Sokkal lényegesebb volt, hogy Marion szorongott, és volt még pár lezáratlan ügye a férfival.
Még mielőtt részletekbe bocsátkoztam volna, így szóltam: „Mikor Önre nézek, úgy érzem, hogy a pillantásával fel tudna nyársalni. Ez sokat elárul nekem. A volt férjében és bennem pusztán annyi a közös, hogy mindketten férfiak vagyunk, és talán az iránta érzett rezgések velem szemben is megmutatkoznak".
Megkérdeztem, mi a baja. Azt válaszolta: a düh.
Megkérdeztem, miért dühös. Hosszasan mesélni kezdett a körülményekről Kis idő elteltével újfent megkérdeztem: rendben, de pontosan mi miatt dühös? De csak folytatta tovább a mondókáját.
Többször is meg kellett kérdeznem, míg nem egyszer csak tisztán, nyíltan, és tömören meg nem tudta fogalmazni, hogy azért dühös, mert úgy érzi, a volt férje elárulta őt amikor a saját üzletébe fektette azt a pénzt, amelyből korábban Mariont támogatta. Az is dühítette, hogy minderről egy szót sem szólt sem neki, sem a no szüleinek, akikkel egyébként a család együtt élt.
- Igen, valóban dühösnek látszik, szikrát szór a szeme. Mit érez per pillanat?
Mesélni kezdett, nem is annyira az érzelmeiről, inkább a véleményéről és arról, hogyan ítéli meg a helyzetet mostani szemmel.
- Elnyomom az érzéseimet. – jelentette ki végül.
Így hát arra kértem, nézzen rám úgy, mintha én lennék a volt férje, és „nyomjon el" engem. Kifejtette, hogy o is vétkesnek tartja magát ebben a helyzetben.
Ismét Marionra összpontosítottam. Arra kértem, beszéljen hozzám, mint a volt férjéhez, és kezdjen minden mondatot így: „Haragszom, mert…"
Végül lassacskán megnyílt: kendőzetlenül beszámolt mindenről, ami miatt haragudott.
Biztosítottam afelől, hogy megértem, mit érez, és hogy látom, hallom, mennyire dühös. Aztán a szemem láttára könnyekben tört ki, így láttam azt is, mennyire fáj neki.
Egyfolytában arra biztattam, hogy mondjon ki nyíltan mindent. Marion szeme hol szikrát szórt, hol könnyeket hullatott. Most, hogy úgy érezte, meghallgatják, magabiztosabban és nyíltan ki tudta fejezni az érzelmeit. Ugyanakkor sokszor csendben ült, érzelmeiben elmerülve, egyszerű, megértő szavaimat hallgatva.
A beszélgetés végén sokkal könnyebb lett a lelke: kiadta magából a válás óta felgyülemlett temérdek fájdalmat és haragot.
Hogy a folyamat sikeres legyen, kitartóan kellett hozzáállnom A tudatosságára összpontosítottam, és azzal, hogy én is részt vettem a kísérletben, sikerült elmerítenem őt az élményben. A mesélős részt pedig átugrottam, azt részben csak azért alkalmazta a no, hogy ne jöjjön túl sok érzelem felszínre. Én magam szolgáltattam számára a lélek azon részét, ahová haragját üríthette. Támogattam és biztattam, hogy öntse ki a szívét… bele is tellett egy kis időbe mire ezt meg merte tenni. Nem tartottam szerencsésnek hogy kikerült egyes témákat: inkább rájuk kérdeztem, hogy minél inkább részese legyek az élményének.
Megértő fülre talált bennem, és éppen erre vágyott régóta: hogy valaki lássa és hallja őt Nem voltam ugyan az exférje, de elég erős energia vibrált köztünk ahhoz, hogy megelégedjen azzal is, ha olyannak öntheti ki a szívét, aki csak pótolja a férfit. Az, hogy a foglalkozás elején párhuzamot vontam önmagam és a férfi közt elégnek bizonyult, hogy felszítsam az érzelmeit, a mondandójára pedig oly mértékben fogékony voltam, hogy tisztán látta: nem csupán színészkedem.
Megjegyezném: nem kiabált, nem sikoltozott, nem ütögetett párnát, sőt fel sem emelte a hangját. A haragot egy dühös személy kell, meg valaki aki meghallgat, nem pedig drámai terápiás módszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése