Nicole nyilvánvalóan feszült volt. Arról beszélt, hogy volt egy álma egy selyemgubóról, amibõl félt kikelni, mert nem tudta, hogy átalakul majd, vagy egyszerûen meghal.
Kiválasztottam a selyemgubó képét, és annak alapján egy kísérletet javasoltam – van, hogy nem szükséges minden apró részletet megtudni, hanem elég kiindulni egy a páciens által adott tiszta és erõs metaforából. Ebben az esetben egyértelmûen egy átalakító metaforáról volt szó, mely közvetlenül kapcsolódott a terápiához, és amely egyszerre tartalmazta a változás utáni vágyat, és a változástól való félelmet. A Gestalt-kísérletet úgy is hívják, hogy „biztonságos vészhelyzet", így tehát mindig erre az egyensúlyra törekszünk – segítve a pácienst, hogy kilépjen az életre való vágyában, és egyidejûleg módot találva arra, hogy elég biztonságos legyen vállalnia azt a kockázatot, hogy kipróbálja az újat.
Ezért megkértem féltucat embert a csoportból, hogy álljanak köré selyemgubóként. Azonnal hevesebben kezdett sírni, aztán pedig a földre rogyott. Jeleztem a többieknek, hogy üljenek le körülötte. Megkértem, hogy ne zárkózzon magába, hanem vegye fel a szemkontaktust. Másképp az ember hajlamos visszaesni, visszahúzódni a saját világába és megszakítani a kapcsolatot. Ebben az esetben az érzelmek egyszerûen elkezdenek olyan módon keringeni, hogy közben valójában nem változtatnak helyet.
Míg ezt tette, ránézett az egyik nõre, és azt mondta: „Nem kedvellek". Ez azonban nyilvánvalóan nem a nõrõl szólt – hanem az édesanyját juttatta eszébe. Ezért arra kértem, hogy beszéljen egyenesen hozzá, hogy mondja el, bármit is szeretne neki mondani.
„Miért hagytál el?" – kérdezte. A Gestalt-ban a miért-kérdéseket nem tartjuk hasznosnak, ezért arra kérjük az embereket, hogy fogalmazzák meg őket inkább kijelentésként.
Ebbõl következtek az állításai – a fájdalma azzal kapcsolatban, hogy az anyja elhagyta õt gyermekkorában. Most sem volt szükség rá, hogy bármit is tudjak a történetrõl vagy a részletekrõl ahhoz, hogy felhasználjam a munkához. Elindult a feldolgozás, és ez elegendõ volt. Segítenem kellett neki, hogy jelen maradjon, hogy fenntartsa a szemkontaktust, hogy normálisan lélegezzen.
A kör támogatása fontos volt, azt az érzést kellett, hogy keltse benne, hogy olyan helyen tartják, ahol belül általában össze van omolva.
Végül nagyon elfáradt, és csak le akart feküdni.
Úgyhogy megkértem, hogy dõljön le az anyját játszó személy ölébe, és hagyja magát elaludni.
Amikor 10 perc múlva felébredt, úgy érezte, újjászületett, és a szívében melegséget és kapcsolatot érzett ott, ahol azelõtt üresség és fájdalom volt.
Kiválasztottam a selyemgubó képét, és annak alapján egy kísérletet javasoltam – van, hogy nem szükséges minden apró részletet megtudni, hanem elég kiindulni egy a páciens által adott tiszta és erõs metaforából. Ebben az esetben egyértelmûen egy átalakító metaforáról volt szó, mely közvetlenül kapcsolódott a terápiához, és amely egyszerre tartalmazta a változás utáni vágyat, és a változástól való félelmet. A Gestalt-kísérletet úgy is hívják, hogy „biztonságos vészhelyzet", így tehát mindig erre az egyensúlyra törekszünk – segítve a pácienst, hogy kilépjen az életre való vágyában, és egyidejûleg módot találva arra, hogy elég biztonságos legyen vállalnia azt a kockázatot, hogy kipróbálja az újat.
Ezért megkértem féltucat embert a csoportból, hogy álljanak köré selyemgubóként. Azonnal hevesebben kezdett sírni, aztán pedig a földre rogyott. Jeleztem a többieknek, hogy üljenek le körülötte. Megkértem, hogy ne zárkózzon magába, hanem vegye fel a szemkontaktust. Másképp az ember hajlamos visszaesni, visszahúzódni a saját világába és megszakítani a kapcsolatot. Ebben az esetben az érzelmek egyszerûen elkezdenek olyan módon keringeni, hogy közben valójában nem változtatnak helyet.
Míg ezt tette, ránézett az egyik nõre, és azt mondta: „Nem kedvellek". Ez azonban nyilvánvalóan nem a nõrõl szólt – hanem az édesanyját juttatta eszébe. Ezért arra kértem, hogy beszéljen egyenesen hozzá, hogy mondja el, bármit is szeretne neki mondani.
„Miért hagytál el?" – kérdezte. A Gestalt-ban a miért-kérdéseket nem tartjuk hasznosnak, ezért arra kérjük az embereket, hogy fogalmazzák meg őket inkább kijelentésként.
Ebbõl következtek az állításai – a fájdalma azzal kapcsolatban, hogy az anyja elhagyta õt gyermekkorában. Most sem volt szükség rá, hogy bármit is tudjak a történetrõl vagy a részletekrõl ahhoz, hogy felhasználjam a munkához. Elindult a feldolgozás, és ez elegendõ volt. Segítenem kellett neki, hogy jelen maradjon, hogy fenntartsa a szemkontaktust, hogy normálisan lélegezzen.
A kör támogatása fontos volt, azt az érzést kellett, hogy keltse benne, hogy olyan helyen tartják, ahol belül általában össze van omolva.
Végül nagyon elfáradt, és csak le akart feküdni.
Úgyhogy megkértem, hogy dõljön le az anyját játszó személy ölébe, és hagyja magát elaludni.
Amikor 10 perc múlva felébredt, úgy érezte, újjászületett, és a szívében melegséget és kapcsolatot érzett ott, ahol azelõtt üresség és fájdalom volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése