|
Jemma kapcsolata kudarcba fulladt. Elrontott mindent- 5 alkalommal hibázott annál a cégnél aminek dolgozott, számítási hibákat vétett mások kárára egyfolytában. Sikertelennek érezte magát. Amikor előhozakodott ezzel a kapcsolati problémával, óvatos voltam. Ömlesztve mesélte egyik történetet a másik után. Sírt és teljesen összeomlott, láttam magam előtt, hogy ez órákon keresztül tarthat anélkül, hogy előrébb lépnénk. Közben említette, hogy a probléma gyökere összefüggésben van, azzal, hogy elköltözött a szüleitől. Haragudott rájuk, gyanúsnak találta az apja motivációját. Tisztán látszott, hogy reménytelen bármilyen segítő szándék, és ez a reménytelenség elvette az étvágyamat. Rám ez ellentétesen hatott, vissza akartam rántani. Tudtam, hogy egyenesen a szíve közepébe kell hatolnom, beleértve saját magamat is. Mondtam neki, - foglalkozzunk a problémával, most ez van – hibáztál velem együtt- de ez a stílusod ez rám is hatással van. Biccentett a fejével, meg tudja érteni, hogy ez volt a reakcióm, hasonlót már tapasztalt ő is. Az első lépés, ahhoz az emberhez aki rálépett egy önpusztító útra, az ha egyenesen visszahozzuk őt a jelenbe, ahelyett hogy a történeteit hallgatnánk. A legjobb módja ennek, ha felhívjuk a figyelmet arra, milyen pozitív hatása lehet ennek a kapcsolatra vetítve. Majd megkértem, játszom velem egy kis játékot. Arra kértem, próbálja meg kitalálni, hogyan hatott rám, az a hiba amit velem szembe elkövetett, majd a második után elmondom neki, hogy eltalálta-e vagy sem. Elsőre azt gondolta türelmes lehettem- majd mondtam neki nem így volt.Másodjára azt gondolta együttérző voltam- Ez sem jó válasz. Elmondtam neki, hogy ingerültséget éreztem felé. Most azt kértem, hogy találja ki, milyen lehetett számomra ez az érzés. Először azt gondolta, hogy nyomasztott ez az érzés. Erre azt válaszoltam ez csak az igazság egy kis része. Arra gondolt, hogy ezt a hasamban és mellkasomban éreztem. Ezek után, elmondtam neki, hogy valójában dühöt éreztem felé, amely érzés olyan volt mintha a mellkasomat feszítené belülről. Megkértem, hogy próbálja ki ő is milyen, mert ki akartam rántani az önsajnálat mocsarából, ami tévútra vezet. Azt akartam ezzel, a szituációval elérni, hogy lássa azt nem csak ő az egyetlen aki szenved. Ez szintén szörnyű volt számomra. Majd azt kértem tőle, hogy csinálja tovább – ahogy az tisztán látszott hogy paranoiás ( apjával együtt) – ezt a „kitalálós játékot határozottan, megadva ezzel az esélyt, hogy kijavítsa a hibákat ahelyett hogy elszigetelné az ilyen kitöréseit. Következő lépésben, felvetettem, hogy cseréljünk helyet. Felcseréltük, a szerepeket, szomorú voltam, sikertelennek éreztem magam ő viszont ideges. A játék közben megjegyezte, hogy úgy viselkedett mint a szülei – ordított, kritizált, degradált, kioktatott, nyomás alatt tartott hogy csináljam meg. Ez ismét hasznosnak bizonyult. Ez kimozdította a polaritásának egy maghatározó részéből, ezáltal nagyobb tapasztalatot szerzett arról, hogy mi folyt körülötte. Majd mondtam neki egy metaforát a toborzás szóra – ez pont olyan mintha ő egy olyan munkára kéne fel engem, ahol az lenne a dolgom, hogy legyek vele szemben ingerült, és ezt olyan sikeresen teszem meg egy percen belül, hogy én is ideges leszek tőle. Ismét rámutattam, arra hogy bizonyos szinten belegyeztem, hogy a játékban a túloldalon legyek. amibe az én szadista énem beleegyezett. Elmagyaráztam, hogy ez két személy játéka. Elmondta, hogy éppenséggel, a játék alatt amíg az „ideges szerepében volt, az emlékeztette arra a nyomásra amit anno a nagyszülők felől érzett. A tények alapján, ez volt ahogyan ő kezelte a dolgait. Újabb metaforát mondtam: Kézírás, és a küzdő játékos. Reprodukálta az írásait, az élete eddigi összes területével kapcsolatban. Ez adott egy keretet annak, mi történt eddig, ahelyett hogy egyéni feltételeket szabna ( az ő problémáival) és rámutatott az ő megrögzötten és engesztelhetetlenül ismétlődő, természetes tapasztalatának, és más körülötte lévő ügyekkel kapcsolatos folyamatára. Majd, meghívtam, hogy válasszon bármilyen ismert játékot, olyan karakterrel ami számára ismerős, és hasonlít az ő valódi életében betöltött karakterre. Erre ő egy olyan különös drámát írt körbe ahol a karakterek pontosan visszaadták az egész eddigi folyamatot ami még eddig felfedezetlen volt. Majd kértem tőle, egy példát egy másik történetből- filmből, színházi darabból ahol egy másik jelenet van. Itt már távolabbról más szemszögből figyeltem a dolgokat. Harry Potterre esett a választása, majd megkérdeztem melyik karakter szeretne lenni- erre ő azt válaszolta, hogy Harry. Ezután azt kértem tőle, hogy Harry szemével nézzen rám. Erre azért volt szükség, hogy felállítsa az egész áldozati jelenetet az ő saját szemszögével- Erre különös tekintettel nézett rám. Belement a kísérletbe, és ahogy felfedeztük Harry Potter filmbéli természetét – képtelenség megölni stb elkezdett olyan enyhe érzéseket táplálni maga felé mint Harrynek a filmbéli természete. Változást érzett a személyiségében.,a dolog másik végéről nézve mást tapasztaltam vele kapcsolatban. Ahhoz, hogy ezen a folyamaton tovább tudjunk lépni, szüksége van tőlem arra, hogy jelen legyek vele, becsületes legyek minden helyzetben. Kapcsolatokkal dolgoztam, különböző tapasztalatokat szereztem, az utolsó az amely „ földindulás volth- de szükséges volt minden amivel ez korábban járt.
Első ránézésére úgy a 30-as éveiben járhatott Celia, de valójában 51 volt, néhány gyerekkel. Mégis, ami lenyűgözött, az az volt, hogy milyen nehéz életet élt, és hogy ennek ellenére mennyire nyugodtnak tûnt – ez adta a fiatalos kinézetét. Olyan dolgok voltak ezek, amiket nem volt időm felfedezni, de a jövőbeli munkákhoz lejegyeztem. Az első benyomások felismerése mindig fontos, még az ismerős ügyfeleknél is, hogy „új szemekkel nézhessünk" az eltérések vagy a terápiával kapcsolatos dolgok felfedezésének érdekében. A problémája, amit elém tárt, a 10 éven át tanult munkakörébe való visszatérésével járó félelem volt. Szociális dolgozó szeretett volna lenni, és most, hogy a gyermekei elhagyták az otthonukat, határozottan ez volt a célja. Ahelyett, hogy a magabiztosságán erősítettem, vagy a félelmeit kutattam volna, a hátteréről akartam többet megtudni – a környezetében fellelhető támaszról, ami lehetségessé tenné, hogy saját maga tehesse meg az imént említetteket. Támogatást kapott egy hivatásos szociális munkás csoporttól, szóval ez nem jelentett problémát. A férje viszont azt mondta, hogy elvál, ha ilyen munkakört választ. Ez egy elég erős reakció volt, de nem teljesen meglepő, ha a tárgyalás patriarchális kultúráját figyelembe vesszük. További érdeklődés után elárulta, hogy családon belül erőszakos kapcsolatban élt évtizedekig. Furcsának találtam, hogy a 10 éven át tartó szociális munkakörű törekvéseivel kapcsolatos tanulmányok és terápiák mellett ez nem került elő, vagy hogy a tanárai nem érezték magukat felelősnek, hogy ezzel foglalkozzanak. A terápiában fontos, hogy ne csak az érzelmekkel foglalkozzunk, hanem a háttérrel is, főleg, ha abban jelenleg visszaélés található. Ezt a terápia hangsúlyos tényezőjeként kell szem előtt tartani. Így, nem voltam hajlandó más dologgal foglalkozni, csakis akkor, ha ezeknek a problémáknak a középpontja -a jogos félelme- meg lett oldva. Azt mondta, hogy az erőszak csak mostanában hagyott alább. Ahogy ott ültem vele, elmeséltem neki a saját érzéseimet – nyíltan, érezve a kérdés komolyságát, támogatva őt, de ugyanakkor nagyon elővigyázatosan és tisztelettel haladva tovább. Rámutattam, hogy a félelem úgymond „családtag" volt. Egyetértett velem. Megkértem, hogy adjon identitást a félelemnek – ő egy lándzsás, fekete ruhákba öltözött, nagy szemű, vigyorgó figurát tárt elém. „Kísértetiesnek" írta le. Még több részletet kértem – hogyan néztek ki a ruhák. A félelmével összekapcsolva akartam körülzárni őt Felkértem egy Gestalt-kísérlethez: „légy" a félelem – mutasd meg, hogy állt a félelem a lándzsájával és a nagy szemeivel. És így tett – én szintúgy. Gyakran hasznos, ha ilyen kísérleteket végzünk a klienseinkkel. Majd megkértem, hogy üljön le újra – Nem akartam túl sok időt eltölteni ezzel. Leírni, eljátszani, önmagában is nagy esemény volt. Azt mondta, úgy érezte, hogy ezen folyamat során sokat adtam neki, és vonakodott attól, hogy többet fogadjon el – mintha valamit vissza kellett volna adnia nekem. Elmagyarázta, hogy úgy nevelték fel, hogy mindig „ott legyen" a férfiaknak, és habár lázadt ellene fiatalon, ez az ő lételemeinek egyike volt. Én tehát „úsztam az árral", és lelassítottam Azt mondtam, „rendben van, mit szeretne adni nekem; szívesen fogadom". Ott ültünk csendben, aztán közölte, hogy köszönetét szeretné nyilvánítani, amiért olyan sokat tettem érte. Miután ezt megtette, újból biztonságban érezte magát, folytatásra készen. Nagyon fontos, hogy figyeljük, mi is történik a klienseinkkel, pillanatról-pillanatra, hogy velük legyünk ilyenkor, a ritmusukhoz igazodva. Megkérdeztem, hogy ebben a pillanatban merre van a félelem – ő azt felelte, hogy benne. Azt mondta, hogy a lándzsája az agyát bökdöste, fájdalmat okozva ezzel. Közvetlen stílusra váltottam. Elárultam neki, hogy szomorúnak éreztem magam a fájdalmától, mélységesen szomorúnak. Meg akartam „menteni" őt, megvédeni, de nem tudtam, hogyan tehetném ezt meg. Ez nagyon meghatotta, így egy kis ideig csendben ültünk, összekapcsolódva. Ez egy kulcsfontosságú változás volt – talált valakit, aki törődött vele, aki ott volt mellette, védelmezve őt, nem rohanva a megoldások után. Egy „én-te" pillanat volt, két emberi lény teljes kapcsolatban. Én az orvos, ő a kliens, de abban a pillanatban csak két személy voltunk, egymással és a helyzet mélységes fájdalmával együtt ülve. Nagyon komolyan vettem a fájdalmát – nem csak egy játékos kísérletként, nem csak egy figuraként, hanem ténylegesen, több évtizednyi erőszaktól való rettegésként. Ott ülvén mindkettőnk szíve megnyílt. Mélyen meghatódtam, akárcsak ő Ezt mindketten elismertük Aztán megszólaltam – nos, nekem is van egy lándzsám, a védelem lándzsája. Ösztönöztem, hogy a lándzsámmal együtt „fogadjon be" a szívébe. És ő ezt könnyedén, könnyezve tette meg. Biztonságban és óvva érezte magát. Ezt „öntárgyúnak" nevezik – „engem" befogadni annyit jelentett, hogy egy tekintéllyel rendelkező személy került bele, aki ÉRTE volt, mivelhogy felnõtté válása során szerzett tapasztalatai azt mutatták, hogy a férfiak elnyomóak voltak, és elvárták tõle, hogy ÉRTÜK legyen. Tehát, habár nem „történt" sok minden a terápia során, hatalmas hatása volt. A végén megkérdeztem, hogy hol a félelme a szakmájába való visszatérésével kapcsolatban. Azt mondta, többé már nem érezte magát megfélemlítve. Még a válást figyelembe véve sem? – Kérdeztem. Igen, válaszolta. Ez csupán csak egy eset, aminek el kell terjednie az emberi kapcsolatokkal foglalkozó terápiában, és annak megoldásában, hosszan az erőszak utáni időkben is. Továbbra is figyelemmel szeretném kísérni ezt a kapcsolatot, mivel még mindig visszaállhat erőszakosra, viszont mint szakértő és gondoskodó személy, szeretnék biztosra menni, hogy nem leszek részese semmilyen formában sem ennek az ördögi körnek.
Brenda arról beszélt, hogy nem egyértelmű számára személyisége - gyakran nem érzékelte a határokat és túlzottan is azonosította magát másokkal. Arról is beszélt, hogy félénk, nem szereti ha lefotózzák vagy a figyelem középpontjába kerül. Ezek jelezték, hogy óvatosan és érzékenyen kell eljárni, különösen figyelve az esetlegesen szégyenérzetet kiváltó esetekre (melyekben védtelennek érezheti magát). Biztosítottam róla, hogy nekem megfelel ha csak annyira vizsgálom meg amennyire ez számára nem okoz gondot. Rámutattam, hogy emberek egy csoportja előtt vagyunk, és megkérdeztem, milyen érzés ez számára. Azt mondta, hogy bár ránéznek, nem érzi úgy, hogy látják is. Megkérdeztem, hogy ez azért van-e mert keveset tudnak róla vagy azért mert kerüli a tekintetüket. Azt válaszolta, hogy mindkettő Ez segített nekem képet alkotni a kapcsolati dinamikájáról. Ezért újra felhozva ezt én ránéztem, de o félrenézett. Azt mondta igen, mindenkivel így tesz. Ez természetesen kapcsolati patthelyzetet hoz létre - egy része vágyik arra, hogy lássák, de egy másik része ezt nem engedi. Ez olyan figyelmeztetés volt, mellyel óvatosan kellett eljárnom, máskülönben csak idegessé válok és ennek a dinamikának a csapdájába esem. Így vizsgálódás helyett elmondtam neki azokat a dolgokat, amiket már engedett látnom - azon információkat melyeket megosztott magáról. Arról is beszámoltam, hogy mit látok - például az általa viselt ruhadarabok színeit. Ez adott egy alapot a kettőnk kapcsolatának, anélkül hogy további kérdéseket tettem volna fel neki, jelezve, hogy tudatában vagyok annak amit megosztott velem és amit elérhetővé tett számomra. A szégyenérzet esetében fontos megosztanunk valamit magunkról, ahelyett hogy túlságosan is tanulmányoznánk a másikat. Mégis, tekintete kifejezéstelen volt és közölte, hogy kezd elsodródni. Ez jelezte, hogy az érintkezés túl sok volt számára. Így megkérdeztem hová sodródik..azt mondta, hogy egy helyre megszámlálhatatlan világokkal, előző életekkel. Ez számomra disszociációt jelzett, és azt, hogy a biztonság ez esetben az elsődleges kérdés. Emlékeztettem, hogy valóban képes így elsodródni egy álomszerű állapotba, mint ahogyan én is, és az egész csoportot megkérhetem, hogy kerüljön álomszerű állapotba, így itt ülhetnénk mindannyian, a saját álomszerű helyeinken. Ezzel a javaslat kizökkentette pillanatnyi állapotából és biztatott, hogy ez irányban folytassam. A Gestalt-ban ezt a változás ellentmondásos elméletének nevezik - maradjon úgy ahogy van, alkalmazkodva hozzá. Azt mondta „Nem érzek semmit". Más szavakkal, teljes mértékben disszociált állapotba került. Ezen a helyen csak bizonyos szintű kapcsolat elérhető Megkérdeztem milyen támogatásra van szüksége, hogy biztonságban érezze magát. Azt válaszolta - nem akarom, hogy lássanak. Így közöltem vele, hogy elfordítom róla a tekintetem és ezzel együtt kifejeztem bánatom - miszerint egyáltalán nem fogok ránézni, nem próbálom látni őt, teljes mértékben kerülheti a kontaktust. Elmondtam neki, hogy szimpatizálok vele, de nem találom a módját, hogy elérjek hozzá. Brenda rám nézett és azt mondta „Nem szeretek támogatást elfogadni". Ez a kijelentés adott ötletet, hogy hogyan járjak el. Javasoltam egy kísérletet - tartsa fel a két kezét - az egyikkel ellökve, a másik nyitott a támogatás elfogadására. Ezt elvégeztük és képes volt elfogadni a támogatásomat - lassan kinyújtottam kezem nyitott keze felé és megfogtam. Utána beszámolt arról, hogy volt egy erő ami azt mondta neki, hogy ne érezzen. Megkértem valakit, hogy álljon elénk, képviselve azt az erőt Nem tudta/akarta megnevezni, hogy ez kit jelképezett, ami nem volt probléma. Ezután elértem, hogy tegyen egy kijelentést az erőnek Azt mondta „Hallgatni fogok rád, mikor ez hasznos számomra, más esetben pedig megengedem magamnak, hogy érezzem a támogatást." Ez megkülönböztetés és integráció kinyilatkoztatása volt. Képes volt engedélyezni önmaga számára, hogy érezzen, elfogadjon támogatást, kapcsolatba kerüljön, látszódjon és érzékelje, hogy van választása. Ez a munka lassú volt és megkövetelte tőlem, hogy folyamatosan tiszteletben tartsam a határait, ne kérdezzem túl részletesen, még azt se, hogy mit érez...de ne is adjam fel. Általában az emberek reakciója azokra, akik ilyen falakat állítanak maguk köré - vagy hátralépnek, vagy nem tudnak kapcsolatba lépni, vagy elárasztják a személyt a törődésükkel és kedvességükkel. Amire szükség van, az semleges jelenlét elég szimpátiával, de nem túl sokkal, elég érdeklődéssel, de nem túl sokkal - ezt hívják hangolódásnak, és alapvető kapcsolati képesség.
Marion azt a kérdést vetette fel, egyezzen-e bele a közös szülői felügyeletbe volt férjével. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem ez a no legfőbb problémája. Sokkal lényegesebb volt, hogy Marion szorongott, és volt még pár lezáratlan ügye a férfival. Még mielőtt részletekbe bocsátkoztam volna, így szóltam: „Mikor Önre nézek, úgy érzem, hogy a pillantásával fel tudna nyársalni. Ez sokat elárul nekem. A volt férjében és bennem pusztán annyi a közös, hogy mindketten férfiak vagyunk, és talán az iránta érzett rezgések velem szemben is megmutatkoznak". Megkérdeztem, mi a baja. Azt válaszolta: a düh. Megkérdeztem, miért dühös. Hosszasan mesélni kezdett a körülményekről Kis idő elteltével újfent megkérdeztem: rendben, de pontosan mi miatt dühös? De csak folytatta tovább a mondókáját. Többször is meg kellett kérdeznem, míg nem egyszer csak tisztán, nyíltan, és tömören meg nem tudta fogalmazni, hogy azért dühös, mert úgy érzi, a volt férje elárulta őt amikor a saját üzletébe fektette azt a pénzt, amelyből korábban Mariont támogatta. Az is dühítette, hogy minderről egy szót sem szólt sem neki, sem a no szüleinek, akikkel egyébként a család együtt élt. - Igen, valóban dühösnek látszik, szikrát szór a szeme. Mit érez per pillanat? Mesélni kezdett, nem is annyira az érzelmeiről, inkább a véleményéről és arról, hogyan ítéli meg a helyzetet mostani szemmel. - Elnyomom az érzéseimet. – jelentette ki végül. Így hát arra kértem, nézzen rám úgy, mintha én lennék a volt férje, és „nyomjon el" engem. Kifejtette, hogy o is vétkesnek tartja magát ebben a helyzetben. Ismét Marionra összpontosítottam. Arra kértem, beszéljen hozzám, mint a volt férjéhez, és kezdjen minden mondatot így: „Haragszom, mert…" Végül lassacskán megnyílt: kendőzetlenül beszámolt mindenről, ami miatt haragudott. Biztosítottam afelől, hogy megértem, mit érez, és hogy látom, hallom, mennyire dühös. Aztán a szemem láttára könnyekben tört ki, így láttam azt is, mennyire fáj neki. Egyfolytában arra biztattam, hogy mondjon ki nyíltan mindent. Marion szeme hol szikrát szórt, hol könnyeket hullatott. Most, hogy úgy érezte, meghallgatják, magabiztosabban és nyíltan ki tudta fejezni az érzelmeit. Ugyanakkor sokszor csendben ült, érzelmeiben elmerülve, egyszerű, megértő szavaimat hallgatva. A beszélgetés végén sokkal könnyebb lett a lelke: kiadta magából a válás óta felgyülemlett temérdek fájdalmat és haragot. Hogy a folyamat sikeres legyen, kitartóan kellett hozzáállnom A tudatosságára összpontosítottam, és azzal, hogy én is részt vettem a kísérletben, sikerült elmerítenem őt az élményben. A mesélős részt pedig átugrottam, azt részben csak azért alkalmazta a no, hogy ne jöjjön túl sok érzelem felszínre. Én magam szolgáltattam számára a lélek azon részét, ahová haragját üríthette. Támogattam és biztattam, hogy öntse ki a szívét… bele is tellett egy kis időbe mire ezt meg merte tenni. Nem tartottam szerencsésnek hogy kikerült egyes témákat: inkább rájuk kérdeztem, hogy minél inkább részese legyek az élményének. Megértő fülre talált bennem, és éppen erre vágyott régóta: hogy valaki lássa és hallja őt Nem voltam ugyan az exférje, de elég erős energia vibrált köztünk ahhoz, hogy megelégedjen azzal is, ha olyannak öntheti ki a szívét, aki csak pótolja a férfit. Az, hogy a foglalkozás elején párhuzamot vontam önmagam és a férfi közt elégnek bizonyult, hogy felszítsam az érzelmeit, a mondandójára pedig oly mértékben fogékony voltam, hogy tisztán látta: nem csupán színészkedem. Megjegyezném: nem kiabált, nem sikoltozott, nem ütögetett párnát, sőt fel sem emelte a hangját. A haragot egy dühös személy kell, meg valaki aki meghallgat, nem pedig drámai terápiás módszer.
Nathan tömör felépítésű, figyelmes ember volt nyílt és erős megjelenéssel. A hitelesség volt a problémája. Nem érezte úgy hogy hiteles lett volna másokkal szemben. Majdhogynem soha nem harcolt vagy veszekedett. Együttműködött a munkahelyén és otthon egyaránt. A családjában erőszak volt a bátyja és a nővére között. Amíg ő a "jófiú" szerepet töltötte be. Két esemény volt rá nagy hatássalgyerekként. Az egyik az amikor nagyon mérges lett a bátyjára és nekidobott egy tárgyat, ami majdnem átszúrta a szemét. A másik a, amikor megütöttegy fiút az iskolában ezután elment hozzájuk és megkarmolta az arcát. Attól kezdve nyugodt volt és nem ütött meg senkit. Meglepett amikor azt mondta, hogy nem magabiztos, azért mert nyilvánvalóan egy erőteljes ember volt, fogságban a testében. Mondta, hogy keményen ítélkezik mások felett és ezt inkább megtartotta magának. Szóval adtam neki egy hitelességi tesztet, amit először csináltam vele. Három komponens volt, - az hogy mit gondolt, mit érzett és hogy mit akart a másiktól. Megcsináltam vele, ő pedig velem. Képes volt könnyen megoldani. Úgy írnám ezt le hogy egy hitelesítő találkozó volt. A következőkben ez vezet egy autentikus dialógushoz ami végül hiteles kapcsolatokhoz vezet. Aztán meghívtam őt, hogy csinálja meg ezt három emberrel a csapatból.Az első eléggé egyenes volt. A második egy nő aki elég komplikált választ adott. Eltévedt, tehát mondtam neki hogy válaszoljon egy érzelmi állítással. Adtam neki egy képletet, különösen ha nőknek kellett válaszolnia: a kezdő találkozási formák után, hármom érzelmi megállapítást kellet mondani minden gondolati megállapítás után. Aztán még egy emberrel gyakorolta ezt. Megkérdeztem milyennek találta, azt válaszolta könnyűnek Ez azt sugallta nekem hogy csupán egy kis rávezetés kellett neki, egy kis rámutatás és támogatás, hogy gyakorolhassa. Férfiként, jobb szerette ha nyílt instrukciókat adok. Olyasvalaki volt, akinek csak kellett egy mód, hogy valamibe az erejét belefektethesse, egy biztonságos formában. Magabiztos volt hogy képes folytatni és gyakorolni. Persze dolgozhattunk volna a családi helyzetének eredetével vagy arról ahogy a konfliktust kerüli. De ez egy olyan beavatkozás volt ami a jelenre és a jövőre fókuszál és ez rögtön sikeres élményekkel töltötte el. Ez fontos volt a lankadó önbizalma miatt. És ez még eszközzel is ellátta őt, hogy kísérletezhessen a tanulásban, így fel tudja fedezni önmagát, hogy hitelesebb legyen. A kapcsolattartás az egyik kulcsmegoldás a Gestalt teóriában és gyakorlatban és ez volt az ülés központi témája.
 Jamesnek az volt a problémája, hogy egész héten keményen dolgozott, gyakran repült más városokba és csak pénteken tért haza. Mivel az otthonától távol volt mindig epekedve várta, hogy visszatérjen. Fontos volt számára, hogy a felesége és a gyerekei otthon legyenek és besétálhasson az igazi „otthon" érzésébe.
Mivel a felesége egy magas szinten dolgozó munkaügyi menedzser, gyakrabban volt távol, mint otthon. Amikor nyomás alá került ezzel a kérdéssel kapcsolatban rámutatott, hogy a karrierje szintén fontos és, hogy a férje érzései a saját problémái.
Sok éven át voltak házasok és mindkettőjüket érdekelte a személyes fejlődés és az asztrológia. A férj úgy jellemezte magát, mint egy rák asztrológiai jel és ennek az érzésnek a jelzéseit alkalmazta.
Kapcsolatuk mély és szeretetteljes volt viszont tele nézeteltérésekkel, amiket a férj szeretett volna csökkenteni, hogy javítsa a kapcsolatot.
Ez a beavatkozás környezetét biztosította nekem.
Kérdeztem tőle valamit, ami egyaránt fontos volt a feleségének is, ami az volt, hogy mit szeretne neki adni. Azt mondta, hogy amikor előadást tartott a munkahelyén és ezt megosztotta a férjével az elismerését és megbecsülését szerette volna hallani az előadásáról
Megkérdeztem egy második dolgot. Amikor egy könyvet olvasott (általában a személyes növekedésről) azt szerette volna, ha a férj is elolvassa ezt és megbeszélik.
Megkérdeztem, hogy a férj mindezeket megtette-e? Azt mondta, bizonyos fokig, de nem a feleség megelégedésére.
Szóval azt javasoltam, hogy vegye komolyan ezt a két kérést tőle és teljes szívvel tegye meg mindkettőt
Miután így tett egy ideig, azt javasoltam, hogy adjon neki egy teljes és hiteles kinyilatkoztatást arról, hogy mit jelent a férjnek és a feleségnek az, hogy a férj otthon van minden péntek este.
A saját életem példájával szemléltetettem mit jelent ez.
->Felnőve a születésnapok mindig speciális értékkel bírtak a mi otthonunkban. Míg a feleségem részéről ezeket a napokat nem ünnepelték és voltak olyan időszakok, amikor a lánytestvére születésnapját ünnepelték, de az Övét nem.
Ennek következtében nem nagyon lelkesedik a születésnapokkal kapcsolatban és a sajátját nagyon privát és egyszerű körülmények között szereti intézni.
Én egy különleges napra vágytam egy csomó jellel arra vonatkozóan, hogy ez az "én napom". Voltak olyan alkalmak, amikor a feleségem ezt nem úgy tette, ahogyan én szerettem volna és ez nekem nagyon fájt. Ez valami olyan volt, amit neki nagyon nehéz volt megérteni.
-
Tehát a teljes összetett és hiteles adataim valahogy így néznek ki:
Tudom, hogy a születésnapok problémásak neked és hogy ezek nem voltak nagy élmények a gyermekkorod során. Azt is tudom, hogy nagyon keményen próbáltad, hogy a születésnapjaim kellemes alkalmak legyenek, és ezért nagyon hálás vagyok neked. Azt is tapasztaltam, hogy voltak olyan időszakok, amikor nem érezted magad a megfelelő helyen, különféle okok miatt, hogy különös erőfeszítést tegyél, vagy többet csinálj, mint kellet volna. Megértem, hogy ez neked azzal függ össze, hogy mennyit tudsz tenni őszintén és mennyi van a tarsolyodban, amit adni tudsz, és hogy nem vársz el többet a saját születésnapod alkalmából. Én azonban más vagyok, mint te. A születésnapok szintén megterhelőek számomra, de más módon. Nekem volt egy hagyományom, ami nagyon különleges volt és van egy alapvető elvárásom és reménykedem, hogy az első leszek ezen a napon. Akkor is, ha nem vagy éppen a legjobb hangulatban szeretném, ha ezt félretennéd csakis erre a napra csak, hogy érezzem, hogy valami különleges bánásmódban részesülök. Ez nekem nagyon sokat jelentene, sőt mi több tudom, hogy ez nem mindig könnyű neked. Egy kicsit idegesnek érzem magam, hogy ezt mondom neked, mert ez nekem fontos és neked ez egy nehéz téma. Hálás vagyok azért, hogy figyelembe veszed, amit kérek, és ha gondolod, gondolkozhatsz rajta és egy más időben mindezt megbeszélhetjük.
--
A saját életemből adtam személyes példát Jamesnek, de nem értette meg hogyan tudja ezt beleilleszteni egy személyes hiteles kinyilatkoztatásba a saját problémájára vonatkoztatva.
Gestalt a kapcsolatba mélységet és hitelességet hoz és a kapcsolatot és az intimitást mozdítja elő
Ez egy példa, ami az egyik módja annak, hogy olyan ügyféllel foglalkozzunk, aki már többet tud, mint a kommunikáció alapjai.
 Diane-nek két dolog miatt fájt a feje. Az egyik az volt, hogy tizenkét éves fia nem tanult olyan keményen, mint ahogyan azt Diane szerette volna. Megkérdeztem, tízes skálán hogyan osztályozná a fia teljesítményét, és azt válaszolta: hatosra-hetesre. A házit megcsinálja-e? Igen. De az a helyzet, hogy menő iskolába csak színötössel vesznek fel gyerekeket, tehát a nyomás, az óriási.
Először szakemberként mondtam el nézeteimet a szülőközpontú gyermeknevelésről, a kiegyensúlyozott gyermekkor fontosságáról, és hogy az én értékrendem szerint nem mindig a kiváló iskolai eredmény a végcél.
Ez fontos volt: egyértelművé kellett tennem álláspontomat, kipuhatolni hol nem egyezik meg a véleményünk és kitalálni miben és hogyan tudnék neki segítséget nyújtani az adott helyzetben, illetve mi az ahol nélkülem kell boldogulnia.
Összezavarodott, mert számos szülőknek szóló könyvet olvasott már. Megpróbált hát a srácnak teret biztosítani, de aggódott a jövője miatt és fogalma sem volt, hogyan tudná eredményesen ösztönözni. Az ajánlatom tehát így szólt: üljön le vele, kezdje azzal, hogy megmondja neki, mit tart o anyaként fontosnak.
Azután fesse le neki a képet, mi vár rá: a versenyszellemtől buzgó társadalom és iskolarendszer, amely bizonyos jegyek alatt nem fogad be senkit intézményeibe. Említsen meg konkrétan több egyetemet, mondja el mik a követelmények, és mi szól a továbbtanulás mellett, illetve ellene.
Aztán segítsen a fiúnak eldönteni, mik a céljai, hol szeretne végül majd kikötni, és mit kell neki ahhoz tennie, hogy ez valóra váljon. Ily módon nem veszti el a hitelességét, ugyanakkor támogatja is a fiát, hogy megtalálja, mivel szeretne foglalkozni. Ezután Diane – ahelyett hogy fia helyett döntene –lelkesen és készségesen segíti majd a fiát, akárhogy is határoz.
A másik dolog, ami miatt Diane-nek fájt a feje, a férjével való kapcsolata volt. A férfi hazajött, bevert egy sört, elolvasta az újságot, írt a blogjába, a nőre meg a gyerekeire rá se hederített.
Érthető módon Diane-t bántotta ez a helyzet, de még nem sikerült megoldást találnia rá. Máskülönben, a férje kivette a részét a családi életből: kirándulásokat tervezett, és olyankor végig a családdal is volt, valamint gyakran főzött is.
Sosem volt az a bőbeszédű, tehát a viselkedése nem volt újdonság.
Egyértelmű volt, hogy sehova sem vezetne az, ha a Diane piszkálni kezdené a férjét, vagy több odafigyelést követelne, mint ahogyan az sem, ha azt javasolnám neki, próbáljon meg vele őszintén beszélgetni.
Elkezdtem a blogról érdeklődni Diane azt mondta, jól megfogalmazott, vicces oldal, ahová a férje képeket tölt fel alattuk érdekes megjegyzésekkel. A no azt szerette volna, ha vele is így társalog a férje.
Nem volt kérdéses, mi a járható út. Megváltoztatni úgysem fogja, viszont tarthatna vele. Van-e ipad-je a férfinek, kérdeztem. Van, de eldugta.
Megmondtam neki, hogy azonnal adja neki vissza, és vegyen magának is egyet. Így írásban majd tudnak kommunikálni. Diane majd hozzászólásokat ír a blog tartalmához (a férfi válaszolni szokott a kommentekre), üzenetet, levelet küld neki, akár csak egy-két sorosokat. Amikor az ura a karosszékben olvassa az újságot, küldjön neki rövid hozzászólásokat. Írjon neki levelet, nyomtassa ki, aztán küldje el neki postán vagy rakja a párnája alá.
Ezáltal felhasználtam azt, ami rendelkezésre állt.
Diane intrapszichés dinamikáján nem volt mit csiszolni; abban az elképzelésében pedig nem voltam hajlandó megerősíteni, hogy benne van a hiba, és azért nem figyel rá a férje. Inkább a találékonyságot helyeztem előtérbe, és kitaláltam, hogyan tudna Diane kreatív módon kapcsolatot teremteni a férjével, úgy, hogy kilépnek a kapcsolatuk megszokott medréből
|
|
|
