Annabelle levert és nagyon szomorú volt. Magával hozott egy kis babát, melynek kicsi, merev fa karjai voltak.
„Ez én vagyok", mondta. 'A karjaim merevek, mint egy zombinak. A szívem szomorú.'
Elmondta, hogy a szülei szörnyen sokat veszekedtek gyerekkorában, és ez sok félelmet és ridegséget okozott benne. Felnõttkorában túl keménynek érezte magát, és némi gyengédséget akart találni. Azonban a baba azt mutatta, milyen merevnek is érezte magát.
Figyelmesen hallgattam õt és úgy éreztem a szívem teljesen nyitott – valóban nagyon szomorú volt.
Ugyanakkor, egy pajkos gondolat futott át az agyamon, ami majdnem tiszteletlenségnek tûnt: a kép, ahogy a zombik sétálnak körbe, azon a vicces módon, ahogy legtöbben a zombikat magunk elé képzeljük.
Így megosztottam vele azt, hogy milyen mélyen megértem õt, és törõdöm vele, valamint ezt az örült, pajkos gondolatomat is a zombikról. Nem akartam tiszteletlen lenni, de ezt a másik részemet is be akartam vonni.
Õ nyitott volt arra, hogy meghallgassa ezt. Azt javasoltam, hogy talán még játszhatnánk is ezzel.
Így hát felálltunk, egymás mellé és zombi módra járkáltunk körbe, a csoportban lévõ emberek felé. A legtöbb ember velünk nevetett, és élvezte ezt a vicces õrültséget. Voltak egy kevesen, akik igazán megijedtek, így mi körbefordultunk körülöttük. Nagyrészt azonban ez egy butácska, vicces gyakorlat volt.
Annabelle leült és én leültem vele szemben, azt figyelve, hogy hogyan érzi magát.
Ez a gyakorlat kissé meglágyította, és kissé jobban megnyitotta. Ott ült a kis babával, a kicsi karjait tapogatva, és arról mesélt, hogy milyen merevek azok a karok, de mégis ha dörzsölgetné, talán puhulnának.
Ezt tehát jelnek vettem, meg fogtam mindkét karját és finoman dörzsölgetni kezdtem. Megragadta a kezemet, mint egy kis gyerek, aki vigaszt keres. Ránéztem, hogy felmérjem milyen érzés ez neki és láttam, amint felenged. Folytattam a karjai dörzsölését és az enyhülésrõl beszéltem neki. Éreztem az energia intenzitását a kezében. Így amint azt mondta, hogy a karjai kezdenek lágyulni, a kezeimet tenyérrel felfele az ölembe helyeztem, és megengedtem neki, hogy a kezeit a kezeimhez simítsa. Ezt meg is tette, oda és vissza, lassan. Megjegyeztem, hogy mennyi energia van a kezeiben. Nagyon mélyen összeköttetésben volt a szívével, és az érzéseivel, és ez alatt a folyamat alatt velem is kapcsolatban maradt.
Arról beszélt, hogy a kezeim a szüleit jelképezik, melyek külön ugyan, de jelen vannak. Mindkét kezemet megérintette szeretettel és szomorúan. Aztán megfogta a kis babát, és az arcát az ujjaimra helyezte. Aztán megfogta a baba két karját, és egyiket az egyik, másikat pedig a másik kezemhez érintette.
Azt mondta, hogy bár a szülei külön vannak, mégis mindkettõjükkel kapcsolatban tud lenni.
Ez nagyon mély pillanat volt, mikor a szomorúságának a minõsége megrekedtbõl, és összeomlottból, nyitott szívûvé és áramlóvá vált. A kezei ellazultak és minden egyes részében lélegzõ, jelenlévõ és kapcsolatot teremtõ volt.
Ez nagyon mély tapasztalat volt számára, ahogy számomra is, és ezután mély békét és teljességet érzett.
.
„Ez én vagyok", mondta. 'A karjaim merevek, mint egy zombinak. A szívem szomorú.'
Elmondta, hogy a szülei szörnyen sokat veszekedtek gyerekkorában, és ez sok félelmet és ridegséget okozott benne. Felnõttkorában túl keménynek érezte magát, és némi gyengédséget akart találni. Azonban a baba azt mutatta, milyen merevnek is érezte magát.
Figyelmesen hallgattam õt és úgy éreztem a szívem teljesen nyitott – valóban nagyon szomorú volt.
Ugyanakkor, egy pajkos gondolat futott át az agyamon, ami majdnem tiszteletlenségnek tûnt: a kép, ahogy a zombik sétálnak körbe, azon a vicces módon, ahogy legtöbben a zombikat magunk elé képzeljük.
Így megosztottam vele azt, hogy milyen mélyen megértem õt, és törõdöm vele, valamint ezt az örült, pajkos gondolatomat is a zombikról. Nem akartam tiszteletlen lenni, de ezt a másik részemet is be akartam vonni.
Õ nyitott volt arra, hogy meghallgassa ezt. Azt javasoltam, hogy talán még játszhatnánk is ezzel.
Így hát felálltunk, egymás mellé és zombi módra járkáltunk körbe, a csoportban lévõ emberek felé. A legtöbb ember velünk nevetett, és élvezte ezt a vicces õrültséget. Voltak egy kevesen, akik igazán megijedtek, így mi körbefordultunk körülöttük. Nagyrészt azonban ez egy butácska, vicces gyakorlat volt.
Annabelle leült és én leültem vele szemben, azt figyelve, hogy hogyan érzi magát.
Ez a gyakorlat kissé meglágyította, és kissé jobban megnyitotta. Ott ült a kis babával, a kicsi karjait tapogatva, és arról mesélt, hogy milyen merevek azok a karok, de mégis ha dörzsölgetné, talán puhulnának.
Ezt tehát jelnek vettem, meg fogtam mindkét karját és finoman dörzsölgetni kezdtem. Megragadta a kezemet, mint egy kis gyerek, aki vigaszt keres. Ránéztem, hogy felmérjem milyen érzés ez neki és láttam, amint felenged. Folytattam a karjai dörzsölését és az enyhülésrõl beszéltem neki. Éreztem az energia intenzitását a kezében. Így amint azt mondta, hogy a karjai kezdenek lágyulni, a kezeimet tenyérrel felfele az ölembe helyeztem, és megengedtem neki, hogy a kezeit a kezeimhez simítsa. Ezt meg is tette, oda és vissza, lassan. Megjegyeztem, hogy mennyi energia van a kezeiben. Nagyon mélyen összeköttetésben volt a szívével, és az érzéseivel, és ez alatt a folyamat alatt velem is kapcsolatban maradt.
Arról beszélt, hogy a kezeim a szüleit jelképezik, melyek külön ugyan, de jelen vannak. Mindkét kezemet megérintette szeretettel és szomorúan. Aztán megfogta a kis babát, és az arcát az ujjaimra helyezte. Aztán megfogta a baba két karját, és egyiket az egyik, másikat pedig a másik kezemhez érintette.
Azt mondta, hogy bár a szülei külön vannak, mégis mindkettõjükkel kapcsolatban tud lenni.
Ez nagyon mély pillanat volt, mikor a szomorúságának a minõsége megrekedtbõl, és összeomlottból, nyitott szívûvé és áramlóvá vált. A kezei ellazultak és minden egyes részében lélegzõ, jelenlévõ és kapcsolatot teremtõ volt.
Ez nagyon mély tapasztalat volt számára, ahogy számomra is, és ezután mély békét és teljességet érzett.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése