|
 Tom már évek óta túl gyakran és túl sokat ivott. Néha abbahagyta, néha pedig ismét elkezdte az ivást.
Abby nem volt boldog, és egyre többször hangot adott annak, hogy a dolgoknak változniuk kell. A gond az volt, hogy ők igenis változtak: Tom abbahagyta az ivást, és egy ideig a kapcsolatuk is javult, de aztán valahogy az egész kezdődött elölről.
Abby egy jól működő párkapcsolatot akart – lelki kapcsolatot, érintkezést, őszinteséget. Már régóta együtt voltak, és nem akart csak úgy kilépni ebből a kapcsolatból. A civakodások nem vezettek eredményre, de úgysem mehetett már tovább, ahogy eddig ment. Abby nagyon ideges és feszült volt. Úgy látszott, Tom képtelen alkalmazkodni azokhoz a változásokhoz, amelyekre Abbynek ténylegesen szüksége volt. Egyre inkább olyanná vált.
Kétségtelenül Tomnak problémái voltak az alkohollal. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudott mértéket tartani. Az is világossá vált, hogy az erre irányuló erőfeszítései is csak rövid ideig – néha akár hat hónapig is – tartottak, és azután megint elkezdett inni.
Úgy tűnt, Abby minden tőle telhetőt megtett: egyértelművé tette álláspontját, megszabta a határokat, és kezelésre is elment, hogy segítsen.
Egy bizonyos nézőpontból nézve a függőség nem a személyben van jelen, hanem a családban vagy a párkapcsolatban, és több mint egy ember tartja fent – habár ebben az esetben úgy látszott, mintha Abby minden tőle telhetőt megtenne, hogy változtathasson a helyzeten. Számára nem volt világos, mekkora része van ebben: úgy tűnt, hogy semmi mást nem akar, csak egy függőségektől mentes párkapcsolatot.
Abby apja ellenőrző és kétkedő ember volt, aki gyakran volt durva. A nevelését illető szükségletei süket fülekre találtak. Így aztán megtanult segítőkésznek lenni, hogy így próbáljon valamiféle elismerést kivívni.
Ezt nevezzük a Gestaltpszichológiában kreatív valóságteremtésnek. Annak idején még mindezeknek volt értelme, de most felnőttként Abby rájött, hogy egyre jobban és jobban beleragad a helyzetbe – a kreatív valóságteremtés már nem hozta meg az eredményt számára.
Ráébredt, hogy ez volt az oka, hogy nővér lett: így gondoskodhat másokról és mások szükségleteiről. Tommal is ezt csinálta.
Mint ahogy kifejtettük, Abby számára világossá vált, hogy segítőkészségében volt valami adakozás is. Ha ezt másokkal – férfiakkal –élné meg, akkor hasznos, kívánatos, elismert és fontos lenne.
És pontosan ugyanez volt Tommal is. A férfinak szüksége volt rá, és nagyon elkeseredne, ha Abbynek elfogyna a türelme és visszavonulna. Mivel Abby nem bírná nézni az elkeseredettségét, továbbra is mellette maradna.
A megoldás kulcsa az volt, amikor rájöttünk, hogy az ő segítőkészsége egyben egyfajta manipuláció is volt: „Ha hozok neked valamit, akkor szükséged lesz rám, és nem fogsz itt hagynih.
Ami lényeges volt, az az álláspont-változtatás: Abby képtelen volt világosabban látni Tom függőségi viselkedését és a saját ismétlődő manipulációját: adni, hogy kaphasson, vagy, ahogy a Gestaltban hívják: proflexió.
Ez egy példa arra, hogyan határozunk meg egy eltorzult határvonalat: úgy látszik, mintha ez egy adott dolog lenne, de tulajdonképpen van egy mögöttes indíték, így az adott helyzet feltételes, nem pedig feltétel nélküli.
A felismerés drámai hatással volt Abbyre: a férfi ivászatát most már nemcsak az ismerős mintára vezette vissza, hanem emellett egy másik mintára is, mégpedig az ő manipulatív viselkedésére.
A Gestaltban tudatosan működünk, nem csak „itt és mosth, hanem a saját életterületünkön az összes létező bonyolult szinten, különösen a rejtett viselkedésmintákban.
Ha mindezeket felszínre hozzuk, azzal megteremtjük annak a lehetőségét, hogy ezt a viselkedést – legyen bármi az előzménye – birtokoljuk, és ily módon – a Gestalt kifejezésével élve – felelősséget vállaljunk. Ez pedig felszabadító: több lehetőségünk adódik, amikor látjuk az egyén manipulatív viselkedését, ellenben amikor mások beleragadt/függési viselkedését látjuk, csupán reagálunk rá.
 Martinnak számos jelentõs kapcsolata volt az élete során. 50 évesen egy nagyon mély érzelmi kapcsolatban élt, de gyermekek nélkül.
Mindig is a bulis csajokhoz vonzódott. Végül annak ellenére, hogy keményen dolgozott a kapcsolatokon, mégsem tudta õket tartóssá tenni, egész a mostani kapcsolatáig.
Most boldog, bár jelenlegi partnere szeretett inni és jól érezni magát. Õ élvezte ezt, de néha úgy érezte, hogy kissé sok, és gyakran hamarabb ott akarta hagyni az összejövetelt, mint párja.
Így néha kissé többet ivott, mint amennyit akart.
Amikor olyan dolgokról van szó, mint az alkohol és a kapcsolati minták, jól tesszük ha a teljes képet nézzük. Amit mi terepnek hívunk a Gestaltnál. A családi együttállások esetében mindig ez a helyzet, de sok más mód is van arra, hogy ezzel az elemmel foglalkozzunk. Az egyéni terápia során néhány esetben erõs jelzést kapunk arra, hogy a nagyobb összefüggésekre figyeljünk oda.
Így a szüleirõl és nagyszüleirõl kérdeztem. A szülei nagyon is jól meg voltak. Az apai nagyanyja úgy tûnt nagyon kalandvágyó asszony volt az õ korában. Utazgatott és késõn házasodott meg. Népszerû volt a társaságban, de nem mindig volt teljességgel jelen anyaként. Tehát a szülõkkel kapcsolatos tapasztalatai inkább az apjához köthetõek, aki stabil volt számára.
Martin soha sem kötötte össze ezeket a dolgokat, de világossá vált számára vonzalma az olyan nõk iránt, akik élettel telik, de ingatagok.
A feladat ekkor az volt, hogy ezt áttegyük a jelenbe. Kiraktam egy széket, ami a bulis csajt jelképezte, és megkértem, hogy mélyedjen el az érzéseiben. Ezek vegyesek voltak: vonzódás, de fájdalom is a kapcsolatai során. Azt kérdeztem tõle, hogy mi kel életre benne, amikor egy ilyen nõvel ül szemben.
Számos dolog vált nyilvánvalóvá számára. Az izgatottsága, a haragja és az üresség érzése. Kértem, hogy határozza meg, hogy a teste mely részén érzi mindezt. Észrevett egy szorító érzést a mellkasában.
Elmondta, hogy pontosan ezt volt az amit érzett, amikor a párja túl sokat kezdett inni, egy fajta pánikot, vagy félelmet. Rendszerint ennél a pontnál zsémbelnek neki, vagy nem mondana semmit és bosszússá válna.
Így azt kértem õrizze meg ezt az érzést, és mondjon valamit a párjának, a székben ülve.
Ezt nagyon nehezen tudta megtenni, nagyon kényelmetlenül érzete magát, és szóvá is tette.
Aztán megkértem, hogy cseréljen, üljön a székbe, és válaszoljon, mintha a saját párja volna. Ebben a pozícióban lázadónak érezte magát, és nem akarta, hogy megmondják neki, hogy mit csináljon és azt mondta, hogy „Ha törõdnél velem, akkor szabadságot biztosítanál nekem, ahelyett hogy ellenõrizni próbálsz".
Ez valamennyire ismerõs volt Martinnak, már hallotta a párját hasonló dolgokat mondani.
Aztán megkértem, hogy üljön újra mellém, és arról a részérõl kérdeztem, amely lázadó volt. A Gestaltnál az ellentettség érdekel minket, különösen azok, amelyeket letagadnak és gyakran a partnerhez kapcsolnak.
Nem szokott hozzá hogy így gondolkodjon, mindig a párja volt az, aki a lázadó volt.
Megkérdeztem, hogy ha teljesen szabad lenne, melyek azok a dolgok, amiket megtenne, ha lázadó akarna lenni.
Ráébredt, hogy a munkahelyen mennyire próbált kijönni a túlzottan ellenõrzõ fõnökével és soha nem mondott semmit.
Így azt mondtam, tegye a fõnökét a székbe, és mondjon neki valami lázadó dolgot. Miközben ezt tett, sokkal szabadabb lett, és megkönnyebbült.
Ezt megismételtük más eseményekkel az életébõl, és minden alkalommal hatalmas megkönnyebbülést érzett attól, hogy valami lázadó dolgot fog mondani. Õ volt a közmondásban szereplõ jó fiú.
Sokkal erõsebbnek és alkalmasabbnak érezte magát.
Ez csak egy lépés volt a terápiák teljes sorában, de fényesen mutatja, hogy mily módon tudja a másokra kivetített egyéniségünk lekötni azokat az energiáinkat, melyek igazából nekünk lennének a segítségünkre, hogy nagyobb egyensúlyt és elevenséget találjunk, amelyek lényegében a Gestalt céljai.
 Lianne arról beszélt, hogy mennyire tele van félelemmel. Félt a csótányoktól, könnyen megijedt, néha éjszakánként nehezen tudott csak elaludni, mivel attól félt, hogy tolvajok, szellemek vagy „szörnyekh jönnek be az ablakon keresztül. Akkor is félt a szörnyektől, amikor csónakázni ment. Mindentől függetlenül, ez gyermeki állapotnak hangzott, ezért megkérdeztem tőle, hogy mi történt vele gyerekkorában, ami ennyire félénkké tette.
Azonnal egy olyan esetet említett, ami 6 éves korában történt vele. Egy fiú, aki nagyon jó barátja volt, megfulladt. Órákba telt, mire megtalálták. A kislány családjának házába vitték, és a fiú családja ragaszkodott hozzá, hogy az orvos édesapa megpróbálja újraéleszteni. Sikertelen volt.
Vihar volt aznap éjszaka, Lianne rémülettel telve ment aludni. Ezután rémálma volt, amelyben sikertelenül próbálta megmenteni a barátját. Miközben felnőtt, sokat gondolt a fiúra, és ez még mindig nagy fájdalommal töltötte el.
Így világossá vált, hogy ki is az a „szellemh, akitől fél.
Kihasználva a helyzet drámaiságát, a félelmének intenzitását és a lehetőséget arra, hogy egyszer s mindenkorra rendezzük a helyzetet, egy konfrontációs jellegű kísérletet javasoltam. Felajánlottam, hogy mellé állok, szemben a nyitott ablakkal, a csoport pedig mögötte áll támogatásként. Ezután hívnia kellene a fiatal halott barátja szellemét, hogy jelenjen meg előtte a szobában.
Elfogadta, de közben remegett, mint a nyárfalevél. Hagytam, hogy rám támaszkodjon, szorosan átkaroltam, a csoport pedig közvetlen mögötte állt. Arra utasítottam, hogy beszéljen a „szellemhezh, mesélje el neki, hogy mit érez, min ment keresztül, és hogy mennyire hiányzik neki.
Így tett, bár nagyon nehéz volt. Azt mondta, hogy a fiúval akar lenni, a másik oldalon. Megkérdeztem tőle, hogy ő mit válaszolt erre, és azt mondta, hogy a fiú ezt nem akarja. Ezt nagyon fontos volt tudatosítani számára, még akkor is ha, maradt benne vágy a halál iránt, és hogy közel legyen a fiúhoz.
Így bátorítottam, hogy beszéljen még hozzá, ténylegesen mesélje el neki, hogy mit érez, és komolyan hallgassa meg a válaszát. Támogatnom kellett a félelmében, majd a szomorúságában. Arra utasítottam, hogy vegyen nagyon mély lélegzetet, egészen a gyomráig majd pedig lefelé egész lábáig. A Gestalt pszichológiában az önmagunkra való támaszkodás és a légzés elsajátításával dolgozunk, azért, hogy segítsünk az egyénnek, hogy teljes személyiségével átélje az élményt, és az érzelmeinek intenzitását. Gyakran abban az időben, amikor az esemény történik, főleg fiatalkorban, nincs ehhez megfelelő támogatás, ez a módszer pedig lehetőséget nyújt arra, hogy kapcsolatban lépjen az élménnyel, ami korábban nagy hatást gyakorolt rá, olyan módon, amely a jelenben már feldolgozható.
Nagyon nehéz volt Lianne számára, hogy jelen maradjon – az utóbbi 30 évet félelemben töltötte, és csak felületesen lélegzett, ami csak tovább növelte a szorongását. Ezért nagy erőfeszítésében került ennyire mélyen levegőt venni, sok támogatást és iránymutatást igényelt a részemről.
Némi idő elteltével nagyon megnyugodott, képes volt elengedni a szellemet, és teljesen magához térni. Sokkal többet érzett a testében, mint amire korábban képes volt visszaemlékezni és a félelem minden nyoma eltűnt belőle.
 Marc több dologról is beszélt, de egyik sem volt igazán lényeges. Munka tekintetében éppen átmeneti állapotban volt – azelőtt az apjával dolgozott, de azt otthagyta. Többféle területen próbálkozott, de egyikkel sem keresett elég jól. Három éve házas, épp gyermeket vállalni készültek. Mindenféle megjegyzéseket és megfigyeléseket tettem – például a szép folyékony beszédére.
Semmi sem tűnt ki igazán, mint egy igazi 'probléma', úgyhogy kérdeztem a házasságáról. Azt mondta, jól megvannak és boldogok együtt.
Ugyan ez általában egy jó indikátor, érdekelt, miből áll ez össze – érdekeltek a részletek. A Gestalt terápiában mindig az a cél, hogy elmozduljunk az általánosságoktól a személyes jellemzőkig, így teremtünk kontaktust.
Nagyon nehéz volt számára válaszolni. Kérdeztem az érzéseiről, de újból nehéznek találta a specifikus válaszadást.
Emiatt úgy döntöttem, a teljes kép hiánya ahhoz köthető, hogy az illető nehezen kerül összhangba a saját érzelmeivel.
Javasoltam egy kísérletet – menjen körbe a csoportban, nézzen rá egyenként az emberekre, és próbálja megfigyelni, hogy érzett amikor ránézett valakire.
Utána kerek, tiszta mondatokban mesélt nekem a tapasztalatairól. Nyilvánvaló volt tehát, hogy megvan benne a képesség arra, hogy azonosítsa önmagát egy kapcsolaton belül, valószínűleg csak bátorításra és támogató környezetre van szüksége – ezt ő is elismerte.
Így hát megkértem, formálja a mondatait eképpen: gAmikor rád nézek, úgy érzem ______h.
Ez elég egyszerűnek hangzik, de fontos, hogy valami egyszerűen végrehajtható dologgal kezdjünk, és mivel neki tudvalevőleg nehézségei voltak az érzelmei azonosításával, ez kézenfekvőnek tűnt. Egy lépést hátrálva hagyom, hogy ő mondja el a tapasztalatait másokról, közvetlenül nekik. A Gestalt terápia során mindig az összefüggések felől közelítünk.
Ezt megcsinálta több emberrel is, minden alkalommal nagyon tisztán fogalmazva. Ismét kiderült, hogy csak támogató környezetre volt szüksége ahol így fejezheti ki magát.
Eztuán egy párnát tettem ki a páciens feleségeként, és arra kértem, beszéljen hozzá hasonló formában mint az előbb: gAmikor látom ____ benned, úgy érzem ____h.
Ezt csinálta egy jó ideig, mindig tisztán fogalmazva. Ezt felismervén bátorítottam, megfigyelhető volt, hogy biztosan megvan benne a képesség arra, hogy azonosítsa és kommunikálja az érzelmeit. Arra gondoltam, talán gyakorolnia kéne ezt egy fenyegetésektől mentes környezetben, egyetértett velem.
Következőre megkértem, hogy csinálja ugyanezt az édesapjával.
Rámutattam, hogy a támogatás kérdése tűnik a legfontosabbnak ebben a helyzetben, és újra megkértem, hogy 'beszéljen a párnákhoz' -először a feleségéhez, utána az édesapjához- a következő formában: gAmikor ____ csinálod, úgy érzem ____ , és azt szeretném, hogy ____ támogass.h
Ez nagyon értékes volt számára, sok tartalmi részletet tisztáztunk, azt mondta, igazán megnyugodott a végére.
Ez egy jó példa volt egy nagyon visekledésorientált kísérletre, amelyben volt szó érzelmekről, kontaktusról, hitelességről és támogatásról. Ezekkel a fő elemekkel dolgozunk Gestalt során, és egy ilyen ülés nagyon értékes lehet miközben majdnem olyan, mint egy coaching folyamat.
Ahol megfelelőnek találjuk, ez az aspektus szintén beleillik a Gestalt megközelítésbe. A legfőbb dolog, hogy ez nem egy képlet, mindig a személyre alkalmazzuk attól függően, hogy pontosan milyen fajta kezelésre van szüksége éppen abban az időben.
 Annabelle levert és nagyon szomorú volt. Magával hozott egy kis babát, melynek kicsi, merev fa karjai voltak.
„Ez én vagyok", mondta. 'A karjaim merevek, mint egy zombinak. A szívem szomorú.'
Elmondta, hogy a szülei szörnyen sokat veszekedtek gyerekkorában, és ez sok félelmet és ridegséget okozott benne. Felnõttkorában túl keménynek érezte magát, és némi gyengédséget akart találni. Azonban a baba azt mutatta, milyen merevnek is érezte magát.
Figyelmesen hallgattam õt és úgy éreztem a szívem teljesen nyitott – valóban nagyon szomorú volt.
Ugyanakkor, egy pajkos gondolat futott át az agyamon, ami majdnem tiszteletlenségnek tûnt: a kép, ahogy a zombik sétálnak körbe, azon a vicces módon, ahogy legtöbben a zombikat magunk elé képzeljük.
Így megosztottam vele azt, hogy milyen mélyen megértem õt, és törõdöm vele, valamint ezt az örült, pajkos gondolatomat is a zombikról. Nem akartam tiszteletlen lenni, de ezt a másik részemet is be akartam vonni.
Õ nyitott volt arra, hogy meghallgassa ezt. Azt javasoltam, hogy talán még játszhatnánk is ezzel.
Így hát felálltunk, egymás mellé és zombi módra járkáltunk körbe, a csoportban lévõ emberek felé. A legtöbb ember velünk nevetett, és élvezte ezt a vicces õrültséget. Voltak egy kevesen, akik igazán megijedtek, így mi körbefordultunk körülöttük. Nagyrészt azonban ez egy butácska, vicces gyakorlat volt.
Annabelle leült és én leültem vele szemben, azt figyelve, hogy hogyan érzi magát.
Ez a gyakorlat kissé meglágyította, és kissé jobban megnyitotta. Ott ült a kis babával, a kicsi karjait tapogatva, és arról mesélt, hogy milyen merevek azok a karok, de mégis ha dörzsölgetné, talán puhulnának.
Ezt tehát jelnek vettem, meg fogtam mindkét karját és finoman dörzsölgetni kezdtem. Megragadta a kezemet, mint egy kis gyerek, aki vigaszt keres. Ránéztem, hogy felmérjem milyen érzés ez neki és láttam, amint felenged. Folytattam a karjai dörzsölését és az enyhülésrõl beszéltem neki. Éreztem az energia intenzitását a kezében. Így amint azt mondta, hogy a karjai kezdenek lágyulni, a kezeimet tenyérrel felfele az ölembe helyeztem, és megengedtem neki, hogy a kezeit a kezeimhez simítsa. Ezt meg is tette, oda és vissza, lassan. Megjegyeztem, hogy mennyi energia van a kezeiben. Nagyon mélyen összeköttetésben volt a szívével, és az érzéseivel, és ez alatt a folyamat alatt velem is kapcsolatban maradt.
Arról beszélt, hogy a kezeim a szüleit jelképezik, melyek külön ugyan, de jelen vannak. Mindkét kezemet megérintette szeretettel és szomorúan. Aztán megfogta a kis babát, és az arcát az ujjaimra helyezte. Aztán megfogta a baba két karját, és egyiket az egyik, másikat pedig a másik kezemhez érintette.
Azt mondta, hogy bár a szülei külön vannak, mégis mindkettõjükkel kapcsolatban tud lenni.
Ez nagyon mély pillanat volt, mikor a szomorúságának a minõsége megrekedtbõl, és összeomlottból, nyitott szívûvé és áramlóvá vált. A kezei ellazultak és minden egyes részében lélegzõ, jelenlévõ és kapcsolatot teremtõ volt.
Ez nagyon mély tapasztalat volt számára, ahogy számomra is, és ezután mély békét és teljességet érzett.
.
Song-linak komoly egészségügyi problémái voltak az elmúlt évben. Számos operáción esett át, amelyek nem segítettek sokat; az állapota hol javult, hol romlott. Így a következő feltevés az volt, hogy az egészségügyi problémák lélektani eredetűek. Sokféle terápiát kipróbáltc így óvakodtam a megismétlésüktől, és egyenesen megkérdeztem tőle, hogy mi az, amit már megpróbált. Nem jó túl sokfelől megközelíteni ugyanazt a problémát, ez óvatos, szakmai megítélést igényel. Ha orvoshoz mész, jó lehet még egy véleményt meghallgatni, de valószínűleg nem 4-et vagy 5-öt-az csak összezavar. Folyamatosan ugyanazon a problémán dolgozni ugyanazzal a terapeutával létrehozhat elmélyülést, ellenben a „körülszaglászásh is eredményes lehet. Szóval nem akartam automatikusan belemerülni a problémába. A körülményekről kérdeztem - mi történt egy évvel ezelőtt, amikor először tapasztalni kezdte az egészségügyi problémákat. Elmondta, hogyan vásárolt meg néhány „papírpénzth, amit Kínában el szoktak égetni, általában valaki emlékére. Az apja 5 évvel azelőtt halt meg, ezért vette. Miközben vásárolt, egy „boszorkányh (az ő szavaival élve) figyelmeztette őt, hogy ne vegyen túl sokat, különben meg fog betegedni. Azonnal megpróbálta visszaadni a papírokat, de az üzlet nem akarta visszavenni őket. Nem sokkal ezután jelent meg a betegsége. Az apjával való kapcsolatáról kérdeztem őt. Közeli volt, bensőséges, és napi szinten gondolt rá, gyakran összekapcsolva őt élete részeivel, mint például a fiával. A probléma körülményeinek kiderítése fontos lehet, fontosabb, mint csupán az érzelmi problémákkal foglalkozni. A kontextus fontos információt biztosít, ami segíthet eldönteni a terápia irányát. Tehát további kérdéseket tettem fel, a gondolatok gyakoriságával kapcsolatban- 5 év után úgy tűnt nekem, hogy eléggé központi szerepük van, és valamilyenféle befejezetlen ügyet jeleznek. Nem igazán tudott válaszolni, hogy miről gondolkozott, vagy, hogy egyáltalán hogyan érzett, amikor az apjára gondolt, bár pozitívnak tűnt. További találkozások során lehetséges mélyebben belelátni a tudatába, de mivel világos volt zárkózottsága, nem akartam tovább erőltetni a dolgokat, inkább annál maradtam, amit elmondott. Ez az egyik módja annak, ahogyan nem törünk át az „ellenállásonh a Gestaltban. Szóval néhány alkalommal csak ültem, és hallgattam, amit mondott. Azokat a fogalmakat akartam használni, amiket ő használt-a pénz, a boszorkány és az ő (majdnem hogy) megszállott gondolása az apjára. Ezért néhány házi feladatot javasoltam neki- egy meghosszabbított Gestalt kísérletet. Javasoltam, hogy vásároljon egy darab papírpénzt. Érdeklődtem, és van egy fényképe az apjáról a számítógépen. Szóval azt mondtam neki, hogy minden egyes nap, ugyanabban az időpontban vágjon le egy kicsi darabot a papírpénzből, tegye rá egy égetőre, nyissa meg az apjáról készült képet a számítógépen, kérje meg, hogy áldja meg az életét, aztán pedig zárja be a képet. Ez az, amit a rövid terápiában a „tünet felírásakénth ismernek, és a Gestaltban párhuzamban áll a „változás paradox elképzelésévelh. Azonosulni azzal, ami van. Ő többet akart- világos volt, hogy idegesen keresi a lehetőséget még több terápiára, ami megegyezik azzal, amiről a boszorkány figyelmeztette őt-pl. ne légy túl mohó, és ne akarj túl sok „értéketh- mint a papírpénz esetében. Mindamellett látván a nyugtalanságát, fontolóra vettem a vele való későbbi foglalkozást is. Betegállományban volt, ezért megkérdeztem, hogy mivel tölti a napjait. Otthon volt, és alapvetően 8 órája volt, amiben főzött, pihent, és elment sétálni. Azt kérdeztem, hogy van-e bármilyen társadalmi probléma, ami fontos számára, de nemlegesen válaszolt. Így azt javasoltam, hogy alapítson az apja nevére egy közszolgálati tevékenységet. Ez megváltoztatja az apja jelképes ábrázolását, olyan, mint egy ugródeszka az élethez és álláshoz, olyan, ami jobb a betegségen, halálon, és munkanélküliségen való töprengés. Ez valami pozitívat is adott neki, amire koncentrálhat a nap során- „valamiért élnih.
 Ez a pár egy ideje küzdött.
Az elsõ dolog, amit Rhonda a konzultáción mondott, az volt, hogy - „a szüleim elváltak, és én megígértem magamnak, hogy soha, de soha nem fogom ezt tenni egy családdal, amit létrehoztam". Rendkívül szomorú volt. Brian átölelte, de õ elhúzódott.
Azt kértem Briantõl, helyezkedjen el vele szemben, hogy lássák egymást.
A második dolog, amit mondott, az volt, hogy „Belefáradtam. Nem tudom folytatni többé. Ez a kapcsolat számomra véget ért."
Brian megdöbbent. Mondta Rhondának, hogy korábban sokszor hallotta õt ezt kijelenteni, és az elõzõ pár hónapban keményen dolgozott, hogy változásokat érjen el. Elkezdte kifejteni ezt…leállítottam. A magyarázkodást Gestalt nézõpontból a „mi van" elõl való kitérés egyik módjának tekintjük.
Azt kértem tõle, hogy csak közölje vele, mit érez. Nagyon sok biztatás után elmondta, hogy pánikba esettnek és elhagyatottnak érzi magát. Sírni kezdett.
Rhonda egy ideig csak ült, és nem mondott semmit. Amikor buzdítottam, közölte, hogy üres; túlságosan is érzelmi alapú volt a kapcsolatuk, és kikapcsolta a tudatát. A Gestaltban senkit sem kényszerítünk, ha ez a pont jelentkezik.
Így a férfival dolgoztam tovább - elmagyaráztam, hogy Rhonda nem elérhetõ, ezért nincs értelme tovább erõltetni; üldögéltem vele, míg õ elmerült az érzelmeiben, és segítettem neki, hogy ne hagyja el magát ebben a helyzetben. Tudtam, hogy hogyan érzett, hogy milyen borzalmas lehet neki most, és, hogy mennyire nehéz, hogy Rhonda „lehúzta a redõnyt" és teljesen elérhetetlenné vált számára a szükség és bánat ezen órájában.
Aztán Rhonda ránézett, könnyekkel a szemeiben. Azt mondta - ez történt az anyáddal, az exfeleségeddel, én sosem akartam ezt tenni veled.
Brian letört, és magába húzódott. Bátorítottam, hogy tartsa meg a jelenlétét, és lássa, hogy Rhonda most könnyezik, elérhetõvé vált, és méltányolja a kapcsolatot ebben a pillanatban. Ez nagyon nehéz volt számára.
Azt mondta Rhondának, hogy bûnösnek érzi magát, úgy érzi, elbukott, és elkezdett belemerülni, hogy hogyan szeretett volna tovább próbálkozni. De leállítottam, mert Rhonda részérõl nem volt késztetés semmiféle beszélgetésre a jövõrõl.
Majd megkérdeztem, hogy azonosulni tudna-e azzal, amit Brian mondott. A tekintete üres volt - így javasoltam, hogy mondja meg neki, hogy nem tudja befogadni - ez volt az érzelmileg igaz állítás tõle.
A férfinak nagyon nehéz volt ezt hallania. Támogattam, hogy reagáljon felesége szavaira. Rhonda feleletként megjegyezte a dühöt, megbántódást és szomorúságot, amit látott férje szemeiben. Ezért kértem Briantõl, hogy nevezze meg, mi váltja ki ezeket az érzéseket belõle.
Rhonda figyelt, de aztán mondta, hogy nem akarom tovább folytatni, és rettenetesen érzem magam, mert tudom, hogy ez olyan nehéz neked.
Brian csak bezárkózott és magába húzódott, és láttam, hogy nem elérhetõ. Javasoltam, hogy mondja el, hogy jelenleg nem képes meghallgatni õt, de még ezt is nehezen tudta megtenni.
Így mondtam Rhondának, hogy beszéljen hozzám. Ez egy technika a párterápiában - támogatni az egyik személyt, ha a másik nem hozzáférhetõ, így a nyomás megszûnik; és a másik személy lehet csak egy szemtanú.
Rhonda azt mondta, hogy sok idõt akar neki adni, hogy elfogadja ezt a helyzetet, de én közöltem vele, hogy azt gondolom, valószínûleg sosem fogja. Szerette õt, és nem valószínû, hogy feladja. Ez egy kisebb sokk volt Rhondának.
Szóval még több érzelmet és személyes állítást húztam ki belõle.
Aztán Brian elérhetõvé vált, és Rhonda elmondta neki, hogy nagyon bûnösnek érzi magát, és nagyon sajnálja. Együtt sírtak. Közelebb akart menni, de Rhonda azt mondta - ne, tartsd a távolságot.
Megkérdeztem errõl, azt mondta, nem szereti többé. Kétségbe vontam ezt a kijelentést - a szeretet egy hibás elképzelésén alapul, miszerint teljességében egy érzés. Helyette kértem, hogy alakítsa át személyes állítássá. Azt mondta „bezártam az érzéseimet".
Ez egy kulcs kijelentés volt, mivel a probléma ezután cselekedettel, döntéssel és akarattal kapcsolatossá válik.
De nem volt itt az ideje ezzel foglalkozni - szimplán a tudomásul vétele bejáratot jelentett a jövõbeli választási lehetõségekbe.
Szóval kértem Briant, hogy jelezze, hogy hallja ezt, és mondja el neki az érzéseit. Sikerült így tennie, és mind a ketten sírtak.
Mégis, valami megváltozott. A lehetetlen közepén - és ki tudja, mit hoz a jövõ - sikerült mély, hiteles kapcsolatot kiépíteniük. Mind a ketten elértek a megrendülés pontjára, de a segítségemmel annak, aki még mindig a fedélzeten volt azokban az idõkben, képesek voltak tovább menni, és együtt lenni a tanácstalanságban és kétségbeesésben.
A végkimenetel ismeretlen. De a Gestalt ennek a mély, hiteles kapcsolatnak az elérésére összpontosít; mely az igazi kapcsolat alapkövévé válik – a dolog, ami világosan hiányzott kezdetben.
|
|
|
