy még több kérdést tegyek fel az élményeiről, inkább mesélek az enyémekről.
Meséltem neki arról, milyen volt a szüleimtől távol lenni gyerekként, és mennyire hiányzott az apám támogatása felnőttként. Ezáltal kapcsolatot alakítottam ki Taddel, a hasonló tapasztalatok segítségével, és megmutattam azt is, hogy mennyire megértem őt, és hogyan birkóztam meg én azokkal a problémákkal.
A közöttünk lévő kapcsolat mély és szilárd lett.
Az alaklélektanban mindig az „itt és mostra, az én és te"-re figyelünk. Arra is, hogy körülírjuk a tárgyat és behozzuk a jelenbe, nem pedig általánosságnak tekintjük. Majd amennyire lehetséges, vele együtt fedezzük fel (tapasztaljuk meg), akár a csoport, akár a terapeuta segítségével.
A folytatásban kapcsolatba kerülünk a magányosság érzésével, majd szembeállítjuk azzal az élménnyel, amikor másokkal vagyunk. De ami egyformán fontos, az a kapcsolat megtapasztalása, azért, hogy megismerjék, de ő is megismerjen engem és azt, hogy hol vagyok hozzá képest.
 Anna fiatal nő volt, beszédeszenvedélysugallt. A szülei tíz éves korában váltakel. Elmesélte, mennyire társaságkedvelő és drámai volt az anyja, míg apja csendesnek látszott. belül, úgy beszélt az apjáról, mint aki kicsavarodott, ugyan a kommunikációja támogatónak látszott, de voltaképpen gyakran a saját szükséglete vagy érdeklődése mutatkozott meg, indirekt módon.
Számos olyan helyzetről beszélt, amikor apja iránt elvesztette a tiszteletet emiatt a kommunikációs stílus miatt és következetesen csalódott benne. Valahogy magasabb rendűnek tartotta magát az apjánál, amelyben kifejezésre jutott az apa közvetettsége és manipulatív tulajdonsága és nem tagadhatta a hátsó szándékot.
Ez figyelmeztetett a köztünk lévő dinamikára. Rámutattam, hogy én is egy apja korabeli férfi vagyok, ezért nagyon érdekelt, hogy mit gondol rólam. Pozitív képet festett rólam, tehát rámutattam, néhány közvetett kommunikációs módomra. Miután ez megtörtént, Anna elmondta, hogy már nem emel piedesztálra, inkább egyenlőnek tart.
Ez megfelelő kezdet. Ám fontosnak tartottam, hogy közvetlenül érjük el magát az interperszonális dinamikát. Elmondtam neki hogyan válaszolnék arra, ahogyan ő kommunikál, amellyel nem őt akarom kritizálni, hanem saját magamat a hozzáintézett válaszaim alapján. Sok kérdést tett fel, és én értékeltem az energiáját és az érdeklődését és ugyanakkor kissé feszültnek éreztem magam, amiért mindenhol ott volt.
Azáltal, hogy megmutattam, hogyan látom magam, lehetősége volt belelátni az én közvetettségembe, amely általában nem érzékelhető és számára valószínűleg nem látható. Ez persze részemről azt a hajlandóságot kívánta, hogy felfedjem a saját egómat. Azt mondtam neki, hogy ütőkártyát adok neki itt. Aztán megkérdeztem, hogy érez velem kapcsolatban. Az őszinteségem miatti megkönnyebbülés keveredett egyfajta felsőrendűbb érzéssel.
Ez fontos állomást jelentett, mivel a kapcsolatunk elmélyült. Ez a fajta hitelesség lehetővé tette számunkra, hogy eljussunk a kapcsolati dinamikához, itt és most. Miközben beszélgettünk, észrevettem, hogy eltér a tárgytól és a maga energiadús módján más témákat hoz fel. Jeleztem neki, hogy elveszettnek éreztem magam a másik oldalon, és ő elmondta, hogy hasonló visszajelzéseket szokott kapni sok embertől.
Máris sokat értünk el a kezelés során – nem oldottunk meg semmit, de néhány mélyebb jelleget hoztunk a kapcsolatunkba. Láttam, hogy ha az ő irányítását követem, könnyen áttérünk más témákra... Megalapozatlan mozgásnak tekintettem ezt, mert nem folytatta világos elképzeléssel.
Tehát befejeztem a beszélgetést. Fontos, hogy ne engedjünk túl sok témát felvetni egy alkalom során, valójában az a legjobb, ha csak egyet választunk ki, áthaladunk a felmerülő problémán, majd befejezzük az ülést, hogy a páciens meg tudja emészteni a hallottakat. Az emberek sokszor többet akarnak, mielőtt valóban megértenék, mit tártunk fel és ezért, mint terapeutának, fontos nekem meghúzni a határt és inkább hagyni őket egy ideig azzal, amit elértek, mint a következő érdeklődési témára továbbmenni.
Már összeállítottunk sok anyagot az elkövetkezendő beszélgetésekhez, és ez adja az alapot a továbblépéshez. Sok terápia magában foglalja az alap megépítését, és sokszor az alap maga az, ami leginkább biztosítja a végső eredményt – a jellegzetes témákon és beavatkozásokon túl.
Hogy szembenézzünk a nehézségeivel, hogy nem tud (egy) témánál maradni, inkább beszélgetni kezdtem vele, mint hogy továbbra is megkönnyítsem neki. Az csak küzdelemhez vezetne – én próbálnám, hogy koncentráljon, ő pedig azt a stílust használná, amit az alaklélektanban elhajlásnak nevezünk. Ez a kapcsolatfelvételnek az a módja, ami fellazítja a kapcsolat intenzitását. Annak érdekében, hogy az érdeklődési köröket át tudjuk beszélni a tudatosságot kell megtartani és fókuszálni rá. Az emberek különféle módon szakítják félbe a tudatosságnak ezt a folyamát – amit mi tudatosság körnek nevezünk -, és így nem éri el a teljességet. Ez vezet befejezetlen dolgokhoz és a kielégítő kapcsolat hiányához.
De nem elég csak a jó kapcsolatot ajánlani vagy támogatni. Az emberek megteszik a maguk szokásos megszakításaikat és általában önkéntelenül teszik ezt. Ebben az esetben, hoztam némi tudatosságot a megszakítás folyamatához – néha elég ennyi és néha, a munkát le kell lassítani és óvatosan haladni, máskülönben a páciens ellenállhat, ami azt jelenti, hogy nem érzi magát biztonságban.
Ez az a pont, ahol szükség van a hosszabb terminus nézőpontra, hogy felépítsük a biztonság alapját.
Brigitte felhozott egy, a férjével 18 éve tartó konfliktust. Brigitte azt akarta, hogy a szülei velük éljenek, de a férj ellenezte.
Így meghívtam őt egy klasszikus Gestalt párbeszédre, két párnát használva, egyet neki, egyet a férjének.
A „beszélgetés" során két kijelentést tett. Az első a bűntudat volt amiatt, hogy míg ők boldog családként élnek, a szülők nincsenek velük. A második pedig, hogy figyelembe kéne venniük Brigitte szüleinek igényeit.
A bűntudatot választottam, mivel a mögött általában egy „kéne" áll. Jelen esetben a kéne egyértelműen a „Nem kéne boldogabbnak lennem a szüleimnél".
Arra kértem, hogy ez a „kéne" kerüljön a párnára, és ezzel elindult egy beszélgetés. A „kéne" kioktatta, hogy legyen jó a szüleihez. Ő pedig dühösen válaszolt - ne mondd meg, hogyan éljek.
Kértem, hogy változtassa helyét a beszélgetésben. Egy pontnál összeomlott - azt válaszolta „rendben". De ez nem volt igazi megadás, így miután erre rájöttünk, biztattam, hogy folytassa.
Akkor valami felvillant előtte - mikor úgy 5 éves volt és az édesanyja etette, azt mondta neki, egy nap te gondoskodsz majd rólam, mikor idősebb leszel.
Ezért megkértem, hogy reagáljon az anyja kijelentésére, de a jelenlegi helyzetében, mint 43 éves nő. Azt mondta - a lányod vagyok, nem az anyád. Nem kell gondoskodnom rólad, ez így nem helyes.
Nagyon egyértelműen jelentette ki. Valami rendeződött benne, amit mi „egyesülésnek" nevezünk - ahol az éleslátás + egy testet öltött élmény és egy változás az erőben mind eggyé válnak.
A „kéne" így oly módon tisztázódott, ami az általunk „megemésztésnek" nevezett folyamathoz vezetett, melynek lényege a tápláló dolgok befogadása és a maradék elhagyása.
A „kéne" mindig valamilyen megemészthetetlen dolog, amit a társadalom vagy szüleink miatt cipelünk. Lehet bennük igazság és érték, de fel kell dolgozni ahhoz, hogy kiderüljön minek van helye az emberben.
Különben tovább uralkodnak - tudatos vagy tudatalatti szinten, zsarnok módjára.
Többé nem halljuk az üzeneteket kívülről - befelé irányítjuk - magunkba zárjuk - őket.
Ezért mi a Gestaltnál felülvizsgáljuk ezeket, felfrissítjük a jelen helyzetnek megfelelően.
|
|
|
