|
 Danielle igen megrázó történetet osztott meg velem. Mind a férje, mind maga tanárok, együtt utazva tanítottak angol nyelvet szerte a világban. Még az egyetemen találkoztak, és úgy tûnt, hogy nagyon közel állnak egymáshoz, mindketten kreatívak, spirituális érdeklõdésûek és fogékonyak a mûvészetekre.
A férje egyszer Franciaországba utazott egy mûvészeti kiállításra. Azonban nem tért vissza onnan. Úgy döntött, hogy illegális személyként ott marad. Tette mindezt úgy, hogy nem vitatta meg felesésével, nem figyelmeztette õt.
Mindez nagyon csalódást keltõ volt a nõ számára. A dolgok az idõ elteltével sem változtak. A férfi nem hívta feleségét, hogy csatlakozzon hozzá, bár néha hazatért látogatóba. A kommunikációjuk minden alkalommal gyatra volt, Danielle továbbra is megbántottnak érezte magát.
Úgy érezte, mintha az egész élete „fel lenne függesztve", önbizalma nem volt ahhoz, hogy váltson, ugyanakkor a fennálló helyzetet sem tudta megoldani.
Bizonyos idõ elteltével megtudta, hogy férje az elõzõ évben meghalt Franciaországban. Ez még jobban összetörte Danielle-t. Arra is rádöbbent, hogy a válás folyamata rendkívül bonyolulttá vált, és parkoló pályára is került.
Danielle úgy írta le életét, mint egy épületet, amelynek az alapjai omlottak össze, és mindössze egy halom kõtörmelék maradt utána.
A következõ 6 évet az élete újbóli összerakásával töltötte, kockáról kockára. Fogékonnyá vált a spirituális gyakorlatok és a filozófia, a személyes fejlõdés iránt, és sok idõt és energiát ölt abba, hogy a trauma után újraépítse önmagát.
Mostanra újra biztos lábakon állt, de problémát jelentett számára az, hogy új párkapcsolatba kezdjen. Volt pár férfival viszonya, de egyik sem volt tartós.
Most úgy érezte, hogy készen áll egy komoly kapcsolatra. Nemrég volt is egy jelentkezõ, de nem lett semmi a dologból, pont a nõ ambivalens érzelmei miatt.
A jelenséget úgy írta le, mintha egy úszómedence szélén állna, remegve, képtelenül arra, hogy fejest ugorjon.
Rámutattam, hogy mindez teljesen érthetõ a tapasztalataiból kiindulva. Az áltata említett metaforát arra használtam fel, hogy tudatosságot ébresszek benne. Figyelmét a legutóbbi kapcsolatára irányítottam, amelyben úgy tûnt számára, hogy a medence tele van vízzel. Nem így volt, és ez újabb csalódást okozott számára.
Ezért nagyon fontos elõre ellenõrizni, mennyi víz van a medencében. Mindezt ahhoz hasonlítottam, hogy legyen tisztában a partnere negatív tulajdonságaival. Rákérdeztem, hogy ma már könnyebben felismeri-e ezeket a rossz tulajdonságokat.
Danielle azonban magára, a saját hiányosságaira akart fókuszálni. Ez alkalommal azonban más terveim voltak. Arra jutottam, hogy az intenzív személyes fejlõdésnek köszönhetõen jobban tisztában volt a saját hibáival, és elismerte azokat.
Annak érdekében, hogy a figyelmet eltereljem róla, arról kérdeztem, hogy mit keres egy partnerben. Általában a páciensre helyezem a hangsúlyt. Ha azonban észlelem, hogy az illetõ képes felelõsséget vállalni önmagáért, akkor jó ötlet lehet a külsõ világra terelni a szót, és arra kérni õt, hogy értékeljen másokat.
A Gestalt lényege, hogy nem követünk bevett formulákat. Ami egy adott helyzetben jól mûködik, nem feltétlenül lesz releváns egy másikban. Minden a páciens személyes fejlettségétõl, igényeitõl, tudatosságától, hiányérzetétõl függ. Ebben a szituációban szerintem a határvonalak kiszélesítése az volt, hogy Danielle képes volt a másik ember olyannak látni, amilyen valójában – félelem és fantáziák nélkül.
Itt a Gestalt-nál arra koncentrálunk, hogy a pácienst az érzéki és a szomatikus tapasztalás útján is végig segítsük, itt és most.
A metaforákkal magunk is dolgozunk, ebben az esetben is igen hasznos volt, megmutatta a megfelelõ irányt. A páciens fenomenológiai világába ad betekintést, ha ismerjük a saját világát, a saját nyelvezetét.
 Danielle igen megrázó történetet osztott meg velem. Mind a férje, mind maga tanárok, együtt utazva tanítottak angol nyelvet szerte a világban. Még az egyetemen találkoztak, és úgy tûnt, hogy nagyon közel állnak egymáshoz, mindketten kreatívak, spirituális érdeklõdésûek és fogékonyak a mûvészetekre.
A férje egyszer Franciaországba utazott egy mûvészeti kiállításra. Azonban nem tért vissza onnan. Úgy döntött, hogy illegális személyként ott marad. Tette mindezt úgy, hogy nem vitatta meg felesésével, nem figyelmeztette õt.
Mindez nagyon csalódást keltõ volt a nõ számára. A dolgok az idõ elteltével sem változtak. A férfi nem hívta feleségét, hogy csatlakozzon hozzá, bár néha hazatért látogatóba. A kommunikációjuk minden alkalommal gyatra volt, Danielle továbbra is megbántottnak érezte magát.
Úgy érezte, mintha az egész élete „fel lenne függesztve", önbizalma nem volt ahhoz, hogy váltson, ugyanakkor a fennálló helyzetet sem tudta megoldani.
Bizonyos idõ elteltével megtudta, hogy férje az elõzõ évben meghalt Franciaországban. Ez még jobban összetörte Danielle-t. Arra is rádöbbent, hogy a válás folyamata rendkívül bonyolulttá vált, és parkoló pályára is került.
Danielle úgy írta le életét, mint egy épületet, amelynek az alapjai omlottak össze, és mindössze egy halom kõtörmelék maradt utána.
A következõ 6 évet az élete újbóli összerakásával töltötte, kockáról kockára. Fogékonnyá vált a spirituális gyakorlatok és a filozófia, a személyes fejlõdés iránt, és sok idõt és energiát ölt abba, hogy a trauma után újraépítse önmagát.
Mostanra újra biztos lábakon állt, de problémát jelentett számára az, hogy új párkapcsolatba kezdjen. Volt pár férfival viszonya, de egyik sem volt tartós.
Most úgy érezte, hogy készen áll egy komoly kapcsolatra. Nemrég volt is egy jelentkezõ, de nem lett semmi a dologból, pont a nõ ambivalens érzelmei miatt.
A jelenséget úgy írta le, mintha egy úszómedence szélén állna, remegve, képtelenül arra, hogy fejest ugorjon.
Rámutattam, hogy mindez teljesen érthetõ a tapasztalataiból kiindulva. Az áltata említett metaforát arra használtam fel, hogy tudatosságot ébresszek benne. Figyelmét a legutóbbi kapcsolatára irányítottam, amelyben úgy tûnt számára, hogy a medence tele van vízzel. Nem így volt, és ez újabb csalódást okozott számára.
Ezért nagyon fontos elõre ellenõrizni, mennyi víz van a medencében. Mindezt ahhoz hasonlítottam, hogy legyen tisztában a partnere negatív tulajdonságaival. Rákérdeztem, hogy ma már könnyebben felismeri-e ezeket a rossz tulajdonságokat.
Danielle azonban magára, a saját hiányosságaira akart fókuszálni. Ez alkalommal azonban más terveim voltak. Arra jutottam, hogy az intenzív személyes fejlõdésnek köszönhetõen jobban tisztában volt a saját hibáival, és elismerte azokat.
Annak érdekében, hogy a figyelmet eltereljem róla, arról kérdeztem, hogy mit keres egy partnerben. Általában a páciensre helyezem a hangsúlyt. Ha azonban észlelem, hogy az illetõ képes felelõsséget vállalni önmagáért, akkor jó ötlet lehet a külsõ világra terelni a szót, és arra kérni õt, hogy értékeljen másokat.
A Gestalt lényege, hogy nem követünk bevett formulákat. Ami egy adott helyzetben jól mûködik, nem feltétlenül lesz releváns egy másikban. Minden a páciens személyes fejlettségétõl, igényeitõl, tudatosságától, hiányérzetétõl függ. Ebben a szituációban szerintem a határvonalak kiszélesítése az volt, hogy Danielle képes volt a másik ember olyannak látni, amilyen valójában – félelem és fantáziák nélkül.
Itt a Gestalt-nál arra koncentrálunk, hogy a pácienst az érzéki és a szomatikus tapasztalás útján is végig segítsük, itt és most.
A metaforákkal magunk is dolgozunk, ebben az esetben is igen hasznos volt, megmutatta a megfelelõ irányt. A páciens fenomenológiai világába ad betekintést, ha ismerjük a saját világát, a saját nyelvezetét.
 Lilly tündöklõ, vidám személyiség volt, méghozzá eredeti módon. Kedveltem az életszeretetét és a barátságos természetét. Jókedve tényleg betöltötte a teret. Minderrõl személyes visszajelzést is kapott tõlem. Elmondtam neki, hogy milyen könnyû vele kapcsolatot teremteni, mennyire értékelendõ, hogy odaadóan viselkedik kapcsolataiban, és hogy mennyire nehéz bármilyen kritikát is megfogalmaznom vele kapcsolatban.
Lilly elmondta, hogy másoktól is kapott már hasonlóan pozitív visszajelzéseket. Egyesek azonban azt gondolták, hogy megjátssza magát, és biztosan rejteget valamit.
Mindez persze igaz lehet, de nekem nagyon nem így tûnt. Megkértem õt rá, hogy azonosítson olyan érzelmeket, amiket esetleg rejtegethet, pl. dühöt vagy rosszindulatot. Nem tudott ilyesmirõl. Úgy döntöttem, hogy nem presszionálom ezzel. Lehetséges, hogy Lilly egy õszintén boldog ember.
A koráról érdeklõdtem – 38 éves és hajadon. Megjegyeztem, hogy milyen meglepõ is ez – hogy egy ilyen szeretetre méltó nõ nem talált párt. Nem talált magyarázatot erre azt leszámítva, hogy nem érezte azt a mély késztetést, amely ahhoz kellett volna, hogy párkapcsolatba kezdjen egy férfival. Ahogy sejtettem, hódolókból nem volt hiány.
Azt is beismerte, hogy kevés igaz barátja van. Számomra ez is érthetetlen volt. Elmesélte, hogy gyermekként nagy volt a korkülönbség közte és idõsebb testvérei között, így nem igazán játszott velük. A falusi iskolában, ahova járt, nem volt más gyerek az õ korosztályából, így a tanulóévek alatt nem akadt játszótársa.
Mindez tisztábbá tette a képet – nem tanult meg szocializálódni. Jókedvû természete ellenére nem tudta, hogyan is kell barátokat szerezni. Mindez kétségkívül furának hatott számomra, így arra kértem, nevezzen meg 5 személyt, akikkel szeretne baráti kapcsolatot kialakítani.
Nehezére esett a választás. Fõleg azért, mert nem tudta, hogy van-e lehetõség a természetes kapcsolódásra. Úgy vélekedett, hogy hasonlóan a párkapcsolatokhoz, a barátság kialakításához is szükséges egyfajta kémia megléte.
Közöltem vele, hogy a kapcsolat kialakításán kell fáradoznia. Úgy tûnt, hogy egyfajta passzív szerepet vett fel, vagy legalábbis nem tudta, mit kell tennie.
Az általa kiválasztott elsõ személyt szólítottam, és párbeszédbe elegyedtek. Persze nem tudta, hogyan is fogjon neki. Segítettem neki – kértem, hogy mondja azt, hogy barátokat keres, és kapcsolatot szeretne kialakítani.
Ahogy szóba elegyedett a barátjelöltekkel, azt vettem észre, hogy igen elõítéletes velük szemben. Bár egyetlen elõítélet még segítheti is a kapcsolatteremtésben, ha megvitatják maguk között, úgy tûnt, hogy Lilly nem tudja, mennyi az elég.
Lilly beszélt a fejében megszólaló hangról is, amely arra figyelmeztette, hogy nem jár majd sikerrel. A hangot szabotõrnek neveztem el, miközben egy párnát helyeztem mellé. Arra kértem, hogy szabaduljon meg ettõl a szabotõr belsõ hangtól, így megszakítás nélkül folytathatjuk a kezelést.
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Lilly-nek nincsenek jó képességei a kapcsolatteremtésben. Segítettem õt abban, hogy lefolytassa a párbeszédeket, és személyes találkozókat kérjen.
Olyan helyzet volt ez, ahol gyakorlati útmutatásra szorult – ezt akár coaching-nak is lehetne nevezni.
Számos olyan terápiás problémával néztünk szembe, amivel idõvel foglalkoznunk kell. A legsürgõsebb azonban az a támogatás volt számára, amelynek segítségével kifejleszteti azokat a kapcsolatteremtési készségeket, amelyekre gyermekkorában nem volt módja, és amelyeket sosem tudott elsajátítani. A mélyebb problémákat egy késõbbi idõpontban is fel lehet fedni – még a szabotõrként viselkedõ belsõ hang is várhat. Azonnali tapasztalásra volt szüksége, ami az új élményt illeti, valamint arra, hogy sikeresen kapcsolatot teremtsen – a kezelés mindezt biztosította.
A Gestalt a testet öltõ tudatosság felé orientálódik, kezelései strukturáltatlan formában zajlanak. Azonban mégsem csupán az intuíció az, amire felépül. Megvan a megfelelõ hely és idõ a kísérletezésre, az újdonság kipróbálására. Ennek a célja kettõs: a tudatosság növelése, és a tapasztalati úton történõ tanulás elõsegítése. A kulcs az idõzítés – túl korán belefogni egy kísérletbe azt hozhatja, hogy kimarad a kapcsolódási szakasz, és egy nem kellõen energikus kezelt féllel dolgozhatunk tovább. A túl sok beszéltetés is elveheti az energiát, miközben a kísérletezés felfrissülést hoz.
A kísérlet lehetõvé teszi, hogy „akció" közben figyeljük meg a pácienst, ahelyett, hogy annak elmondásaira alapoznánk. Mindez sokkal teljesebb képet ad arról, hogy ki is õ, és hogyan kell vele együtt dolgozni.
 Adelle húsz éve a közigazgatásban dolgozik ügyfélszolgálati pozícióban. Arról beszélt, hogy mennyire sikeres a munkájában (az ügyfelek kedvelik õt), az élet egyéb területein azonban meglehetõsen sikertelennek bizonyult. Munkatársai nem kedvelték õt, barátokat nem szerzett közülük. Kapcsolatokat szeretett volna kiépíteni, mégis magányos volt, volt ugyan néhány barátja, de azt érezte, hogy semmire nem megy vele.
Szó szót követett, amikor arról beszélt, hogy az emberek mennyire nem értékelik õt, mennyire elutasítják õt, és mennyire fájdalmas számára a puszta létezés.
Ahogy õt hallgattam, egyre idegesebb lettem. Ahelyett, hogy szimpátiát váltott volna ki belõlem, inkább csak meg akartam szabadulni tõle – el akartam utasítani õt. Kényelmetlennek, nyugtalannak éreztem magam a társaságában.
Így kezdtem: „Adelle, ez nem fog mûködni. Minden, amit elmesélsz, csak távolabb sodor tõled ahelyett, hogy közelebb hozna. Frusztráltnak érzem magam melletted, és nem akarlak meghallgatni. Arra van szükségem, hogy fejezd be a történeteid elmesélését, és egyszerûen csak éld meg a pillanatot velem."
Abbahagyta ugyan a beszédet, de igen ideges volt, rám se nézett (az elbeszélései során is összevissza cikázott a tekintete), és kétségkívül stresszesnek hatott. Olyan stressz volt ez azonban, amit nem tudtam átérezni.
Parancsoló hangot ütöttem meg. Így szóltam: „Adelle, tudom, hogy nehéz életed volt. Nincsenek kapcsolataid. Én sem tudok rád figyelni. Kérlek, egy pillanatra éld meg a jelent, nézz rám, lépjünk kapcsolatba. Hajlandó vagyok segíteni, de neked is akarnod kell."
Tiltakozni kezdett, de újra megkértem, hogy ne beszéljen. Meg kellett ragadnom a figyelmét. Nagyon mélyen belelovallta magát a kétségbeesésbe.
Megállt egy pillanatra, és igen idegesen rám pillantott. Gyengéden beszéltem hozzá, felismerve, hogy apránként kapcsolatot teremtek vele és arra kértem, hogy õ is tegye ugyanezt. Szenvedett ugyan, de bizonyos fokig képes volt rá. Ahogy végre a jelenben éreztem õt, magam is nyugodtabb lettem, ezt pedig el is mondtam neki. Rámutattam, hogy bármi is történjék most az életében, egy pillanatra végre kapcsolódott egy másik emberhez, és elérhetõvé váltam számára. Lassan õ is felfogta ezt, bár furcsán, majdnem vonakodva reagált rá. Vannak olyan emberek, akik valóságos rabjai a saját történeteiknek, és tartózkodnak a másfajta élmények megélésétõl, még ha vágynak is arra. Az önismereti történeteik „ködjének" eloszlatásához sok esetben elegendõ energiára és jelentõs mértékben közvetlen beavatkozásra van szükség.
 Ian az édesapjához fûzõdõ viszonyán próbált javítani.
41 éves. Az édesanyja egy évvel ezelõtt halt meg, 8 év rák elleni küzdelmet követõen. Ez idõ alatt Ian gondoskodott róla. Eredetileg a bátyja is felajánlotta, hogy segít az ápolásban, de miután Ian belevágott, az édesanyja már senki mástól nem fogadott el segítséget.
Az édesapa a daganat diagnosztizálása elõtti hat hónapban már munkából kifolyólag távol volt családjától, nem vette ki a részét a kezdetektõl fogva. Üzleti vállalkozásba fogott valakivel, ami rosszul sült el, és ennek következményeitõl szenvedett.
Kevin tehát szeretetteljes módon ápolta édesanyját a legvégsõkig. Rendkívüli módon tisztelte õt – az édesanya orvosi egyetemet végzett, amikor azonban férje kedvéért emigrált, a végzettségét nem ismerték el, így ápolónõként helyezkedett el. Egyértelmûen olyan személy volt, aki becsülettel végzi a dolgát, és aki remek életet élt.
Kevin az édesapját már nem tudta ennyire tisztelni, akivel kapcsolatban azt érezte, hogy nem bánt megfelelõen az édesanyjával. Számos példa volt arra a múltban, hogy az édesapa családfõi szerepvállalása rosszul sült el.
Biztos voltam abban, hogy összetett problémákról beszélhetünk, azok kibogozásához pedig nem kis idõ kell majd. A kérdés csak az volt, hogy mivel kezdjünk, mi a legégetõbb gond jelenleg, és milyen megoldás tudok kínálni számára arra vonatkozólag, hogy az édesapjával való kapcsolatát javítsa.
Magamról kezdtem el beszélni. Elmeséltem neki, hogy nekem is csodálatos és szeretõ édesanyám volt, és olyan édesapám, aki gyakran önzõ módon viselkedett, és nehéz volt kijönni vele.
Következésképpen nehéz volt számomra anyámat kritikus szemmel nézni, még akkor is, ha szándékosan próbáltam hibát találni benne, hogy a szüleimmel kapcsolatos képem egyensúlyba kerüljön. Ian egyetértett abban, hogy õ is így érez. Elmondtam neki azt is, hogy ráébredtem, jelentõs része annak a szeretetnek, amit anyámtól kaptam, valójában az õ szükségletének megélése volt, ennek az lett a következménye, hogy nem teljesen tudtam leválni róla. Ian bólintott.
Azt is elmeséltem neki, hogy az édesapámhoz fûzõdõ kapcsolatom sosem volt könnyû, és különösképpen odaadó sem. Ian ismételten bólintott.
Az egyik saját terapeutám egyszer megkérdezte tõlem: mennyi idõt szeretnék eltölteni az édesapámmal?
Az oktató-pszichológus bõrére bújtam. Általában nem csinálom ezt – a közös terápiás munkában hiszek, nem adok tanácsokat. Persze mindig vannak, akik elvárnák. Elmondtam Ian-nek, hogy a statisztikák szerint a még mindig a szülõi házban élõ felnõtt férfiak nagy eséllyel maradnak nõtlenek. Azt javasoltam neki, hogy költözzön el. Vártam, hogy egyetért-e ezzel. Simán belement – úgy tûnt, mintha egyfajta engedélyre várt volna a költözéshez. Majd arról kérdeztem, hogy szerinte milyen sûrûn lenne ideális találkoznia az édesapjával. Azt válaszolta, hogy heti egyszer, közös ebédre vagy vacsorára. A részletekrõl is érdeklõdtem, amik mindig sokat sejtetnek. Hol lenne a közös étkezés? Ian azt válaszolta, szívesen fõzne az apjának.
Ian olyannyira adakozó kedvében volt, hogy nem tudta, hol a határ. Majdnem egy évtizedet töltött teljes odaadással az édesanyja felé, és bár az ilyen magatartás becsülendõ, mégis úgy tûnt, hogy Ian nem képes meghúzni a határokat. Továbbá ismerve az édesapjához fûzõdõ viszonyát, az efféle magatartás folytatása esetleg neheztelést szülhet a lelke mélyén.
Ian egyetértett a javaslatommal, hogy jobb, ha étterembe mennek. Megint az éreztem, mintha engedélyre várna tõlem, a „pozitív apaképtõl" arra, hogy saját igényeit megélhesse.
Arról kérdeztem, hogy mennyi idõt töltene az étteremben. Ian egy-másfél órára gondolt. Arról is érdeklõdtem, milyen beszédtémákat érintene.
Azt mondta, hogy normális esetben a munkájáról nem szívesen beszél az apjával. De ezt jó lenne megváltoztatni. Megkérdeztem, mi másról beszélne még. Azt mondta, szeretne információhoz jutni az apja egészségi állapotát illetõen. Majd jövõbeli terveit is megosztaná vele.
Mindez teret adott Ian-nek, hogy új kapcsolatot építsen fel az apjával. Jó néhány probléma feszült még a mélyben, amelyek megoldásra vártak, ez azonban jó kezdet.
Ian-nak sok gyakorlati tanácsra volt szüksége. Ez pedig olyasmi, amiben az apák nagyon jók. Mivel azonban eddig nem kapta meg ezeket az apjától, így nem volt képes egyfajta belsõ öngondoskodást és önuralmat kifejleszteni. Az apja szerepébe lépve segítettem neki abban, hogy felismerje és azonosítja saját igényeit. A gyakorlás lényege, hogy elmozduljon a „nem tudok felnézni apámra" fázisból a „felnézek az apámra, mert…" fázisba. Az apa szerepének eljátszásával segítem õt a felkészülésben, és egyfajta példát nyújtok neki arra, milyen az odaadó apa-gyermek kapcsolat.
Jane olyan kezelésen vett részt, amely az agresszió felszínre hozatalát foglalta magába – olyan erõteljes energiákét, mint a harag vagy a düh, hogy aztán azokat megfelelõen kezelni tudja kapcsolataiban. Mi a Gestalt-nál az agressziót olyan hasznos energiaként értékeljük, amely szükséges a tudatalattiba való behatoláshoz, és az elvárásoktól való megszabaduláshoz.
Jane folyamatosan könnyekben tört ki. Amikor érzelmeirõl kérdeztem, Jane dührõl számolt be.
Mindez nem ritka olyan nõk esetében, akiket arra neveltek, hogy nem szabad haragot érezniük, ezért a megengedettebb sírást választják érzéseik kifejezésére. A könnyek azonban kiszipolyozzák erejüket, hiszen alapvetõen hamis érzelemkifejezésrõl beszélünk.
Támogattam Jane-t abban, hogy sokkal teljesebben érezze magát a saját bõrében. Kértem, hogy vegyen mély hasi lélegzeteket, és érezze, ahogy az a lábaiba áramlik. Az energia felfelé halad a testében – a harag végül a szemében, könnyek formájában tör utat. Azt akartam elérni, hogy szilárdan álljon a saját lábán, hogy a harag energiáját levezesse a „földbe."
Arra kértem, hogy toppantson a talajra. Elõször reszketett, és lehetetlennek tartotta a feladatot. Továbbra is támogatást nyújtottam, segítettem a légzését, mellette voltam, és engedélyt adtam neki, hogy dühét nyílt formában kifejezésre juttassa. Ez a határozott engedélyezés csak az egyik megoldás, amivel a terápiás szakember élhet, tekintélyét felhasználva segítheti a hiteles érzelemkifejezést.
Ahogy a földre segítettem, arra kértem, hogy újra érintse talpával a talajt. Elõször megint nehéznek találta, de mégis véghezvitte. Arra kértem, hogy lépjen kapcsolatba a saját haragjával, és engedje, ahogy az végigfut a lábain, bele a talajba.
Ahogy egyre erősebben toppantott, úgy segítettem õt abban, hogy agressziója valóban testet öltsön. Ezt követõen a hang eszközét is bevetettük. Szembeálltam vele, és összeillesztettem a talpa nyomását a talajhoz a hangja erejével, így valóban megélhette agresszióját.
Ez az ún. Gestalt-kísérlet – a problémák „kibeszélésétõl" így vezet el az út az olyan ismeretlen viselkedési formák határaira, amelyek kiterjesztik lehetõségeinket és teherbírásunkat. A folyamat során rengeteg támogatás szükségeltetik, a kísérletnek közvetlenül a kezelt fél problémáinak alapjaiból kell kiindulnia.
 Diána egy fiatal nő volt, alacsony, tele energiával. Gyakran beszélt „kislányos hangon", hozzá lebiggyesztett szájjal. Elmondta, hogy az zavarja, hogy a kezelés során nem kapja meg, amit akar. Már „mindent hallott korábban" és „semmi új nem volt itt sem." A tartalomtól eltekintve, olyan volt, mint aki hisztizik. Megkérdeztem, mennyi idősnek érzi magát és azt felelte, hogy öt évesnek.
A kezelés során lényeges és helyes lehet olyasvalakivel dolgozni, aki „megrekedt" egy bizonyos életkorban, megfejteni, hogy mire van szüksége azon a helyen és megadni a választ rá. Ámbár ez egy hosszútávú kezelés és nem mindig megfelelő.
Úgy döntöttem, hogy Dianával a jelenben fogok dolgozni. Ebben a dimenzióban, ahol minden választást azonnal kell meghozni és ahol a valóság talaja a fontos. Azért döntöttem így, mert úgy tűnt, Diána megrekedt a kislány korban, és ha abban a helyzetében dolgoznék vele, az valahogy azt az utat táplálná, ami nem lenne nagyon működőképes a kapcsolatban.
Tehát megkértem, hogy hallgassa a hangját és jöjjön ide velem a jelenbe. Felhívtam a figyelmét arra a tényre, hogy egy 26 éves testben van, nő és más felnőttek csoporttársa. Fintorgott és rámutattam, milyen lehetőségei vannak a jelenben, és újra arra kértem, hogy legyen a jelenben.
Kértem, hogy üljön fel – majd lecsúszott a székről –. és húzza ki magát, ahelyett, hogy elrejtőzik. Úgy is tett, és rögtön másként nézett ki. Kértem, hogy lélegezzen a női szerveibe – a petefészkekbe, a méhébe – hogy ténylegesen érezze a nőiségét és nézzen rá a többi nőre a csoportban, és kapcsolódjon hozzájuk, mint egyenrangú társuk.
Azt mondta, hogy ez nagyon nehéz... így adtam neki egy kis bátorítást és visszajelzést a különbségről, amit vele szemben tapasztaltam. De még mindig vonakodott felnőttnek maradni. Újra megkértem, hogy menjen bele a testébe. Akkor döbbent rá, hogy négy hónapja késett a vérzése. Nem volt orvosi oka – akkor maradt abba, amikor egy felkavaró eset történt – összeveszett a barátjával. De ez szintén korábban történt.
Rámutattam, hogy nőiségének érzése úgy látszik, külső tényezőktől függ, nem belső oka van. Meghallgatott, tudomásul véve ezt. Szembesítettem azzal, amit tett – kislány maradt, aki nem akar felnőni, kiteljesedni, erős nő lenni és függetlenedni attól, amit mások gondolnak. Azt mondtam, segítek neki kiteljesedni, de nem fogadom el többé kislányos gyámoltalanságát. Kértem, hogy beszéljen a testével – mondja el neki, hogy nőként fog élni és elfogadja magát mint nőt, beleértve termékenységét és a vérzését és nem hagyja, hogy bármiféle külső tényező kisebbítse az értékét.
Befejeztem a folyamatot. Azt akartam, hogy üljön még ott azzal, amire jutottunk, és ne folytassa, hogy többet húz ki belőlem. Az ő útja, hogy egyre inkább magára legyen utalva. Adtam némi házi feladatot – kövesse mindennap a holdfázisokat a telefonján lévő alkalmazás segítségével, folytassa a beszélgetést a testével és erősítse meg a nőiségét.
Ez az alaklélektan „klasszikus" modellje. Míg én általában a kortárs megközelítés felé hajlok, ami relációs filozófiát és gyakorlatot használ, van azért hely a szemben álló jellegnek is, ami ragaszkodik a felnőtt választáshoz, felelősséghez a jelenben és az öntámogatáshoz. Ezek durvák lehetnek, ha nagyon erőltetjük, rosszkor vagy rosszul használjuk. De néha szükség van ébresztőre, ha már készek dolgozni ezzel az üzenettel.
A hosszútávú kezelés során van elég terünk felfedezni annak a választásnak a tartalmát, hogy inkább kislány marad. Mindig „jó" ok vanerre és ebben az értelemben cselekedni nem „ellenállás", hanem amit mi úgy hívunk: „kreatív beállítás". Hiszünk abban, hogy fontos a személlyel „együtt" dolgozni, a megrekedését is beleértve. Az embereknek többször van szükségük támogatásra, megértésre és a velük együtt, mint ellenük végzett munkára.
Habár, megvan a helye és az ideje annak, hogy felelőssételjesen szembesítsük őket. A kihívás abban rejlik, hogy a folyamat során tudatában legyek szerepköröm határainak – mi az általam indított konfrontáció, illetve mi az, ami tulajdonképpen számomra szembenállás. Ez mind elmélet, amelyet be lehet hozni a kapcsolatba. Az alaklélektan nem kizárólagosan empatikus terápia, sem egy szembesítő kezelés. A lényeg, hogy megtaláljuk a módját, hogyan érjük el a találkozást – az az, ami átváltoztat.
 Brian és Melanie egy csoportgyűlés alatt beszélgettek. Brian arról beszélt, menyire fontos neki a bizalom és hogy némi ideig eltartott neki, hogy megnyíljon. Először is bizalmat kellet éreznie mások iránt. Melanie megkérdezte tőle, mit ért pontosan bizalom alatt. Brian próbálta elmagyarázni: megfigyeli az embereket, figyeli a viselkedésüket, majd eldönti, hogy olyan módon kommunikálnak-e, amely neki szimpatikus.
Melanie ennek nem örült túlságosan. Beszélt arról a kényelmetlen érzésről, amit Briannel kapcsolatban tapasztalt; a lányt zavarta, ha ily módon megfigyelik, sőt, nem volt biztos abban, hogy mi történne akkor, ha akaratlanul megbánta a fiút.
Brian azt mondta, hogy ez a biztonság érzéséről szól, ami fontos volt számára, és ő így vigyáz magára. Erre Melanie így szólt: „nem vagyok biztos abban, hogy olyan biztonságban érezném magam veled". De Brian csak azt hajtogatta, hogy fontos neki az, hogy mennyire érzi magát biztonságban , hogy egy csoportban megnyíljon.
Ekkor kapcsolódtam be és megkérdeztem, hogy valóban hallotta-e Melanie-t. Bólintott, de tovább hajtogatta álláspontját a biztonság érzet szükségességéről. Egy kicsit erősebben folytattam – igen, eléggé fair módon – de tudatában volt annak, hogy voltaképpen mások számára válik bizonytalanná?
Brian megrázta a fejét. Próbáltam néhány példát felsorolni, a vele kapcsolatos tapasztalataimból. Rámutattam, hogy habár viccesnek tartom az ittlétét, de elképzeltem azt, ha – ahogy Melanie mondta – akaratlanul olyat teszek, ami Briannek nem tetszik, akkor felugrik és kirohan – megszakítja a beszélgetést, elhallgat, visszahúzódik vagy elhúzódik.
Brian egyetértett, hogy ezek a dolgok megtörténhetnek – néha így is történt – de megint visszatért ahhoz a kijelentéséhez, hogy csak akkor tenné, ha nem érzi biztonságban magát. Jó ideig próbáltam megértetni vele azt a lehetőséget, hogy voltaképpen mások nem érzik magukat biztonságban vele (kapcsolatban). Brian egyszerűen nem fogta ezt fel, így abbahagytam. Elértük tudatosságának a határát, valamint a hajlandóság és a továbblépés képességének határát.
Ennél az esetnél az a lényeg, hogy milyen könnyen meglátjuk mások agresszivitását, az ő bizonytalanságukat, de nehéz észrevenni a sajátunkét. Emiatt fogadja el sok ember az áldozat szerepét – mindig akad egy jó ok, vagyis amit a másik csinált.Igazi kihívást jelent teljes felelősséget vállalni, magyarán észrevenni azt, hogy valaki oka a történteknek és ez magába foglalja azt is, hogy mi bizonytalanítunk el másokat. Ahhoz, hogy így tegyünk, rendelkeznünk kell azzal, amit én úgy hívok „erkölcstelenségek" (. Ez azt jelenti, hogy nem csak a jó szándékokat ismerjük fel, hanem a személyiségünk és a viselkedésünk azon részeit is, amelyek nem tudatosak és nem túl erkölcsösek.
Ez azt jelenti, hogy hajlandóak vagyunk felismerni azt, hogy sokféle „én"-ből vagyunk összeállítva, van közte olyan is, amit mások bonyolultnak találnak. Az emberek elméletben ezt meg tudják tenni, de gyakorlatban, amikor szembekerülnek mások nézőpontjával és tapasztalatával – mint példánkban is – nagyon nehéz lehet belátni.
Az alaklélektanban beszélünk polaritásokról – az én !osztottságáról. Az egyik részünk elfojtja a tudatosságot és a kutatásunk célja, hogy felderítse azt, magába fogadja és így képes legyen teljesen behozni a kapcsolatainkba. Ez egy nehéz utazás, amely szándékot, hajlandóságot és támogatást igényel.
 Tad, egy fiatalember, elmesélte, hogyan küldték bentlakásos iskolába 7 és 14 éves kora között. Mindössze két hónapig látta a szüleit a szünidőben, és még ennek egy részét is apja munkával töltötte. Beszélt tehát az apja iránti érzelmi kapcsolat hiányáról és a magányosságáról. Megemlített egyéb dolgokat is, mint például, hogy fél a sötétben. Megkérdeztem, milyennek látja a magányosságot. Szerette is meg nem is. Egyrészt azt tehette, amit akart, másrészt fájdalmas érzés volt.
Kérdeztem a vallásosságáról, mivel ez jelentős forrás lehet. Végzett néhány Vipassana lelkigyakorlatot és megvolt a maga életfelfogása, de nem volt nagyon erős a hite, vagyis a kezelés során nem lesz meghatározó.
Megkérdeztem, hogy érez velem, mint „apafigurával" kapcsolatban. Azt válaszolta, hogy nagyon kényelmes érzés, támogató és képes világosan kommunikálni, még az érzelmeiről is. Habár ez várható volt, sokszor fontos szavakba önteni az efféle érzéseket, mivel ez intenzívebbé és tudatossá teszi az élményeket.
Rámutattam, hogy valószínűleg be fogja hozni a magányosság szükségességét a kapcsolatba, és túl erősen igénybe veszi a partnerét. Tehát megkértem őt, hogy figyelje meg, hogy ebből mennyit érez velem kapcsolatban. Majd kértem, hogy járjon körbe a csoportban, nézzen meg minden egyes résztvevőt és figyelje meg, hogy mennyire érzi a magányosságát velük kapcsolatban.
Fontos lépés volt ez ahhoz, hogy tudatában legyen annak, hogy különböző emberekkel különbözőképpen kerül kapcsolatba, és, hogy ők hogyan hatnak az érzéseire. Megkérdeztem, mit akar tőlem. Azt válaszolta, hogy tudni szeretné a magányossága helyét. Mondtam neki, hogy már sok mindent megosztott velem, és ahelyett, hogy még több kérdést tegyek fel az élményeiről, inkább mesélek az enyémekről.
Meséltem neki arról, milyen volt a szüleimtől távol lenni gyerekként, és mennyire hiányzott az apám támogatása felnőttként. Ezáltal kapcsolatot alakítottam ki Taddel, a hasonló tapasztalatok segítségével, és megmutattam azt is, hogy mennyire megértem őt, és hogyan birkóztam meg én azokkal a problémákkal.
A közöttünk lévő kapcsolat mély és szilárd lett.
Az alaklélektanban mindig az „itt és mostra, az én és te"-re figyelünk. Arra is, hogy körülírjuk a tárgyat és behozzuk a jelenbe, nem pedig általánosságnak tekintjük. Majd amennyire lehetséges, vele együtt fedezzük fel (tapasztaljuk meg), akár a csoport, akár a terapeuta segítségével.
A folytatásban kapcsolatba kerülünk a magányosság érzésével, majd szembeállítjuk azzal az élménnyel, amikor másokkal vagyunk. De ami egyformán fontos, az a kapcsolat megtapasztalása, azért, hogy megismerjék, de ő is megismerjen engem és azt, hogy hol vagyok hozzá képest.
 Anna fiatal nő volt, beszédeszenvedélysugallt. A szülei tíz éves korában váltakel. Elmesélte, mennyire társaságkedvelő és drámai volt az anyja, míg apja csendesnek látszott. belül, úgy beszélt az apjáról, mint aki kicsavarodott, ugyan a kommunikációja támogatónak látszott, de voltaképpen gyakran a saját szükséglete vagy érdeklődése mutatkozott meg, indirekt módon.
Számos olyan helyzetről beszélt, amikor apja iránt elvesztette a tiszteletet emiatt a kommunikációs stílus miatt és következetesen csalódott benne. Valahogy magasabb rendűnek tartotta magát az apjánál, amelyben kifejezésre jutott az apa közvetettsége és manipulatív tulajdonsága és nem tagadhatta a hátsó szándékot.
Ez figyelmeztetett a köztünk lévő dinamikára. Rámutattam, hogy én is egy apja korabeli férfi vagyok, ezért nagyon érdekelt, hogy mit gondol rólam. Pozitív képet festett rólam, tehát rámutattam, néhány közvetett kommunikációs módomra. Miután ez megtörtént, Anna elmondta, hogy már nem emel piedesztálra, inkább egyenlőnek tart.
Ez megfelelő kezdet. Ám fontosnak tartottam, hogy közvetlenül érjük el magát az interperszonális dinamikát. Elmondtam neki hogyan válaszolnék arra, ahogyan ő kommunikál, amellyel nem őt akarom kritizálni, hanem saját magamat a hozzáintézett válaszaim alapján. Sok kérdést tett fel, és én értékeltem az energiáját és az érdeklődését és ugyanakkor kissé feszültnek éreztem magam, amiért mindenhol ott volt.
Azáltal, hogy megmutattam, hogyan látom magam, lehetősége volt belelátni az én közvetettségembe, amely általában nem érzékelhető és számára valószínűleg nem látható. Ez persze részemről azt a hajlandóságot kívánta, hogy felfedjem a saját egómat. Azt mondtam neki, hogy ütőkártyát adok neki itt. Aztán megkérdeztem, hogy érez velem kapcsolatban. Az őszinteségem miatti megkönnyebbülés keveredett egyfajta felsőrendűbb érzéssel.
Ez fontos állomást jelentett, mivel a kapcsolatunk elmélyült. Ez a fajta hitelesség lehetővé tette számunkra, hogy eljussunk a kapcsolati dinamikához, itt és most. Miközben beszélgettünk, észrevettem, hogy eltér a tárgytól és a maga energiadús módján más témákat hoz fel. Jeleztem neki, hogy elveszettnek éreztem magam a másik oldalon, és ő elmondta, hogy hasonló visszajelzéseket szokott kapni sok embertől.
Máris sokat értünk el a kezelés során – nem oldottunk meg semmit, de néhány mélyebb jelleget hoztunk a kapcsolatunkba. Láttam, hogy ha az ő irányítását követem, könnyen áttérünk más témákra... Megalapozatlan mozgásnak tekintettem ezt, mert nem folytatta világos elképzeléssel.
Tehát befejeztem a beszélgetést. Fontos, hogy ne engedjünk túl sok témát felvetni egy alkalom során, valójában az a legjobb, ha csak egyet választunk ki, áthaladunk a felmerülő problémán, majd befejezzük az ülést, hogy a páciens meg tudja emészteni a hallottakat. Az emberek sokszor többet akarnak, mielőtt valóban megértenék, mit tártunk fel és ezért, mint terapeutának, fontos nekem meghúzni a határt és inkább hagyni őket egy ideig azzal, amit elértek, mint a következő érdeklődési témára továbbmenni.
Már összeállítottunk sok anyagot az elkövetkezendő beszélgetésekhez, és ez adja az alapot a továbblépéshez. Sok terápia magában foglalja az alap megépítését, és sokszor az alap maga az, ami leginkább biztosítja a végső eredményt – a jellegzetes témákon és beavatkozásokon túl.
Hogy szembenézzünk a nehézségeivel, hogy nem tud (egy) témánál maradni, inkább beszélgetni kezdtem vele, mint hogy továbbra is megkönnyítsem neki. Az csak küzdelemhez vezetne – én próbálnám, hogy koncentráljon, ő pedig azt a stílust használná, amit az alaklélektanban elhajlásnak nevezünk. Ez a kapcsolatfelvételnek az a módja, ami fellazítja a kapcsolat intenzitását. Annak érdekében, hogy az érdeklődési köröket át tudjuk beszélni a tudatosságot kell megtartani és fókuszálni rá. Az emberek különféle módon szakítják félbe a tudatosságnak ezt a folyamát – amit mi tudatosság körnek nevezünk -, és így nem éri el a teljességet. Ez vezet befejezetlen dolgokhoz és a kielégítő kapcsolat hiányához.
De nem elég csak a jó kapcsolatot ajánlani vagy támogatni. Az emberek megteszik a maguk szokásos megszakításaikat és általában önkéntelenül teszik ezt. Ebben az esetben, hoztam némi tudatosságot a megszakítás folyamatához – néha elég ennyi és néha, a munkát le kell lassítani és óvatosan haladni, máskülönben a páciens ellenállhat, ami azt jelenti, hogy nem érzi magát biztonságban.
Ez az a pont, ahol szükség van a hosszabb terminus nézőpontra, hogy felépítsük a biztonság alapját.
Brigitte felhozott egy, a férjével 18 éve tartó konfliktust. Brigitte azt akarta, hogy a szülei velük éljenek, de a férj ellenezte.
Így meghívtam őt egy klasszikus Gestalt párbeszédre, két párnát használva, egyet neki, egyet a férjének.
A „beszélgetés" során két kijelentést tett. Az első a bűntudat volt amiatt, hogy míg ők boldog családként élnek, a szülők nincsenek velük. A második pedig, hogy figyelembe kéne venniük Brigitte szüleinek igényeit.
A bűntudatot választottam, mivel a mögött általában egy „kéne" áll. Jelen esetben a kéne egyértelműen a „Nem kéne boldogabbnak lennem a szüleimnél".
Arra kértem, hogy ez a „kéne" kerüljön a párnára, és ezzel elindult egy beszélgetés. A „kéne" kioktatta, hogy legyen jó a szüleihez. Ő pedig dühösen válaszolt - ne mondd meg, hogyan éljek.
Kértem, hogy változtassa helyét a beszélgetésben. Egy pontnál összeomlott - azt válaszolta „rendben". De ez nem volt igazi megadás, így miután erre rájöttünk, biztattam, hogy folytassa.
Akkor valami felvillant előtte - mikor úgy 5 éves volt és az édesanyja etette, azt mondta neki, egy nap te gondoskodsz majd rólam, mikor idősebb leszel.
Ezért megkértem, hogy reagáljon az anyja kijelentésére, de a jelenlegi helyzetében, mint 43 éves nő. Azt mondta - a lányod vagyok, nem az anyád. Nem kell gondoskodnom rólad, ez így nem helyes.
Nagyon egyértelműen jelentette ki. Valami rendeződött benne, amit mi „egyesülésnek" nevezünk - ahol az éleslátás + egy testet öltött élmény és egy változás az erőben mind eggyé válnak.
A „kéne" így oly módon tisztázódott, ami az általunk „megemésztésnek" nevezett folyamathoz vezetett, melynek lényege a tápláló dolgok befogadása és a maradék elhagyása.
A „kéne" mindig valamilyen megemészthetetlen dolog, amit a társadalom vagy szüleink miatt cipelünk. Lehet bennük igazság és érték, de fel kell dolgozni ahhoz, hogy kiderüljön minek van helye az emberben.
Különben tovább uralkodnak - tudatos vagy tudatalatti szinten, zsarnok módjára.
Többé nem halljuk az üzeneteket kívülről - befelé irányítjuk - magunkba zárjuk - őket.
Ezért mi a Gestaltnál felülvizsgáljuk ezeket, felfrissítjük a jelen helyzetnek megfelelően.
 Elmondtam Annabelle-nek, hogy értékelem az élethez és emberi kapcsolataihoz való hozzáállását. Ez a kölcsönösségről szólt, hogy megosszuk értékeinket. Így én is beszéltem magamról, beleértve azokat a helyzeteket amikor ellentmondást találtam a hitelességem értéke és segítőkészségem, illetve saját igényeim és határaim között. Annabelle beszélt arról, hogy hogyan tud adni másoknak, de nehézséget okoz számára a befogadás. Azt is megosztotta, hogy kevés örömét leli az ételekben, és kényszerítenie kell magát az evésre. Bár ez sok problémára utalt, próbáltam az eredeti témánál maradni (az étel nagyban kötődik a család és az emberi kapcsolatok gyermekkor alatti hatásaitól), a terápiai kapcsolatra akartam koncentrálni. Ezért javasoltam egy kísérletet, melynek során én teszek érte valamit, és ennek során gyakorolhatja a befogadást. Így fogtuk egymás kezét, az ujjaimmal lassan simogatni kezdtem a kezét. Ő is így tett, de leállítottam - megszokta, hogy inkább ad, mint kap. Olyan irányba tereltem, hogy kiderüljön, el tud-e fogadni valamennyi törődést és örömöt. Ahogy folytattam, elmondta, hogy nem tud ebből sokat befogadni - a karjai lemerevedtek. Az ajkát is harapdálta és több dolgot is tett annak megakadályozására, hogy elfogadja a felkínált törődésemet. Ezért a kezeit fogva felemeltem a karjait és kissé mozgattam őket. Arra kértem, hogy engedje át az irányítást, relaxáljon és engedje, hogy folytassam. Ezt nagyon nehéznek találta, mereven kapaszkodott belém és próbálta követni a mozdulataimat ahelyett, hogy hagyta volna irányítani magát. Egy ideig folytattuk ezt. Bizonyos fokig el tudta engedni magát és ezáltal befogadott valamennyi törődést. De nehéz volt számára. Házifeladatként kapta, hogy találjon valakit, akivel ezt gyakorolhatja. Folyamatos munkaként nézve többféle irányban folytathatnám - felfedezni az ellenállását az irányítás átengedése ellen, vagy vonakodását a törődés befogadása ellen. Megvizsgálnánk milyen családi probléma köthető ehhez, beleértve az étel szerepét a háztartásában. Ahányszor 'ellenállással' szembesülünk, a Gestaltnál mi nem erőltetjük - inkább tiszteletben tartjuk. Az összefüggést keressük - az eredeti szituációt ami előidézte a 'kreatív alkalmazkodást'. Igyekszünk értékelni ezt a kreatív alkalmazkodást, hogy megérthessük és jól tudjuk kezelni. Ezáltal megtudtam milyen fontos számára az irányítás megtartása, és mit jelentett számára átadni valamennyire az irányítást, és bízni. Kezdett világossá válni, hogy az eredeti családi környezetében a bizalom és az elengedés nem volt megszokott. Így bármilyen velem szerzett új élményt nagyon lassan kell befogadnia, értékelve mennyire kockázatos. Jobb nagyon lassan dolgozni, így helyretéve a dolgokat - a kísérletek közben erről nem szabad megfeledkezni. A kísérletekbe az ételt is bevonhatjuk - például almaszeleteket. És végrehajthatunk egy tudatossági kísérletet, melynek során meg kell ezeket enni, figyelve az élmény részleteire. Ahelyett, hogy „megvitatnánk" a viselkedést, mindig próbáljuk inkább felfedezni őket az adott szituációban, tudatosan és támogatással.
 Martha elmondta, hogy nehézséget okoz számára kapcsolatba lépni az érzéseivel. Tanácsadóként dolgozik, legtöbbször a fejére hagyatkozva. Először a köztünk lévő itt és hogyanra fókuszáltam. Milyen számára velem szemben ülni, mit érez ahogy kapcsolatba lépünk. Minden Marthának feltett kérdést én magam is megválaszoltam.
Utána arra kértem, hogy nézzen körül a szobában, nézzen meg minden személyt, és figyeljen az érzelmi reakcióira és az azok közti különbségekre.
Végül arra kértem, hogy nézzen rám, és engedtem, hogy belelásson valamennyire a belső világomba - átváltottam 'páciens módba' úgy egy percre, kilépve az 'adó/irányító/szakértő' módból. Hamar feltűnt neki - azt mondta 'oh, szomorú vagy'. Rámutattam, hogy ez az ami lényeges, amit érez - a válaszként adott szomorúság.
Utána leellenőrizve megkérdezhetett a tapasztalataimról. Pontosan ez volt vele a helyzet, de fontos, hogy az ember ne vegyen magára semmit. Az emberekben él a téves elképzelés, miszerint képesek „átérezni mások érzéseit". A Gestalt ezzel nem ért egyet - mindig csak a saját érzéseid érezheted - de fontos a kötelék. Csak találgathatsz mások érzéseivel kapcsolatban és vizsgálódhatsz, hogy megerősítést nyerj. Azt képzelni, hogy valaki „tudja", tiszteletlen és nem segít.
Hagyományosabb értelemben a „projekció" szót használjuk a történések leírására. Egyszerűen nem érezheted valaki más érzéseit - a testéhez tartoznak és te nem vagy a testében. Az érzéseitek lehetnek összhangban, de azok hozzád tartoznak. A projekció ebben az esetben leírja a képességed, hogy elképzeld egy másik személy érzéseit, a sajátjaid alapján. Ez segít eligazodni a világban, kapcsolatba kerülni másokkal, és megtalálni a hozzájuk való (esetleges) hasonlóságunkat.
De csak akkor erősíted meg, hogy a projekcióid helyesek-e vagy sem, ha ezeket a dolgokat leellenőrzöd.
Ennélfogva a nyelv pontos használatát fontosnak tartjuk a Gestaltnál, mivel ez ad lehetőségeket ezen beszélgetésekre, hogy kivizsgáljuk, megbeszéljük, teszteljük észrevételeinket. Ez felruház minket egy olyan, érzelmek megvitatására alkalmas nyelvvel, ami egyértelmű és kapcsolatot teremt, ahelyett hogy ködös és feltételező lenne.
 Samantha sikeres üzletasszony. De úgy tűnt, hogy egyszerűen képtelen párt találni. Leírta az egyik nehézséget - vagy keményen dolgozik az üzleti ügyein, vagy azon dolgozik, hogy párt találjon.
Lehangoltnak tűnt emiatt és elárulta, hogy rendkívül boldogtalan. A férfiak megismerésére tett próbálkozásai egyszerűen nem működtek.
Minél többet beszéltünk erről, annál jobban látszott rajta a nagyfokú boldogtalanság. Meglehetősen szerencsétlennek tűnt. Kérdeztem ezzel kapcsolatban. Leírt egy általános nyugtalanságot, de ahhoz kötötte, hogy képtelen párt találni.
Egy személynek talán egyértelmű elképzelése van arról, hogy miért jön hozzánk - a 'problémája'. De mi a Gestaltnál nem mindig ezzel dolgozunk. Inkább a folyamatra koncentrálunk, a HOGYAN-ra, nem pedig a MI-re. Ebben az esetben a kedélyállapota, a hangulata volt az amire felfigyeltem. Fontos, hogy meghallgassuk a problémát, de ne engedjük, hogy elterelje a figyelmünket! Mindig az érzelmi állapot az első, a tartalom csak a második.
Ezért egy kísérlet elvégzésére invitáltam. Megkértem, hogy nézzen körül a szobában és árulja el a kedvenc színét - zöld. Egy zöld fáról készült festmény volt.
Arra kértem, hogy nézze a képet és tegye a kezét a hasára, lélegezze be az örömöt amit a szín okoz számára. Váltakozva sírt, becsukta a szemét. De határozott hangon kértem, hogy maradjon jelen, nézzen, lélegezzen, és engedje be az öröm egy részét.
A Gestaltnál figyelünk a „most" megtapasztalására - ez az alapozó munka része, ahogyan az elevenség felfedezése felé fordulás is, ami bizonyos szempontból a Gestalt célja.
Utána megkértem, hogy válasszon egy tárgyat a szobában. Egy zöld gyertyára esett a választása. Arra kértem, hogy tegye ugyanazt. Kezdett magába fordulni, így ismét kértem, hogy maradjon jelen. Így tett, de utána egy kifejezést mondott „az élőhalott". Kérdeztem, hogy érti.
Elmagyarázta, hogy bűntudata van, hogy abortusza volt és ezen sosem tudta túltenni magát.
Ez világossá tette a befejezetlen ügyet, amit le kell zárni mielőtt valaki igazán jelen lehetne az életében.
Így létrehoztam számára egy szertartást - gyújtsa meg a gyertyát, majd egy hosszú mondatot adtam neki amit a meg nem született gyermekének mondjon, fogadja el a tényt, majd engedje el; azután fújja el a gyertyát.
Ahogy ezt elvégezte, stabilabbá vált.
Javasoltam, hogy végezze el ezt a szertartást minden nap, míg a gyertya csonkig nem ég.
Ismét arra kértem, hogy nézze a zöld gyertyát, hasára téve a kezét, és lélegezzen be egy kis örömöt. Most jobban tudta ezt teljesíteni.
Fontos volt, hogy segítsek neki a jelenben maradni, mivel a depresszióra hajlamos emberek könnyen elsüllyednek, belefulladnak a megszokott szenvedésükbe.
Ennek egyik ellenszere az öröm, és a képesség annak befogadására. Ez erősödhet, és így a személy képes „boldogulni az életével", bármilyen is az.
 Navin említette, hogy hobbi szinten egy kreatív osztályt vezet a feleségével. Érdekelt, hogy milyen nő - erős és határozott, válaszolta. Meséltem neki a feleségemmel kapcsolatos tapasztalataimról, aki szintén erős és határozott.
Megbeszéltük, hogy milyen ez számunkra - ezáltal megalapozva a kapcsolatot. Beszélt a tinédzser fiáról és a vele való őszinte kapcsolatáról. Ezen témák megismerése a kölcsönösségen alapult - én is megosztottam a saját tapasztalataimat. Minden neki feltett kérdésemre én magam is válaszoltam.
Navin beszélt arról, hogy hajlamos passzív lenni a párkapcsolatban, követve a felesége kívánságait a legtöbb esetben. Például abba az étterembe mennek, ahova a felesége szeretne. De egy alkalommal egy másik helyet választott, mert megunta, hogy mindig ugyanoda mennek. Meglepte az, hogy a felesége beleegyezett.
Számomra ez azt jelezte, hogy a kapcsolat bizonyos fokig az alkalmazkodó természetén alapul. Megosztottam vele az én hozzáállásomat ezzel kapcsolatban.
Javasoltam egy kísérletet. Kap 3 kívánságot, és a harmadik kívánsággal még hármat kell kérnie. Megkértem, hogy képzeljen el egy napot az elejétől és nevezze meg, hogy miket kérne közvetlenül a feleségétől.
Végigmentünk a napon lépésről lépésre...nehézséget okozott számára felismerni egyes dolgokat, amiket akarna...így több dolgot is javasoltam, hogy ezzel segítsek neki. Lassan megnevezett különböző helyzeteket amikor kérne valamit, egészen a nap végéig.
Ez egy egyszerű, de rendkívül fontos kísérlet volt. Mi, a Gestaltnál, mindig igyekszünk fokozni a hitelességet, ezzel támogatva a kapcsolatokat.
Ebben a gondolati kísérletben Navin lehetőséget kapott, hogy kipróbálja milyen magabiztosnak lenni és jobban felszólalni önmagáért és azért, amit akar.
Az emberek jól meg tudnak lenni egy kapcsolatban, de mi szeretnénk ezeket elmélyíteni. Ehhez szükséges a folyamat, melyben 'megmutatjuk' mit érzünk, mit akarunk és kik vagyunk. Ezáltal jobban megismerhetőek és láthatóak leszünk, emellett növeli a kapcsolat meghittségét.
A nemi szerepeket nézve, a nők látszólag szeretnek „felelősek lenni", vagy azt, ha észreveszik, meghallgatják és teljesítik a kívánságaikat, de szükség van az egyensúlyra - hiszen azt is szeretik ha egy férfi jó irányba vezeti őket. Ezzel a kísérlettel egy biztonságos lehetőséget adtunk Navin számára, hogy kipróbálhassa milyen egyenesen kimondani a véleményét.
Az ilyen kísérletek mindig rejtenek kockázatot, akkor is ha ezek csak gondolati kísérletek.
Megmutatnak egy újfajta létezést, illetve felfednek és hangot adnak az én olyan aspektusainak, melyek hajlamosak a háttérben maradni. Általában ehhez a folyamathoz érzelmek is társulnak - vagy elfojtott harag vagy izgatottság, egyes esetekben pedig mindkettő. Minden kísérletnél fontos, hogy ne csak a történteket kövessük figyelemmel, hanem az érzelmi részét is ellenőrzés alatt tartsuk.
 Láttam, amint Manuel a mellkasára teszi a kezét. Azt mondta, ideges. Úgyhogy ráhagytam – az emberek gyakran idegesek az ülés egy része alatt. Megfigyeltem a nadrágját, amin többféle szürke szín tetszelgett, és megkérdeztem tõle, õ vajon egy „fekete és fehér" vagy inkább egy „szürke árnyalatai" típusú ember-e?
Akárhogy is, valami nem volt rendben Manuellel. Szomorúnak tûnt és egyáltalán nem érdekelték a kérdéseim. Ahogy a szomorúságát vizsgáltuk, egyre mélyebbre süllyedt benne.
Kimondottan csendesnek és magának valónak tûnt.
Rendkívül fontos a vizsgálódás során, vagy amikor belefogunk egy Gestalt kísérletbe, hogy alaposan megfigyeljük a személy energiáit, és ha nincs, azonnal képesek legyünk irányt váltani és megtalálni, hogy az energia hol bújik meg.
Manuel mesélt arról, hogy egészen középiskolás koráig csintalan és izgága gyermek volt, utána pedig éltanuló. Nehezen viselte, hogy a középpontban vagy, egyrészt az elvárások, másrészt a többi gyerek irigysége miatt. Még mindig nehéz volt számára, ha valaki ilyen színben látta õt.
Egyáltalán nem tûnt most csintalannak, vagy pimasznak, mondtam, inkább nagyon is komolynak. Fontos, hogy összekössük a páciens történetét az itt és most jelenséggel – ahogy mondani szoktuk, összekötni a Testet a Tudatossággal.
Arról érdeklõdtem, mi történt középiskola elõtt, ami ezt a változást elõmozdította, de nem tudta megmondani.
Ugyanakkor úgy tûnt, tele van fájdalommal. Megkérdeztem, hogy hány évesen érezte magát jól. 4 éves korát említette. Megtudakoltam, mi történt akkoriban. Azt mondta, bentlakásos óvodába küldték, de nem voltak konkrét emlékei.
Üldögéltünk egy ideig. Nagyon bensõségesnek, nagyon komolynak és nagyon letörtnek látszott. Megkérdeztem, õ hogyan érez most. Azt mondta, magába fordul, amikor ennyire mélyen szomorú, és nehezen osztja meg azt az érzést másokkal.
Ez kiszolgáltatottságra utalt, ezért elmondtam neki, hogy vele vagyok, bízhat bennem, támogatom, és érdeklõdöm az érzései iránt. Nyitott és befogadó voltam felé.
Ültünk még egy darabig. Úgy tûnt, semmi sem változik. Ahogy én láttam, egyfajta érzelmi sokkban volt. Ezt neki is megemlítettem. Nem emlékezett egyetlen esetre sem. Számomra ugyanakkor világos volt, hogy „valami" történt vele akkoriban, ami nagyon is romboló hatással volt rá.
Fontos, hogy ne erõltessünk semmit. Amikor a dolgok nem folynak természetesen, csak ülünk azzal, „ami van", tudván, hogy ami felszínre kerül, az elég, aminek pedig még fel kell, az jönni is fog.
Azokban a pillanatokban elevenedett csak meg, amikor a lányáról beszélt, és soha nem hagyta volna, hogy valami olyasmit erõltessenek rá, amit a gyermek nem akar megtenni.
Ekkor egyértelmûvé vált – valamit annak idején ráerõltettek: ezt jeleztem felé is.
Ahogy ott ültem vele, leginkább a komolyságát láttam. „Most nagyon komolyan veszem az érzéseid" mondtam. Ez nagy hatással volt rá. A szorongása láthatóan elmúlt, megtanulta belülrõl kezelni. Ezt tette egész életében, és most olyasvalakivel találkozott, aki tisztán látta õt ebben a helyzetben, felismerte szorongását és komolyan is vette.
Ez elég is volt. A probléma nem „oldódott meg", nem sikerült az ezt kiváltó esetet vagy eseteket felderítenünk. De a Gestaltban a minõségi kapcsolatteremtés a célunk, teljes tudatossággal: ez önmagában átalakító hatású.
 Brittany elõször azt mesélte, hogy az utóbbi idõben gondok voltak a gyomrával és az emésztése sem volt megfelelõ. Mindenesetre elõbb kicsit meg akartam õt ismerni, mert, ahogy mondta, zavarban érezte magát ez miatt.
Egy iskolát vezetett és az egyik diákkal akadtak problémái. Saját tapasztalataimból kifolyólag ezt át tudtam érezni. Ez megalapozta a kettõnk közti kapcsolatot. Egyfajta nehézséget éreztem benne, ahogy mellette ültem, és ezt átvettem én is. Motiválatlannak érezte magát, különösen a munkája kapcsán – nem akart bemenni dolgozni, amíg el nem telt egy pár óra a napból, és más formában is mutatkoztak rajta a kiégés jelei.
Érdeklõdtem a magánélete felõl is. Az rendben volt. A fia és a férje is értékelték és támogatták õt. Játékból el-eldugott dolgokat a házban, amiket a fiúknak meg kellett találniuk. Kerekeket akart tetetni minden bútor alá, hogy amikor hazaérnek, mindig minden máshol legyen. Ez az õ játékos és kreatív oldalát mutatta, jegyeztem meg.
Arról is beszélt, amikor egy pár napot együtt töltött a férje szüleivel; mivel idõsek voltak, ezért csak ettek, aludtak és kártyáztak. Egy idõ után elunta magát köztük és meg akarta változtatni a kártyajáték szabályait, a változatosság kedvéért; elmondtam, hogy ez az, amikor mûködik játékossága és a kreativitása. De ötleteit elutasították, ekkor jöttek a gyomorbántalmai.
Egy ideig csak ültünk csendben. Elmondta, hogy fiatalabb korábban nem beszél túl sokat, de szeretett írni. Megkértem, képzelje el, amint egy történetet ír… mi volna a címe? Azt mondta, a címe „ A Tojás" volna. Kértem, mesélje el az elsõ pár bekezdést. Ekkor leírta, ahogy egy madárfióka elõbújik a tojásból.
Arról érdeklõdtem, milyen újdonság bukkant fel az életében mostanság. Azt mondta, szeretne változtatni bizonyos dolgokon az iskolájában. És hogy segített egy barátjának írni egy beszámolót, ami által sikerült munkát kapnia – ez is jó érzéssel töltötte el.
Nekem úgy tûnt, hogy a játékosság és a kreativitás az, ami virágozni kezdett benne – ezzel egyetértett.
Megkérdeztem, hogyan tudná mindezt a munkájába is átültetni. Elképzelése sem volt róla. Úgyhogy egy kis játékra invitáltam, amiben tanácsolok néhány kreatív változást a munkával kapcsolatban, majd késõbb õ teszi ugyanezt. Ez ment egy darabig. Majd azt mondta, ezt már próbálta egyszer, de mind a tanárok, mind a tanulók kritikusan viszonyultak hozzá, mert állításuk szerint túlságosan messzire kanyarodott azoktól a dolgoktól, amikre hangsúlyt kéne fektetni.
Ez egyértelmûen egy olyan terület volt, ahol segítségre szorult. Szüksége lenne egy „összeesküvõ – társra", mondtam. Azt mondta, ez nem igazán lehetséges. De rámutattam, hogy a kreativitásának elfojtása volt az, ami gyomorproblémáit okozta, mikor a férje szüleinél volt.
Megkértem, képzelje el, amint egy beszámolót ír az iskolának – milyen szakmai javaslatokat tenne?
Megkértem, találjon ki egy kreatív gyakorlatot minden napra a csoport számára. Vonakodott, de fontolóra vette a dolgot.
Egyszer csak felfigyelt a színes zoknimra, és összehasonlította az õ színes zoknijával. Ennek kapcsán tettem azt a javaslatot, hogy lehetne egy „Lábacskák" nevû játék. Nagy móka volt, és megmutatta neki, hogyan illesztheti be kreativitását egy tanuló szituációba. Ezzel útmutatást is adtam neki, azáltal, ahogy én használtam a saját pozíciómat arra, hogy jó kedvet és nem konvencionális beavatkozásokat alkalmazzak.
Ebben az esetben elõször a teher és a felfordulás jelent meg. A második a kreativitás volt. A Gestalt megközelítése az, hogy több elevenséget hozzon az emberek életébe; mindezt fenomenologikusan - kifordítva – a valóságukból, azokat a jelzéseket és szavakat használva, amikkel õk látnak el minket. Nagy hangsúlyt helyezünk a támogatásra is – ebben az esetben például Brittanynak nem volt megfelelõ segítsége, hogy személyiségének ezen részét átültethesse a munkájába.
Korai erõsségeit – írás- használva bele tudtam kapaszkodni az álmaiba és támogatni az újonnan keletkezõ „én"-t. A Gestaltban a nyilvánvalóval dolgozunk – a madárfióka értelmezése világos és nem igényel további magyarázatot – ami fontos, az ennek a megfelelõ alkalmazása az adott helyzetben. A végsõ segítség, amit adtam, engedély volt – olyan szemlélet, melyet az által demonstráltam, hogy õ észrevett valamit - a zoknimat - és látta, hogyan használom a tekintélyemet példaként arra, hogyan lehet a kreativitást alkalmazni egy osztálytermen belül.
 Ismét L.A-ben vagyok. Jóváhagyták a feleségem vízumát, de még így is legalább egy hónap, amíg ide tud jönni.
Mandy és Brian jöttek pártanácsadásra. Krízisben voltak. 15 év házasság és két gyerek után Briannak viszonya volt (a negyedik mióta egybekeltek), a negyvenéves Mandy pedig kétségbeesetten próbálta megmenteni a házasságot. Elhatározta, nem fognak szakítani. Brian nagyon vonakodott eljönni az ülésre.
Elõször Mandyvel dolgoztam, mivel Biran nagyon óvatos volt és nem mutatott hajlandóságot arra, hogy megnyíljon. Megvizsgáltam a történetüket és az õ személyes kontextusát. Aztán a házasságukról kérdeztem. Azt mondta, 6 éve nem történt intim kapcsolat köztük és megtanult ehhez hozzászokni. Mindig a férfira várt, hogy átvegye az irányítást,de sosem tette. Beszélt errõl a barátaival, akik azt mondták, nem számíthat sokkal többre és inkább foglalkozzon az élet más aspektusaival, a gyerekekkel, stb.
Megkérdeztem, mekkora százalékban volt minõségi házastársi viszonyuk különbözõ szempontokat figyelembe véve: intimitás, szex, gyerekek, anyagiak, támogatás. Az arányok 5 és 50% között mozogtak az intimitással az alsó végén a spektrumnak.
Azt mondta, arra volna szüksége, hogy az átlag felmenjen 30%-ra, hogy elégedett legyen, és ezért bármit hajlandó volna megtenni.
Majd kikérdeztem Briant is a százalékokról. Nagyjából hasonló skálán mozogtak, egyesek magasabban, mások alacsonyabban. Azt mondta, az õ elégedettségéhez 75%-ot kellene elérni.
Ugyanakkor ezek a problémák fennálltak köztük az elmúlt 10 évben. Nem sokat beszéltek az egyének közti gondokról és mindketten inkább elkerülték a nehéz témákat.
Mandy meditációval kezelte magát. Brian inkább bódult állapotba hozta magát, valamint a munkába feledkezett. Most pedig válságba jutottak a dolgok. A férfi nem volt hajlandó feladni viszonyát, a nõ viszont nem volt hajlandó ezt így tovább folytatni. Patthelyzetben voltak, és alig értettek ahhoz, hogyan beszéljenek róla.
Brian részérõl a dolognak vége volt. Egyáltalán nem állt érdekében dolgozni házasságán, megmenteni, vagy egyáltalán megvizsgálni, meg lehet-e menteni. Továbblépett és ki akart szállni.
Mandy számára ez elfogadhatatlan volt. Eltökélte, hogy talál megoldást. A szeretete majd megolvasztja férje páncélját.
Azonban ha a férj nem tesz valamit a viszony ellen, akkor is kitart a végsõkig, nem adván meg férjének a váláshoz való szabadságot. Rámutattam, hogy ez sokkal inkább egy harc, mintsem egy kísérlet partnere páncéljának leolvasztására.
Ezt nehéz volt belátnia. Annyira nyugtalan és elszánt volt, hogy nem bírt szembenézni az igazsággal, azzal, hogy Brian hol is tart az életében.
Megkérdeztem a férfit, valóban befejezettnek látja-e ezt a kapcsolatot, és hogy akad-e esetleg olyan körülmény, ami miatt meggondolná magát. Azt mondta, nincs, és részérõl vége van.
Megkértem, mondja el feleségének az igazságot.
Mandy ezt alig volt hajlandó meghallani. Vitába akart szállni, hogy meggyõzze, hogy tagadja, hogy megfenyegesse. Rengeteg támogatást adtam neki, elismervén érzelmeit. Amint befogadta az információt, azt mondta, inkább meghal, annyira nehéz ez számára.
Ismét tudtattam vele, átérzem mennyire borzasztóan érzi magát és mennyire fél. Megkérdeztem, akarja-e hallani az én válási történetem és hogy én hogyan kezeltem a szituációt.
Ez egy kissé segített, de még mindig rettenetesen letört volt.
Briant elhagyta ernyedtsége, szíve meglágyult, és elmondta neki, hogy aggódik érte, hogy szomorú a fájdalma miatt, de szeretete többé már nem intim, pusztán baráti. Ez a kijelentés ismét nehéznek bizonyult számára, és nagy adag érzelmi támogatást adtam neki, hogy jelen tudjon maradni.
Vissza akart térni a színleléshez, az elkerüléshez, de már késõ volt.
Mindig támogatom, hogy az emberek dolgozzanak a problémákon. De a fõ kötelességem az, hogy az emberek elmondhassák igazukat, meghallgassák egymást, és megkapják azt a támogatást, ami ahhoz szükséges, hogy jelen lehessenek a folyamat során. Ez különösen nehéz, amikor olyan fájdalmas dolgokkal találkozunk, mint egy kapcsolat vége.
Ez esetben Mandy semmit sem nyer, ha tovább „próbálkozik", látván Brian vonakodását. A próbálkozása valójában a helyzet kontrollálására irányuló tett volt, ami nyilvánvalóvá vált, amikor a férfi saját választásával került szembe. Egyértelmûen jelezte, hogy egyben akarja tartani a házasságot, a férfi akarata ellenére is.
Megkértem, tegyen egy igazság-állítást neki: - Nem érdekel, mit akarsz, csak azt akarom, ami nekem fontos.
Brian értékelte az állítás õszinteségét, ezt Mandynek nehéz volt kimondania, de jól mutatta, mi folyik közöttük. Ez tisztábbá tette az ügy lebonyolítását, és nyilvánvalóvá tette, hogy valójában nem kedvese páncélját próbálja megolvasztani a szeretetével, hanem saját szükségleteit követeli, nem véve figyelembe a férjét.
Ezt nevezem én „erénytelenségnek" – mikor a sötétebb oldalunk birtokol minket. Szeretõ emberként vagy áldozatként azonosítjuk magunkat, de nagyon nehéz elismernünk, hogy valójában nem törõdünk a másik emberrel. Hogy ezt beismerjük, ahhoz nagy bátorság és sok támogatás kell, de az efféle õszinteség mindig frissítõ hatású és elõsegíti, hogy valami más történhessen.
Ez az ülés bonyolult igazságokkal foglalkozott, de ezen igazmondások nélkül szimplán csak több keserûség, harag és védekezési mechanizmus halmozódik fel. A „sztorik" által, amiket a kapcsolatukról mesélnek, csak még jobban védik magukat.
Igazat mondani nem arról szól, hogy megbántsuk a másikat. Itt mindenki saját személyes igazságáról van szó. A másik fél segítségre szorul, hogy képes legyen ezt meghallani. A Gestalt a kapcsolatokhoz fûzõdõ igazságok kimondására fókuszál, mert tudjuk, hogy ezeknek átalakító erejük van. Azzal a szándékkal közelítünk egy kapcsolat dinamikájához, ami által javíthatjuk a minõségét, nem pedig állást foglalunk az egyik vagy a másik partner mellett.
 Hong és Yuen jegyesek voltak. A nõ 35, a férfi 43 éves volt. Egy bonyolult vita miatt jöttek, amit nem tudtak megoldani. A tradíciónak megfelelõen Hong azt szerette volna, ha a házasságot követõen anyja hozzájuk költözik, Yuen pedig egyáltalán nem értett ezzel egyet.
Miután picit utánanéztem származásuknak, megkérdeztem, mi aggasztja õket legjobban a házasságkötést tekintve. Mindketten egyetértettek, hogy ez volt a kényes pont.
Ugyanakkor nem igazán beszélgettek a helyzet jövõbeli lehetséges kimeneteleirõl részletesen. Így elõször visszaléptem és egy szélesebb perspektívát tártam eléjük. Jelzõt helyzetem az egyik végre, ami a tradícionális kínai házasságot jelezte, egy másik szimbólum pedig a modern kapcsolatot mutatta a másik végén. Ezután megkértem õket, helyezzék el magukat ezen a skálán. Hong 30%-ra volt a tradícionális végtõl, Yuen 30%-ra a moderntõl.
Elmagyaráztam nekik, hogy ez itt az alapvetõ probléma, és hogy rengeteg konkrét eset lehet, amikor egy efféle nézeteltérés felütheti a fejét egy konfliktus során. Kértem, foglaljanak állást az ügyben. Hong számára fontos volt, hogy jó legyen a kapcsolat kiterjedt családdal. Azt akarta, hogy Yuen „gyengéd legyen és kedves." Yuen ezzel szemben azt akarta, hogy párként a családtól külön és függetlenül éljenek, és hogy saját maga intézhesse ügyes-bajos dolgait.
Tehát elõször arra kértem õket, mondják ezt egymásnak: „Látom, hogy te más vagy és ez nehéz." Ez a folyamat szembesítette õket különbözõségük valóságával. Hong megpróbálta hozzátenni: „És remélem, majd megváltozol", de megállítottam – ez pároknál egy alapvetõ probléma, abban reménykednek, hogy a másik (idõvel) megváltozik.
Azt kértem, ezzel folytassák: „ Látom a különbséget köztünk; talán nem értek egyet a nézeteiddel, de tisztelem az álláspontod."
Ez mindkettejük számára nehéz volt, Yuen ellenállást tanúsított, mert úgy érezte, ezáltal megadja magát Hong elvárásainak. Elmagyaráztam, hogy a tisztelet nem jelent egyetértést, így végül hajlandó volt együttmûködni.
Rengeteg érzés szabadult fel bennük, míg ezt mondták – fel kellett hagyniuk azzal, hogy megpróbálják meggyõzni a másikat, és csak úgy látni õt, ahogy van. Ez mindig fenyegetõ a párok számára.
Yuen ebbéli szorongása különösen érthetõ – nem csak ahhoz ragaszkodott, hogy a ház az övék legyen, attól is félt, hogy a Hong oldaláról érkezõ tradíció miatt felül lesz bírálva, valamint eleve attól a ténytõl, hogy õ egy nõ volt egy továbbra is patriarchális világban.
Úgyhogy meséltem Hongnak John Gottmann párokkal végzett kutatásairól – szerinte azok a házasságok voltak a legsikeresebbek, ahol az adott férfi hajlandó volt arra, hogy felesége befolyást gyakoroljon rá. Szerkezeti értelemben ez a leginkább valószínû, hiszen az élet legtöbb területén a férfiak töltik be a hatalmi pozíciókat.
Tovább mentünk azzal a céllal, hogy segítsek nekik megoldani ezt a problémát. Elmondtam, hogy néhány ügy valóban és/vagy helyzet. Ugyanakkor más eseteknek vannak kreatív megoldásai.
Yuen legalább az estéket kettõjüknek szerette volna.
Hong azt javasolta, az anyja jöhetne hozzájuk napközben, mivel egyébként is irodaként használta az egyik szobájukat a földszinten. Yuen egyetértett.
Megkérdeztem, Yuen mit javasol. Azt sdzerette volna, ha a hétvégéket kettesben töltik, azzal az engedménnyel, hogy a szülõk néha jöhetnek látogatóba ebédre.
Hong nem szeretett volna ennyire szigorú megkötéseket. Rámutattam arra, hogy egy tárgyalásban határozott kereteket kell szabni. Így átbeszélték a részleteket és végül egyezségre jutottak.
Hong arca csalódott lett. A beszélgetés meglepõen könnyen ment, és túlléptek az ezzel kapcsolatos korábbi érzelmi kitöréseiken. Sikerült megegyezésre jutniuk a kérdést illetõen.
De aztán Hong azt kérdezte: „Hogyan fogok errõl beszélni anyámmal?" Õszintén szomorú volt: egy, a fejlõdést elõsegítõ feladat állt elõtte, õ pedig megrettent ettõl.
Yuen szintén lehangolttá vált és sírni kezdett. Attól félt, Hong visszavonja a megállapodást és ragaszkodni fog ahhoz, hogy a tradíciót folytatni „kell".Megpróbált vitába szállni Honggal.
Megállítottam és megkértem, vessen egy pillantást párja arcára. Erre csak nehezen volt hajlandó, nagyon mérges volt és ijedt. Mikor mindkét fél rossz hangulatban van, nehéz féken tartani magunkat és ott lenni a másikért.
Azt kértem, tegye ezt meg. A férfiben küzdött a felelõsségtudata és az, hogy kapcsolata élvezzen prioritást. A nõ volt az, aki az ülést kezdeményezte, és akinek több pszichológia tudás volt a birtokában. Így rá koncentráltam és támogattam õt. Megkértem, hogy jöjjön igazán a jelenbe és lássa szerelme küzdelmét. Ezt nagyon nehéznek találta, de továbbra is rá figyeltem. Rámutattam, hogy a szeretetet is választhatja ebben a helyzetben. Azt kérdeztem, látja-e mennyire õszintén küzd a férfi és tudja-e szeretni õt ebben a helyzetben annak ellenére, hogy másképp látja a dolgokat?
Yuen félretette félelmeit, ettõl megváltozott. Azt mondta: „Soha nem fogom elfelejteni, hogy szeretni akarlak, még ha különbözünk is." Ez egy mélységes pillanat volt köztük, ami nekem is könnyeket csalt a szemembe. Túlléptek nézeteltéréseiken, és jelentõsen elmélyítették szerelmüket és a szeretethez való fogékonyságukat. A férfi úgy érezte, igazán értik, és azt mondta a nõnek: „Te most gyengéd és kedves vagy hozzám". Mindketten vállalták a kockázatot és együtt érkeztek egy új helyre.
Rámutattam, hogy lesznek még ehhez hasonló felmerülõ problémák, de már tudják, hogyan kezeljék õket.
A Gestaltban kíváncsiak vagyunk a különbségekre, mert a potenciális jó kapcsolatot látjuk bennük. Ez megkívánja, hogy kiálljunk magunkért a kapcsolódási pont határán, és hogy érdeklõdjünk a másik iránt. A legtöbb ember számára ez nehéz és általában segítségre van szükségük, hogy képesek legyenek megtenni. A segítségnek egyszerre kell gyakorlatinak – a „hogyan" - lennie, valamint emocionálisnak. Kellemetlen tud lenni, amikor szembetalálkozunk a különbségekkel, az emberek gyakran mérgessé vagy ingataggá válnak. Mikor Yuen képes volt jelen lenni önmagával, és Honggal, mikor õ sebezhetõ volt, egy lehetetlen helyzet képes volt megváltozni.
 Ping mesélt a családjáról, ahol felnõtt. A nagyszülei nem sok érdeklõdést tanúsítottak sem felé, sem a húga iránt, mert a fiúkat jobban szerették.
Azt sem érezte, hogy a szülei szerették volna. Anyja törõdött vele, de ritkán mutatta bármi jelét érzelmi finomságának. Apja sosem ölelte meg.
Elmesélt egy esetet, ami 8 éves korában történt. Anyja épp öltöztette, Ping pedig azt mondta neki, hogy más színû ruhát szeretne. Valahogyan felébresztette apját, aki dühében felkapta õt és ledobta a lépcsõn. Vérzett az arca, de így is el kellett mennie az iskolába. A tanár aggodalmát fejezte ki, de semmi további nem történt. Ping nem akart hazamenni, elbújt egy barlangban, mígnem valaki szólt az anyjának, aki elment érte. Anyja hullajtott néhány könnyet állapota láttán, de apja a bûntudat legkisebb jelét sem mutatta soha.
Sírdogált, ahogy ezt a történetet mesélte, ahogy elmondta mennyi fájdalom van a szívében.
Gyengéd voltam vele, mert el volt merülve a saját fájdalmában, rólam kevéssé véve tudomást.
Rámutattam arra, hogy férfi vagyok. És hogy törõdöm vele, de hogy ez egy vékony jég, mert az apja volt az, aki fájdalmat okozott neki, egyúttal törõdött vele, és hogy azt a régi tekintélyt is képviseltem, mely annak idején annyira megbántotta.
Ping bólintott és tovább sírt. Arról beszélt, hogy a függetlenségét szeretné, hogy önmaga legyen, és önmaga hozza meg életében a döntéseket.
Mondtam, hogy ezt helyeslem és biztosítottam, hogy minden tõlem telhetõ segítséget megadok neki.
Beszélt arról is, hogy az anyja mostanában nyomást gyakorol rá, hogy megházasodjon, és mennyire próbálja befolyásolni azt, hogy milyen irányban dolgozzon.
Vissza-visszahoztam a jelenbe, a támogatásomhoz, a tényhez, hogy egy férfi vagyok, aki támogatja õt.
Folyton visszatereltem figyelmét a légzésére, mert állandóan visszatartotta. Ezen energetikai mûködés nélkül nem lett volna esély az új tapasztalatok beillesztésére.
Ping ismét arról beszélt, hogy az autonómiáját akarja, és hogy „ki akar kerülni a körbõl", amely a családja elvárásai miatt börtönként hatott rá.
Úgyhogy, gondoltam, tegyünk egy egyszerû kísérletet.
Mindketten felálltunk, miközben egy kört képzeltünk magunk köré. Megfogtam a kezét, majd ismét támogatásomról biztosítottam, ami az önrendelkezést illeti. Ez a fajta segítség különösen fontos, hogy egy apától jöjjön, és ez Ping esetében hiányzott, csakúgy, mint bárminemû gyengédség. Ezért elláttam mindkettõvel.
Beletelt egy kis idõbe, de végül kilépett a körbõl és vele együtt én is. Ekkor megfogtam mindkét kezét, és azt mondtam: „Most meghatározhatod, hogy milyen feltételeken szeretnéd, hogy egy kapcsolat alapuljon. Ragaszkodhatsz egy férfi szeretetéhez és megbecsüléséhez."
Mindezt megerõsítésként szántam a következõ lehetséges lépéshez, - hogy olyan kapcsolatot tudjon létesíteni egy férfivel, ami nem pusztán az apjához fûzõdõ viszonyának a tudattalan leképezése. Azt mondta „Ebben reménykedhetek, ezt kérhetem."
Korrigáltam a szóhasználatát, mert szavaiból egyfajta reménytelen és alárendelt szerep sugárzott.
Kértem, hogy oly módon fogalmazza újra, ami által tisztább határokat kapunk – Az õ alapvetõ elvárásait.
Ez megadta neki azt a támogatást és iránymutatást, amire tõlem számíthatott.
Mélyen megérintette ez a folyamat. Egyszerû volt, de vágyai által megerõsített; a Gestaltban a hangsúly mindig az integráción van, az apró lépéseken, amelyeket szomatikusan beépítünk a tudatba és a tapasztalatba a kísérlet alatt.
|
|
|
