Lianne arról beszélt, hogy mennyire tele van félelemmel. Félt a csótányoktól, könnyen megijedt, néha éjszakánként nehezen tudott csak elaludni, mivel attól félt, hogy tolvajok, szellemek vagy „szörnyekh jönnek be az ablakon keresztül. Akkor is félt a szörnyektől, amikor csónakázni ment. Mindentől függetlenül, ez gyermeki állapotnak hangzott, ezért megkérdeztem tőle, hogy mi történt vele gyerekkorában, ami ennyire félénkké tette.
Azonnal egy olyan esetet említett, ami 6 éves korában történt vele. Egy fiú, aki nagyon jó barátja volt, megfulladt. Órákba telt, mire megtalálták. A kislány családjának házába vitték, és a fiú családja ragaszkodott hozzá, hogy az orvos édesapa megpróbálja újraéleszteni. Sikertelen volt.
Vihar volt aznap éjszaka, Lianne rémülettel telve ment aludni. Ezután rémálma volt, amelyben sikertelenül próbálta megmenteni a barátját. Miközben felnőtt, sokat gondolt a fiúra, és ez még mindig nagy fájdalommal töltötte el.
Így világossá vált, hogy ki is az a „szellemh, akitől fél.
Kihasználva a helyzet drámaiságát, a félelmének intenzitását és a lehetőséget arra, hogy egyszer s mindenkorra rendezzük a helyzetet, egy konfrontációs jellegű kísérletet javasoltam. Felajánlottam, hogy mellé állok, szemben a nyitott ablakkal, a csoport pedig mögötte áll támogatásként. Ezután hívnia kellene a fiatal halott barátja szellemét, hogy jelenjen meg előtte a szobában.
Elfogadta, de közben remegett, mint a nyárfalevél. Hagytam, hogy rám támaszkodjon, szorosan átkaroltam, a csoport pedig közvetlen mögötte állt. Arra utasítottam, hogy beszéljen a „szellemhezh, mesélje el neki, hogy mit érez, min ment keresztül, és hogy mennyire hiányzik neki.
Így tett, bár nagyon nehéz volt. Azt mondta, hogy a fiúval akar lenni, a másik oldalon. Megkérdeztem tőle, hogy ő mit válaszolt erre, és azt mondta, hogy a fiú ezt nem akarja. Ezt nagyon fontos volt tudatosítani számára, még akkor is ha, maradt benne vágy a halál iránt, és hogy közel legyen a fiúhoz.
Így bátorítottam, hogy beszéljen még hozzá, ténylegesen mesélje el neki, hogy mit érez, és komolyan hallgassa meg a válaszát. Támogatnom kellett a félelmében, majd a szomorúságában. Arra utasítottam, hogy vegyen nagyon mély lélegzetet, egészen a gyomráig majd pedig lefelé egész lábáig. A Gestalt pszichológiában az önmagunkra való támaszkodás és a légzés elsajátításával dolgozunk, azért, hogy segítsünk az egyénnek, hogy teljes személyiségével átélje az élményt, és az érzelmeinek intenzitását. Gyakran abban az időben, amikor az esemény történik, főleg fiatalkorban, nincs ehhez megfelelő támogatás, ez a módszer pedig lehetőséget nyújt arra, hogy kapcsolatban lépjen az élménnyel, ami korábban nagy hatást gyakorolt rá, olyan módon, amely a jelenben már feldolgozható.
Nagyon nehéz volt Lianne számára, hogy jelen maradjon – az utóbbi 30 évet félelemben töltötte, és csak felületesen lélegzett, ami csak tovább növelte a szorongását. Ezért nagy erőfeszítésében került ennyire mélyen levegőt venni, sok támogatást és iránymutatást igényelt a részemről.
Némi idő elteltével nagyon megnyugodott, képes volt elengedni a szellemet, és teljesen magához térni. Sokkal többet érzett a testében, mint amire korábban képes volt visszaemlékezni és a félelem minden nyoma eltűnt belőle.
Azonnal egy olyan esetet említett, ami 6 éves korában történt vele. Egy fiú, aki nagyon jó barátja volt, megfulladt. Órákba telt, mire megtalálták. A kislány családjának házába vitték, és a fiú családja ragaszkodott hozzá, hogy az orvos édesapa megpróbálja újraéleszteni. Sikertelen volt.
Vihar volt aznap éjszaka, Lianne rémülettel telve ment aludni. Ezután rémálma volt, amelyben sikertelenül próbálta megmenteni a barátját. Miközben felnőtt, sokat gondolt a fiúra, és ez még mindig nagy fájdalommal töltötte el.
Így világossá vált, hogy ki is az a „szellemh, akitől fél.
Kihasználva a helyzet drámaiságát, a félelmének intenzitását és a lehetőséget arra, hogy egyszer s mindenkorra rendezzük a helyzetet, egy konfrontációs jellegű kísérletet javasoltam. Felajánlottam, hogy mellé állok, szemben a nyitott ablakkal, a csoport pedig mögötte áll támogatásként. Ezután hívnia kellene a fiatal halott barátja szellemét, hogy jelenjen meg előtte a szobában.
Elfogadta, de közben remegett, mint a nyárfalevél. Hagytam, hogy rám támaszkodjon, szorosan átkaroltam, a csoport pedig közvetlen mögötte állt. Arra utasítottam, hogy beszéljen a „szellemhezh, mesélje el neki, hogy mit érez, min ment keresztül, és hogy mennyire hiányzik neki.
Így tett, bár nagyon nehéz volt. Azt mondta, hogy a fiúval akar lenni, a másik oldalon. Megkérdeztem tőle, hogy ő mit válaszolt erre, és azt mondta, hogy a fiú ezt nem akarja. Ezt nagyon fontos volt tudatosítani számára, még akkor is ha, maradt benne vágy a halál iránt, és hogy közel legyen a fiúhoz.
Így bátorítottam, hogy beszéljen még hozzá, ténylegesen mesélje el neki, hogy mit érez, és komolyan hallgassa meg a válaszát. Támogatnom kellett a félelmében, majd a szomorúságában. Arra utasítottam, hogy vegyen nagyon mély lélegzetet, egészen a gyomráig majd pedig lefelé egész lábáig. A Gestalt pszichológiában az önmagunkra való támaszkodás és a légzés elsajátításával dolgozunk, azért, hogy segítsünk az egyénnek, hogy teljes személyiségével átélje az élményt, és az érzelmeinek intenzitását. Gyakran abban az időben, amikor az esemény történik, főleg fiatalkorban, nincs ehhez megfelelő támogatás, ez a módszer pedig lehetőséget nyújt arra, hogy kapcsolatban lépjen az élménnyel, ami korábban nagy hatást gyakorolt rá, olyan módon, amely a jelenben már feldolgozható.
Nagyon nehéz volt Lianne számára, hogy jelen maradjon – az utóbbi 30 évet félelemben töltötte, és csak felületesen lélegzett, ami csak tovább növelte a szorongását. Ezért nagy erőfeszítésében került ennyire mélyen levegőt venni, sok támogatást és iránymutatást igényelt a részemről.
Némi idő elteltével nagyon megnyugodott, képes volt elengedni a szellemet, és teljesen magához térni. Sokkal többet érzett a testében, mint amire korábban képes volt visszaemlékezni és a félelem minden nyoma eltűnt belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése