Amikor előhozakodott ezzel a kapcsolati problémával, óvatos voltam. Ömlesztve mesélte egyik történetet a másik után. Sírt és teljesen összeomlott, láttam magam előtt, hogy ez órákon keresztül tarthat anélkül, hogy előrébb lépnénk. Közben említette, hogy a probléma gyökere összefüggésben van, azzal, hogy elköltözött a szüleitől. Haragudott rájuk, gyanúsnak találta az apja motivációját. Tisztán látszott, hogy reménytelen bármilyen segítő szándék, és ez a reménytelenség elvette az étvágyamat. Rám ez ellentétesen hatott, vissza akartam rántani.
Tudtam, hogy egyenesen a szíve közepébe kell hatolnom, beleértve saját magamat is. Mondtam neki, - foglalkozzunk a problémával, most ez van – hibáztál velem együtt- de ez a stílusod ez rám is hatással van. Biccentett a fejével, meg tudja érteni, hogy ez volt a reakcióm, hasonlót már tapasztalt ő is.
Az első lépés, ahhoz az emberhez aki rálépett egy önpusztító útra, az ha egyenesen visszahozzuk őt a jelenbe, ahelyett hogy a történeteit hallgatnánk. A legjobb módja ennek, ha felhívjuk a figyelmet arra, milyen pozitív hatása lehet ennek a kapcsolatra vetítve.
Majd megkértem, játszom velem egy kis játékot. Arra kértem, próbálja meg kitalálni, hogyan hatott rám, az a hiba amit velem szembe elkövetett, majd a második után elmondom neki, hogy eltalálta-e vagy sem.
Elsőre azt gondolta türelmes lehettem- majd mondtam neki nem így volt.Másodjára azt gondolta együttérző voltam- Ez sem jó válasz.
Elmondtam neki, hogy ingerültséget éreztem felé. Most azt kértem, hogy találja ki, milyen lehetett számomra ez az érzés. Először azt gondolta, hogy nyomasztott ez az érzés. Erre azt válaszoltam ez csak az igazság egy kis része. Arra gondolt, hogy ezt a hasamban és mellkasomban éreztem.
Ezek után, elmondtam neki, hogy valójában dühöt éreztem felé, amely érzés olyan volt mintha a mellkasomat feszítené belülről.
Megkértem, hogy próbálja ki ő is milyen, mert ki akartam rántani az önsajnálat mocsarából, ami tévútra vezet. Azt akartam ezzel, a szituációval elérni, hogy lássa azt nem csak ő az egyetlen aki szenved. Ez szintén szörnyű volt számomra. Majd azt kértem tőle, hogy csinálja tovább – ahogy az tisztán látszott hogy paranoiás ( apjával együtt) – ezt a „kitalálós játékot határozottan, megadva ezzel az esélyt, hogy kijavítsa a hibákat ahelyett hogy elszigetelné az ilyen kitöréseit.
Következő lépésben, felvetettem, hogy cseréljünk helyet. Felcseréltük, a szerepeket, szomorú voltam, sikertelennek éreztem magam ő viszont ideges.
A játék közben megjegyezte, hogy úgy viselkedett mint a szülei – ordított, kritizált, degradált, kioktatott, nyomás alatt tartott hogy csináljam meg.
Ez ismét hasznosnak bizonyult. Ez kimozdította a polaritásának egy maghatározó részéből, ezáltal nagyobb tapasztalatot szerzett arról, hogy mi folyt körülötte.
Majd mondtam neki egy metaforát a toborzás szóra – ez pont olyan mintha ő egy olyan munkára kéne fel engem, ahol az lenne a dolgom, hogy legyek vele szemben ingerült, és ezt olyan sikeresen teszem meg egy percen belül, hogy én is ideges leszek tőle. Ismét rámutattam, arra hogy bizonyos szinten belegyeztem, hogy a játékban a túloldalon legyek. amibe az én szadista énem beleegyezett.
Elmagyaráztam, hogy ez két személy játéka. Elmondta, hogy éppenséggel, a játék alatt amíg az „ideges szerepében volt, az emlékeztette arra a nyomásra amit anno a nagyszülők felől érzett.
A tények alapján, ez volt ahogyan ő kezelte a dolgait.
Újabb metaforát mondtam: Kézírás, és a küzdő játékos. Reprodukálta az írásait, az élete eddigi összes területével kapcsolatban. Ez adott egy keretet annak, mi történt eddig, ahelyett hogy egyéni feltételeket szabna ( az ő problémáival) és rámutatott az ő megrögzötten és engesztelhetetlenül ismétlődő, természetes tapasztalatának, és más körülötte lévő ügyekkel kapcsolatos folyamatára.
Majd, meghívtam, hogy válasszon bármilyen ismert játékot, olyan karakterrel ami számára ismerős, és hasonlít az ő valódi életében betöltött karakterre. Erre ő egy olyan különös drámát írt körbe ahol a karakterek pontosan visszaadták az egész eddigi folyamatot ami még eddig felfedezetlen volt.
Majd kértem tőle, egy példát egy másik történetből- filmből, színházi darabból ahol egy másik jelenet van. Itt már távolabbról más szemszögből figyeltem a dolgokat. Harry Potterre esett a választása, majd megkérdeztem melyik karakter szeretne lenni- erre ő azt válaszolta, hogy Harry.
Ezután azt kértem tőle, hogy Harry szemével nézzen rám. Erre azért volt szükség, hogy felállítsa az egész áldozati jelenetet az ő saját szemszögével- Erre különös tekintettel nézett rám.
Belement a kísérletbe, és ahogy felfedeztük Harry Potter filmbéli természetét – képtelenség megölni stb elkezdett olyan enyhe érzéseket táplálni maga felé mint Harrynek a filmbéli természete.
Változást érzett a személyiségében.,a dolog másik végéről nézve mást tapasztaltam vele kapcsolatban.
Ahhoz, hogy ezen a folyamaton tovább tudjunk lépni, szüksége van tőlem arra, hogy jelen legyek vele, becsületes legyek minden helyzetben. Kapcsolatokkal dolgoztam, különböző tapasztalatokat szereztem, az utolsó az amely „ földindulás volth- de szükséges volt minden amivel ez korábban járt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése