Case #49 - A merev baba, és a puha kezek

Annabelle levert és nagyon szomorú volt. Magával hozott egy kis babát, melynek kicsi, merev fa karjai voltak.
„Ez én vagyok", mondta. 'A karjaim merevek, mint egy zombinak. A szívem szomorú.'
Elmondta, hogy a szülei szörnyen sokat veszekedtek gyerekkorában, és ez sok félelmet és ridegséget okozott benne. Felnõttkorában túl keménynek érezte magát, és némi gyengédséget akart találni. Azonban a baba azt mutatta, milyen merevnek is érezte magát.
Figyelmesen hallgattam õt és úgy éreztem a szívem teljesen nyitott – valóban nagyon szomorú volt.
Ugyanakkor, egy pajkos gondolat futott át az agyamon, ami majdnem tiszteletlenségnek tûnt: a kép, ahogy a zombik sétálnak körbe, azon a vicces módon, ahogy legtöbben a zombikat magunk elé képzeljük.
Így megosztottam vele azt, hogy milyen mélyen megértem õt, és törõdöm vele, valamint ezt az örült, pajkos gondolatomat is a zombikról. Nem akartam tiszteletlen lenni, de ezt a másik részemet is be akartam vonni.
Õ nyitott volt arra, hogy meghallgassa ezt. Azt javasoltam, hogy talán még játszhatnánk is ezzel.
Így hát felálltunk, egymás mellé és zombi módra járkáltunk körbe, a csoportban lévõ emberek felé. A legtöbb ember velünk nevetett, és élvezte ezt a vicces õrültséget. Voltak egy kevesen, akik igazán megijedtek, így mi körbefordultunk körülöttük. Nagyrészt azonban ez egy butácska, vicces gyakorlat volt.
Annabelle leült és én leültem vele szemben, azt figyelve, hogy hogyan érzi magát.
Ez a gyakorlat kissé meglágyította, és kissé jobban megnyitotta. Ott ült a kis babával, a kicsi karjait tapogatva, és arról mesélt, hogy milyen merevek azok a karok, de mégis ha dörzsölgetné, talán puhulnának.
Ezt tehát jelnek vettem, meg fogtam mindkét karját és finoman dörzsölgetni kezdtem. Megragadta a kezemet, mint egy kis gyerek, aki vigaszt keres. Ránéztem, hogy felmérjem milyen érzés ez neki és láttam, amint felenged. Folytattam a karjai dörzsölését és az enyhülésrõl beszéltem neki. Éreztem az energia intenzitását a kezében. Így amint azt mondta, hogy a karjai kezdenek lágyulni, a kezeimet tenyérrel felfele az ölembe helyeztem, és megengedtem neki, hogy a kezeit a kezeimhez simítsa. Ezt meg is tette, oda és vissza, lassan. Megjegyeztem, hogy mennyi energia van a kezeiben.  Nagyon mélyen összeköttetésben volt a szívével, és az érzéseivel, és ez alatt a folyamat alatt velem is kapcsolatban maradt.
Arról beszélt, hogy a kezeim a szüleit jelképezik, melyek külön ugyan, de jelen vannak. Mindkét kezemet megérintette szeretettel és szomorúan. Aztán megfogta a kis babát, és az arcát az ujjaimra helyezte. Aztán megfogta a baba két karját, és egyiket az egyik, másikat pedig a másik kezemhez érintette.
Azt mondta, hogy bár a szülei külön vannak, mégis mindkettõjükkel kapcsolatban tud lenni.
Ez nagyon mély pillanat volt, mikor a szomorúságának a minõsége megrekedtbõl, és összeomlottból, nyitott szívûvé és áramlóvá vált. A kezei ellazultak és  minden egyes részében lélegzõ, jelenlévõ és kapcsolatot teremtõ volt.
Ez nagyon mély tapasztalat volt számára, ahogy számomra is, és ezután mély békét és teljességet érzett.
.

Case #48 -

Song-linak komoly egészségügyi problémái voltak az elmúlt évben. Számos operáción esett át, amelyek nem segítettek sokat; az állapota hol javult, hol romlott.  Így a következő feltevés az volt, hogy az egészségügyi problémák lélektani eredetűek. Sokféle terápiát kipróbáltc így óvakodtam a megismétlésüktől, és egyenesen megkérdeztem tőle, hogy mi az, amit már megpróbált. Nem jó túl sokfelől megközelíteni ugyanazt a problémát, ez óvatos, szakmai megítélést igényel.
Ha orvoshoz mész, jó lehet még egy véleményt meghallgatni, de valószínűleg nem 4-et vagy 5-öt-az csak összezavar. Folyamatosan ugyanazon a problémán dolgozni ugyanazzal a terapeutával létrehozhat elmélyülést, ellenben a „körülszaglászásh is eredményes lehet. Szóval nem akartam automatikusan belemerülni a problémába.
A körülményekről kérdeztem - mi történt egy évvel ezelőtt, amikor először tapasztalni kezdte az egészségügyi problémákat. Elmondta, hogyan vásárolt meg néhány „papírpénzth, amit Kínában el szoktak égetni, általában valaki emlékére. Az apja 5 évvel azelőtt halt meg, ezért vette.
Miközben vásárolt, egy „boszorkányh (az ő szavaival élve) figyelmeztette őt, hogy ne vegyen túl sokat, különben meg fog betegedni. Azonnal megpróbálta visszaadni a papírokat, de az üzlet nem akarta visszavenni őket.
Nem sokkal ezután jelent meg a betegsége.
Az apjával való kapcsolatáról kérdeztem őt. Közeli volt, bensőséges, és napi szinten gondolt rá, gyakran összekapcsolva őt élete részeivel, mint például a fiával.
A probléma körülményeinek kiderítése fontos lehet, fontosabb, mint csupán az érzelmi problémákkal foglalkozni. A kontextus fontos információt biztosít, ami segíthet eldönteni a terápia irányát.
Tehát további kérdéseket tettem fel, a gondolatok gyakoriságával kapcsolatban- 5 év után úgy tűnt nekem, hogy eléggé központi szerepük van, és valamilyenféle befejezetlen ügyet jeleznek.
Nem igazán tudott válaszolni, hogy miről gondolkozott, vagy, hogy egyáltalán hogyan érzett, amikor az apjára gondolt, bár pozitívnak tűnt.
További találkozások során lehetséges mélyebben belelátni a tudatába, de mivel világos volt zárkózottsága, nem akartam tovább erőltetni a dolgokat, inkább annál maradtam, amit elmondott. Ez az egyik módja annak, ahogyan nem törünk át az „ellenállásonh a Gestaltban.
Szóval néhány alkalommal csak ültem, és hallgattam, amit mondott.
Azokat a fogalmakat akartam használni, amiket ő használt-a pénz, a boszorkány és az ő (majdnem hogy) megszállott gondolása az apjára.
Ezért néhány házi feladatot javasoltam neki- egy meghosszabbított Gestalt kísérletet.
Javasoltam, hogy vásároljon egy darab papírpénzt. Érdeklődtem, és van egy fényképe az apjáról a számítógépen. Szóval azt mondtam neki, hogy minden egyes nap, ugyanabban az időpontban vágjon le egy kicsi darabot a papírpénzből, tegye rá egy égetőre, nyissa meg az apjáról készült képet a számítógépen, kérje meg, hogy áldja meg az életét, aztán pedig zárja be a képet.
Ez az, amit a rövid terápiában a „tünet felírásakénth ismernek, és a Gestaltban párhuzamban áll a „változás paradox elképzelésévelh. Azonosulni azzal, ami van.
Ő többet akart- világos volt, hogy idegesen keresi a lehetőséget még több terápiára, ami megegyezik azzal, amiről a boszorkány figyelmeztette őt-pl. ne légy túl mohó, és ne akarj túl sok „értéketh- mint a papírpénz esetében.
Mindamellett látván a nyugtalanságát, fontolóra vettem a vele való későbbi foglalkozást is.
Betegállományban volt, ezért megkérdeztem, hogy mivel tölti a napjait. Otthon volt, és alapvetően 8 órája volt, amiben főzött, pihent, és elment sétálni.
Azt kérdeztem, hogy van-e bármilyen társadalmi probléma, ami fontos számára, de nemlegesen válaszolt.
Így azt javasoltam, hogy alapítson az apja nevére egy közszolgálati tevékenységet.
Ez megváltoztatja az apja jelképes ábrázolását, olyan, mint egy ugródeszka az élethez és álláshoz, olyan, ami jobb a betegségen, halálon, és munkanélküliségen való töprengés. Ez valami pozitívat is adott neki, amire koncentrálhat a nap során- „valamiért élnih.

Case #47 - A kapcsolat vége egy új kezdet

Ez a pár egy ideje küzdött.
Az elsõ dolog, amit Rhonda a konzultáción mondott, az volt, hogy - „a szüleim elváltak, és én megígértem magamnak, hogy soha, de soha nem fogom ezt tenni egy családdal, amit létrehoztam". Rendkívül szomorú volt. Brian átölelte, de õ elhúzódott.
Azt kértem Briantõl, helyezkedjen el vele szemben, hogy lássák egymást.
A második dolog, amit mondott, az volt, hogy „Belefáradtam. Nem tudom folytatni többé. Ez a kapcsolat számomra véget ért."
Brian megdöbbent.  Mondta Rhondának, hogy korábban sokszor hallotta õt ezt kijelenteni, és az elõzõ pár hónapban keményen dolgozott, hogy változásokat érjen el. Elkezdte kifejteni ezt…leállítottam. A magyarázkodást Gestalt nézõpontból a „mi van" elõl való kitérés egyik módjának tekintjük.
Azt kértem tõle, hogy csak közölje vele, mit érez. Nagyon sok biztatás után elmondta, hogy pánikba esettnek és elhagyatottnak érzi magát. Sírni kezdett.
Rhonda egy ideig csak ült, és nem mondott semmit. Amikor buzdítottam, közölte, hogy üres; túlságosan is érzelmi alapú volt a kapcsolatuk, és kikapcsolta a tudatát. A Gestaltban senkit sem kényszerítünk, ha ez a pont jelentkezik.
Így a férfival dolgoztam tovább - elmagyaráztam, hogy Rhonda nem elérhetõ, ezért nincs értelme tovább erõltetni; üldögéltem vele, míg õ elmerült az érzelmeiben, és segítettem neki, hogy ne hagyja el magát ebben a helyzetben. Tudtam, hogy hogyan érzett, hogy milyen borzalmas lehet neki most, és, hogy mennyire nehéz, hogy Rhonda „lehúzta a redõnyt" és teljesen elérhetetlenné vált számára a szükség és bánat ezen órájában.
Aztán Rhonda ránézett, könnyekkel a szemeiben. Azt mondta - ez történt az anyáddal, az exfeleségeddel, én sosem akartam ezt tenni veled.
Brian letört, és magába húzódott. Bátorítottam, hogy tartsa meg a jelenlétét, és lássa, hogy Rhonda most könnyezik, elérhetõvé vált, és méltányolja a kapcsolatot ebben a pillanatban. Ez nagyon nehéz volt számára.
Azt mondta Rhondának, hogy bûnösnek érzi magát, úgy érzi, elbukott, és elkezdett belemerülni, hogy hogyan szeretett volna tovább próbálkozni. De leállítottam, mert Rhonda részérõl nem volt késztetés semmiféle beszélgetésre a jövõrõl.
Majd megkérdeztem, hogy azonosulni tudna-e azzal, amit Brian mondott. A tekintete üres volt - így javasoltam, hogy mondja meg neki, hogy nem tudja befogadni - ez volt az érzelmileg igaz állítás tõle.
A férfinak nagyon nehéz volt ezt hallania. Támogattam, hogy reagáljon felesége szavaira. Rhonda feleletként megjegyezte a dühöt, megbántódást és szomorúságot, amit látott férje szemeiben. Ezért kértem Briantõl, hogy nevezze meg, mi váltja ki ezeket az érzéseket belõle.
Rhonda figyelt, de aztán mondta, hogy nem akarom tovább folytatni, és rettenetesen érzem magam, mert tudom, hogy ez olyan nehéz neked.
Brian csak bezárkózott és magába húzódott, és láttam, hogy nem elérhetõ. Javasoltam, hogy mondja el, hogy jelenleg nem képes meghallgatni õt, de még ezt is nehezen tudta megtenni.
Így mondtam Rhondának, hogy beszéljen hozzám. Ez egy technika a párterápiában - támogatni az egyik személyt, ha a másik nem hozzáférhetõ, így a nyomás megszûnik; és a másik személy lehet csak egy szemtanú.
Rhonda azt mondta, hogy sok idõt akar neki adni, hogy elfogadja ezt a helyzetet, de én közöltem vele, hogy azt gondolom, valószínûleg sosem fogja. Szerette õt, és nem valószínû, hogy feladja. Ez egy kisebb sokk volt Rhondának.
Szóval még több érzelmet és személyes állítást húztam ki belõle.
Aztán Brian elérhetõvé vált, és Rhonda elmondta neki, hogy nagyon bûnösnek érzi magát, és nagyon sajnálja. Együtt sírtak. Közelebb akart menni, de Rhonda azt mondta - ne, tartsd a távolságot.
Megkérdeztem errõl, azt mondta, nem szereti többé. Kétségbe vontam ezt a kijelentést - a szeretet egy hibás elképzelésén alapul, miszerint teljességében egy érzés. Helyette kértem, hogy alakítsa át személyes állítássá. Azt mondta „bezártam az érzéseimet".
Ez egy kulcs kijelentés volt, mivel a probléma ezután cselekedettel, döntéssel és akarattal kapcsolatossá válik.
De nem volt itt az ideje ezzel foglalkozni - szimplán a tudomásul vétele bejáratot jelentett a jövõbeli választási lehetõségekbe.
Szóval kértem Briant, hogy jelezze, hogy hallja ezt, és mondja el neki az érzéseit. Sikerült így tennie, és mind a ketten sírtak.
Mégis, valami megváltozott. A lehetetlen közepén - és ki tudja, mit hoz a jövõ - sikerült mély, hiteles kapcsolatot kiépíteniük. Mind a ketten elértek a megrendülés pontjára, de a segítségemmel annak, aki még mindig a fedélzeten volt azokban az idõkben, képesek voltak tovább menni, és együtt lenni a tanácstalanságban és kétségbeesésben.
A végkimenetel ismeretlen. De a Gestalt ennek a mély, hiteles kapcsolatnak az elérésére összpontosít; mely az igazi kapcsolat alapkövévé válik – a dolog, ami világosan hiányzott kezdetben.

Case #46 -

Felicity arról mesélt, hogy rémálmai vannak. A Gestaltnál az álmokhoz nem alkalmazunk előre meghatározott magyarázatokat, de a rémálmok gyakran az agresszióról szólnak. Úgy látjuk, hogy az álmok minden aspektusa az álmodóról szól, tehát a rémálmok az ő saját agressziójához kapcsolódnak.
Felicity álma, mely különböző formákban újra és újra megjelenik, így zajlott:
Az alagsorban volt, és férgeket tartott. Több ezer volt belőlük.
Aztán, a következő jelenetben férgeket hányt, a teste teljesen tele volt velük. Végül sikerült mindet kihánynia, egy kivételével.
Csak az álmot tekintve, dúskálhatunk a magyarázatokban. Kiindulásképpen, az alagsor azt jelképezi, ami a felszín alatt bújik meg és a férgek egyértelműen valami nagyon romlottat jelentenek az egyénben.
De a Gestaltnál mi nem szaladunk ennyire előre.
Az egyén tapasztalatánál és azon saját magyarázatánál maradunk, mely tapasztalati módon alakul ki.
Tehát megkértem Felicity-t, hogy beszéljen mindegyik szerepről. Arról beszélt, hogy egy féregként kövér, lusta és erőtlen. Az egyetlen féreg, amely benne maradt szintén ki akart jutni.
A következő lépés az volt, hogy eljátsszuk. Csatlakoztam hozzá, és körbesétálva azt játszottuk, hogy férgek vagyunk.
Beszéltem arról a tényről, hogy mindannyiunkban vannak férgek – olyan dogok, melyeket nem akarunk mások előtt felfedni.
Néhány sajátról meséltem – az aljasságomról bizonyos körülmények között, és néhány példát is említettem.
Bonyolult esetek feltárásánál fontos, hogy a terapeuta mutassa az utat.
Először vonakodott bármi hasonlót azonosítani magában. Észrevettem egy kifejezést az arcán, egy ajakbiggyesztést, amely egy ártatlan kislányra emlékeztetett. Megemlítettem neki amit láttam, és meg is mutattam neki.
Azt mondtam, hogy ez nem egy olyan ember arckifejezése, akiben férgek laknak.
Ez szembesítette őt azzal a személlyel, akit a külvilágnak mutat, és ezáltal sokkal őszintébbé akart válni.
Felsorolt néhány mozzanatot saját magával kapcsolatosan, ami féreghez hasonlatos, és én felismertem, hogy ez milyen nehéz volt neki. Aztán újra ugyanazt az arckifejezést mutatta. Ez alkalommal azonnal rámutattam arra a képtelenségre, hogy mintha semmissé akarná tenni mindazt, amit éppen megosztott.
Ez azonnal ráirányította a figyelmét a saját tagadási folyamatára. A Gestalt-i tudatosság mindig a közvetlenségről szól, amely ahhoz a tudáshoz vezet, hogy ki is vagyok én, ebben a pillanatban.
Ezután kértem a csoportot, hogy osszák meg saját féreg-lényüket. Ez tovább csökkentette Felicity feltárulkozása miatti szégyenét, és csoportban egy köteléket alakított ki, azáltal hogy megosztották mélyebb titkos énjüket és még jól is érezték magukat eközben.

Case #45 - Hogy küzdjünk meg a boldogtalansággal

Betty a félelmérõl akart beszélni. Nem tudta megállapítani, hogy mitõl félt, vagy mihez kapcsolódott félelme.
De mielõtt a kérésével foglalkoztam volna, többet akartam megtudni róla. Gyerekekrõl, házasságról és munkáról kérdezõsködtem. Nemrég lépett ki a 20 éve meglévõ munkahelyérõl, és átmeneti idõszakot élt. A családi élete rendezett és biztos volt, a lánya gyönyörû és tehetséges, és a férje szerette õt.
De ahogyan ránéztem, nem igazán tûnt boldognak. Megkérdeztem, hogy boldog-e, és azt mondta, nem. Mindenki azt gondolta, hogy tökéletes élete van, a tökéletes család. Kérdeztem, mi a baj.
Azt válaszolta- a férjem jobban szeret engem, mint én õt. Biztonságban vagyok vele, de ez egy elrendezett házasság volt, és õ nem az én „típusom".  Megkérdeztem, mi az õ típusa: erõs jellem, világos személyes meglátása van az életben és jó ízlésû. Õ egyik sem ezek közül.
Ez nagy hatással volt rám, és kellett egy kis idõ, hogy befogadjam. A kiváló élet, de valami elengedhetetlen hiányzik. Ismét a szemeibe néztem, és láttam, milyen boldogtalan. Megkérdeztem, hány éves- 44.Kérdeztem, hogy eltöltené-e az elkövetkezendõ 44 évet a férjével, azt válaszolta, igen.
Szóval az világos volt, hogy az ottlétet választja. De ennek az ára valamiféle alapvetõ elkülönítés volt az õ kapcsolatban való összetartozás értelmezésében. Egyfajta alapszükség a szenvedélyre, megismerkedésre és együttmûködésre hiányzott. Megelégedett egy felületesen boldog élettel, de valahol ez nem tett eleget a mélyebb szükségeinek.
A Gestaltban érdekel minket a választás, és ezt léteszmék esetére értjük. Az élet különbözõ helyzetekbe vet minket, de mindig van választásunk. A bebörtönzés érzetünk nem külsõ körülményekbõl fakad, hanem abból, hogy elfelejtjük a jelentõségünket a pillanatnyi döntési lehetõségnél.
A választással következmények is járnak, és a jól élt élet olyan, ahol inkább felelõsséget vállalunk a következményekért, mintsem megpróbálunk másokat hibáztatni, vagy azzal tölteni az életünket, hogy azt kívánjuk, bár valahol máshol lennénk.
Nagyon is ez volt, amivel Betty szembenézett. A választásai világosak voltak, ahogyan a következmények is. De õ boldogtalan volt, ezért hacsak nem akart így maradni, valaminek változnia kellett.
Amik rendelkezésre álltak, azok a különbözõ lehetõségek voltak azon a szerkezeten belül, ami mellett döntött.
Töltöttem egy kis idõt azzal, hogy csak vele voltam, láttam a szomorúságát, elfogadtam, hogy ez van. Ez az elmesélés helye, ahol semminek sem kell változnia, nincsenek teendõk, és a hangsúly a léten, az együttérzésen és a megismerésen van. Ezt I-Thouként is ismerik.
Ezután a „mi lehetséges" kérdésre tértem rá. Egybõl idemenni egyszerûen valamiféle „megoldást" jelentene egy helyzetre, aminek bizonyos értelemben nincs megoldása. De egy ideig abban a léthelyzetben való jelenlét után, együtt fel tudtunk tárni más választási lehetõségeket és nézõpontokat.
Kérdeztem, hogy tud-e a szomorúságáról a férje, hogy kimutatta-e úgy neki, ahogyan nekem tette. Azt mondta nem. Ezért megosztottam vele egy incidenst a saját életembõl, ahol a partnerem felfedvén boldogtalanságát valamivel kapcsolatban, hatalmas hatással volt rám. Mert a férje szerette õt, ez lehetne a kezdete a változásnak.
Rámutattam, hogy ez a férfi sosem lesz az õ „típusa", de ha motivált lenne, tudna pár lépést tenni abba az irányba. Nála volt elõször a labda, hogy képes legyen közölni vele a valódi énjét és szükségeit. A kihívás az volt, hogy ezt oly módon tegye, ami pozitív dolgokat eredményez.
Javasoltam, hogy kérje meg, hogy nézzen 10 percig a szemeibe beszélgetés nélkül, és mutassa meg neki a szomorúságát. Majd osszon meg vele néhány kisebb változtatást, amivel szeretné, hogy kezdjen, ami sokat jelentene neki.
Azonban ez nem feltétlenül megoldás a boldogtalanságára. A tény az, hogy õ egy olyan szituációban volt, ahol az igényei nem teljesültek. Ezért javasoltam neki, hogy aktívan bontakoztassa ki a kreativitását, és végezzen valamiféle szellemi gyakorlatot. Ezek segíthetnek neki megtalálni azt a boldogság magvat, ami nem függ a külsõ környezetétõl.
Ilyen dolgokat javasolni, mint valamiféle gépies megoldást, nem az, amit a Gestalt támogat. De az összetartozás mély értelmezésénél való személyes megragadtság esetében az olyan megoldások, mint ez, jelentõségteljessé válnak, és van egy mélyrõl jövõ motiváció, hogy ebbe az irányba mozduljunk. Ha van rá érdeklõdés, segíthetünk az illetõnek gyakorlati támogatással-egy beszélgetés arról, hogy hogyan történhetnek a dolgok, és a lehetõségek felsorakoztatása.

Case #44 - A gubó, és az újjászületés

Nicole nyilvánvalóan feszült volt. Arról beszélt, hogy volt egy álma egy selyemgubóról, amibõl félt kikelni, mert nem tudta, hogy átalakul majd, vagy egyszerûen meghal.
Kiválasztottam a selyemgubó képét, és annak alapján egy kísérletet javasoltam – van, hogy nem szükséges minden apró részletet megtudni, hanem elég kiindulni egy a páciens által adott tiszta és erõs metaforából. Ebben az esetben egyértelmûen egy átalakító metaforáról volt szó, mely közvetlenül kapcsolódott a terápiához, és amely egyszerre tartalmazta a változás utáni vágyat, és a változástól való félelmet. A Gestalt-kísérletet úgy is hívják, hogy „biztonságos vészhelyzet", így tehát mindig erre az egyensúlyra törekszünk – segítve a pácienst, hogy kilépjen az életre való vágyában, és egyidejûleg módot találva arra, hogy elég biztonságos legyen vállalnia azt a kockázatot, hogy kipróbálja az újat.
Ezért megkértem féltucat embert a csoportból, hogy álljanak köré selyemgubóként. Azonnal hevesebben kezdett sírni, aztán pedig a földre rogyott. Jeleztem a többieknek, hogy üljenek le körülötte. Megkértem, hogy ne zárkózzon magába, hanem vegye fel a szemkontaktust. Másképp az ember hajlamos visszaesni, visszahúzódni a saját világába és megszakítani a kapcsolatot. Ebben az esetben az érzelmek egyszerûen elkezdenek olyan módon keringeni, hogy közben valójában nem változtatnak helyet.
Míg ezt tette, ránézett az egyik nõre, és azt mondta: „Nem kedvellek". Ez azonban nyilvánvalóan nem a nõrõl szólt – hanem az édesanyját juttatta eszébe. Ezért arra kértem, hogy beszéljen egyenesen hozzá, hogy mondja el, bármit is szeretne neki mondani.
„Miért hagytál el?" – kérdezte. A Gestalt-ban a miért-kérdéseket nem tartjuk hasznosnak, ezért arra kérjük az embereket, hogy fogalmazzák meg őket inkább kijelentésként.
Ebbõl következtek az állításai – a fájdalma azzal kapcsolatban, hogy az anyja elhagyta õt gyermekkorában. Most sem volt szükség rá, hogy bármit is tudjak a történetrõl vagy a részletekrõl ahhoz, hogy felhasználjam a munkához. Elindult a feldolgozás, és ez elegendõ volt. Segítenem kellett neki, hogy jelen maradjon, hogy fenntartsa a szemkontaktust, hogy normálisan lélegezzen.
A kör támogatása fontos volt, azt az érzést kellett, hogy keltse benne, hogy olyan helyen tartják, ahol belül általában össze van omolva.
Végül nagyon elfáradt, és csak le akart feküdni.
Úgyhogy megkértem, hogy dõljön le az anyját játszó személy ölébe, és hagyja magát elaludni.
Amikor 10 perc múlva felébredt, úgy érezte, újjászületett, és a szívében melegséget és kapcsolatot érzett ott, ahol azelõtt üresség és fájdalom volt.

Case #43 - Anya mérgező hangja

Theresa biztos állást hagyott ott azért, hogy saját vállalkozást indítson. Az ok saját bevallása szerint a „kihívás keresése" volt. Az idő java részében komoly aggodalmai voltak – kivéve akkor, amikor biztosan tudta, hogy ez vagy az kudarcot vall majd. Ahogy a siker felé közeledett, aggódni kezdett, és nem nyugodott meg egészed addig, amíg a siker beton biztossá nem vált. Ez az aggodalom a magánéletét is végigkísérte.
Nem tudta, honnan jön ez az aggodalom, és azt sem, hogy mit kezdhetne vele. Számomra úgy tűnt, hogy mindez az irányítással van összefüggésben – Theresa mindent kontrollálni akart azért, hogy a dolgok az o szája íze szerint alakuljanak. Megkérdeztem őt a háttérben lévő összefüggésekről Megállapítottuk, hogy az édesanyjának mániája volt az irányítás. Ahogy erről beszélgettünk, Theresa feje megfájdult. Számomra egyértelmű volt, hogy az édesanyja „beférkőzött a fejébe." Megkértem, hogy gondolatban „ültesse le" maga mellé az édesanyját, és beszéljen vele. Ez az ún. Gestalt-kísérlet – pszichés (belső) párbeszédek folytatása, majd azok kivetítése.
Arra kértem, hogy mondjon valamit az édesanyjának, majd fizikai értelemben cseréljen helyet, „üljön" az anya szerepébe, és válaszoljon saját magának. Elég sokkolónak hatott, hogy milyen válaszokat adott az anya szerepében. Megszégyenítő dolgokat mondott, vagy még rosszabbakat, például csúnyának nevezte Theresát, szemben a gyönyörű nővérével; rossz embernek nevezte őt, elmondta, hogy valójában nem is akart gyermekeket szülni (az anya), csak kötelességből tette, és különben is, inkább fiút szeretett volna. Mindez több mint rossz anyának lenni. Megérdemli, hogy „károkozó szülőnek" nevezzék. Mindez nem irányítható a párbeszéd során.
Javasoltam, hogy az édesanyja ne beszéljen többet Theresához, majd én kérdezek, és próbálom jobban megérteni őt Így is tettem, az édesanya szerepbe bújt Theresa pedig számos érdekes választ adott, ami megerősítette a fenti „diagnózist." Az anya Theresát teherként könyvelte el, és gyermekei csak olyan értelemben érdekelték, hogy jó külső megítélést szerezzen általuk. Theresa ma anyagilag sikeresnek számított, ez az anyát is jó színben tüntette fel, így már nem volt rá olyan mérges, mint korábban.
Mondhatja bárki, hogy mindez csak Theresa szemszögéből néz ki így. Azok a szavak azonban, amelyeket az édesanyja bőrébe bújt Theresa használt a párbeszéd során, a való életben is elhangzottak már.
A feladat most nem az, hogy elítéljük az anyát – bizonyára neki is megvoltak a maga problémái. Egyértelmű azonban, hogy saját gyermekünk ilyen szintű leértékelése kártékony folyamat – önbizalomhiányt okoz, amely Theresa esetében a folyamatos aggódásban öltött testet.
Arra kértem Theresát, hogy beszéljen az édesanyjához, ezúttal igen egyértelmű szabályok szerint. Úgy kezdte, hogy megkérte édesanyját: „kérlek, ne csináld ezt vagy azt…" Félbeszakítottam. Mindez úgy hangzott, mintha még mindig az édesanyja cselekedeteitől függene, pedig ez nem volt igaz. Arra kértem, hogy kérését fogalmazza újra, valahogy így: „Nem fogadom el, ha ezt és ezt mondod." Mindez egyértelműen kijelölte a határokat – a Gestalt során ez fontos szempont.
Az ehhez hasonló kijelentések nagy erőt adnak. Theresának segítségre volt szüksége ezek megfogalmazásához. Ezt követően sokkal jobban érezte magát, és tisztán látta, mit kell tennie annak érdekében, hogy az önbizalmát aláásó édesanyja hangját a fejében elhallgattassa.
A sikerhez a klasszikus Gestalt-kísérlet alkalmazására volt szükség, valamint egy, a lélek belső bugyraiba szorult párbeszéd kivetítésére, és az innen való elmozdulást segítő támogatásra.