Case #46 -

Felicity arról mesélt, hogy rémálmai vannak. A Gestaltnál az álmokhoz nem alkalmazunk előre meghatározott magyarázatokat, de a rémálmok gyakran az agresszióról szólnak. Úgy látjuk, hogy az álmok minden aspektusa az álmodóról szól, tehát a rémálmok az ő saját agressziójához kapcsolódnak.
Felicity álma, mely különböző formákban újra és újra megjelenik, így zajlott:
Az alagsorban volt, és férgeket tartott. Több ezer volt belőlük.
Aztán, a következő jelenetben férgeket hányt, a teste teljesen tele volt velük. Végül sikerült mindet kihánynia, egy kivételével.
Csak az álmot tekintve, dúskálhatunk a magyarázatokban. Kiindulásképpen, az alagsor azt jelképezi, ami a felszín alatt bújik meg és a férgek egyértelműen valami nagyon romlottat jelentenek az egyénben.
De a Gestaltnál mi nem szaladunk ennyire előre.
Az egyén tapasztalatánál és azon saját magyarázatánál maradunk, mely tapasztalati módon alakul ki.
Tehát megkértem Felicity-t, hogy beszéljen mindegyik szerepről. Arról beszélt, hogy egy féregként kövér, lusta és erőtlen. Az egyetlen féreg, amely benne maradt szintén ki akart jutni.
A következő lépés az volt, hogy eljátsszuk. Csatlakoztam hozzá, és körbesétálva azt játszottuk, hogy férgek vagyunk.
Beszéltem arról a tényről, hogy mindannyiunkban vannak férgek – olyan dogok, melyeket nem akarunk mások előtt felfedni.
Néhány sajátról meséltem – az aljasságomról bizonyos körülmények között, és néhány példát is említettem.
Bonyolult esetek feltárásánál fontos, hogy a terapeuta mutassa az utat.
Először vonakodott bármi hasonlót azonosítani magában. Észrevettem egy kifejezést az arcán, egy ajakbiggyesztést, amely egy ártatlan kislányra emlékeztetett. Megemlítettem neki amit láttam, és meg is mutattam neki.
Azt mondtam, hogy ez nem egy olyan ember arckifejezése, akiben férgek laknak.
Ez szembesítette őt azzal a személlyel, akit a külvilágnak mutat, és ezáltal sokkal őszintébbé akart válni.
Felsorolt néhány mozzanatot saját magával kapcsolatosan, ami féreghez hasonlatos, és én felismertem, hogy ez milyen nehéz volt neki. Aztán újra ugyanazt az arckifejezést mutatta. Ez alkalommal azonnal rámutattam arra a képtelenségre, hogy mintha semmissé akarná tenni mindazt, amit éppen megosztott.
Ez azonnal ráirányította a figyelmét a saját tagadási folyamatára. A Gestalt-i tudatosság mindig a közvetlenségről szól, amely ahhoz a tudáshoz vezet, hogy ki is vagyok én, ebben a pillanatban.
Ezután kértem a csoportot, hogy osszák meg saját féreg-lényüket. Ez tovább csökkentette Felicity feltárulkozása miatti szégyenét, és csoportban egy köteléket alakított ki, azáltal hogy megosztották mélyebb titkos énjüket és még jól is érezték magukat eközben.

Case #45 - Hogy küzdjünk meg a boldogtalansággal

Betty a félelmérõl akart beszélni. Nem tudta megállapítani, hogy mitõl félt, vagy mihez kapcsolódott félelme.
De mielõtt a kérésével foglalkoztam volna, többet akartam megtudni róla. Gyerekekrõl, házasságról és munkáról kérdezõsködtem. Nemrég lépett ki a 20 éve meglévõ munkahelyérõl, és átmeneti idõszakot élt. A családi élete rendezett és biztos volt, a lánya gyönyörû és tehetséges, és a férje szerette õt.
De ahogyan ránéztem, nem igazán tûnt boldognak. Megkérdeztem, hogy boldog-e, és azt mondta, nem. Mindenki azt gondolta, hogy tökéletes élete van, a tökéletes család. Kérdeztem, mi a baj.
Azt válaszolta- a férjem jobban szeret engem, mint én õt. Biztonságban vagyok vele, de ez egy elrendezett házasság volt, és õ nem az én „típusom".  Megkérdeztem, mi az õ típusa: erõs jellem, világos személyes meglátása van az életben és jó ízlésû. Õ egyik sem ezek közül.
Ez nagy hatással volt rám, és kellett egy kis idõ, hogy befogadjam. A kiváló élet, de valami elengedhetetlen hiányzik. Ismét a szemeibe néztem, és láttam, milyen boldogtalan. Megkérdeztem, hány éves- 44.Kérdeztem, hogy eltöltené-e az elkövetkezendõ 44 évet a férjével, azt válaszolta, igen.
Szóval az világos volt, hogy az ottlétet választja. De ennek az ára valamiféle alapvetõ elkülönítés volt az õ kapcsolatban való összetartozás értelmezésében. Egyfajta alapszükség a szenvedélyre, megismerkedésre és együttmûködésre hiányzott. Megelégedett egy felületesen boldog élettel, de valahol ez nem tett eleget a mélyebb szükségeinek.
A Gestaltban érdekel minket a választás, és ezt léteszmék esetére értjük. Az élet különbözõ helyzetekbe vet minket, de mindig van választásunk. A bebörtönzés érzetünk nem külsõ körülményekbõl fakad, hanem abból, hogy elfelejtjük a jelentõségünket a pillanatnyi döntési lehetõségnél.
A választással következmények is járnak, és a jól élt élet olyan, ahol inkább felelõsséget vállalunk a következményekért, mintsem megpróbálunk másokat hibáztatni, vagy azzal tölteni az életünket, hogy azt kívánjuk, bár valahol máshol lennénk.
Nagyon is ez volt, amivel Betty szembenézett. A választásai világosak voltak, ahogyan a következmények is. De õ boldogtalan volt, ezért hacsak nem akart így maradni, valaminek változnia kellett.
Amik rendelkezésre álltak, azok a különbözõ lehetõségek voltak azon a szerkezeten belül, ami mellett döntött.
Töltöttem egy kis idõt azzal, hogy csak vele voltam, láttam a szomorúságát, elfogadtam, hogy ez van. Ez az elmesélés helye, ahol semminek sem kell változnia, nincsenek teendõk, és a hangsúly a léten, az együttérzésen és a megismerésen van. Ezt I-Thouként is ismerik.
Ezután a „mi lehetséges" kérdésre tértem rá. Egybõl idemenni egyszerûen valamiféle „megoldást" jelentene egy helyzetre, aminek bizonyos értelemben nincs megoldása. De egy ideig abban a léthelyzetben való jelenlét után, együtt fel tudtunk tárni más választási lehetõségeket és nézõpontokat.
Kérdeztem, hogy tud-e a szomorúságáról a férje, hogy kimutatta-e úgy neki, ahogyan nekem tette. Azt mondta nem. Ezért megosztottam vele egy incidenst a saját életembõl, ahol a partnerem felfedvén boldogtalanságát valamivel kapcsolatban, hatalmas hatással volt rám. Mert a férje szerette õt, ez lehetne a kezdete a változásnak.
Rámutattam, hogy ez a férfi sosem lesz az õ „típusa", de ha motivált lenne, tudna pár lépést tenni abba az irányba. Nála volt elõször a labda, hogy képes legyen közölni vele a valódi énjét és szükségeit. A kihívás az volt, hogy ezt oly módon tegye, ami pozitív dolgokat eredményez.
Javasoltam, hogy kérje meg, hogy nézzen 10 percig a szemeibe beszélgetés nélkül, és mutassa meg neki a szomorúságát. Majd osszon meg vele néhány kisebb változtatást, amivel szeretné, hogy kezdjen, ami sokat jelentene neki.
Azonban ez nem feltétlenül megoldás a boldogtalanságára. A tény az, hogy õ egy olyan szituációban volt, ahol az igényei nem teljesültek. Ezért javasoltam neki, hogy aktívan bontakoztassa ki a kreativitását, és végezzen valamiféle szellemi gyakorlatot. Ezek segíthetnek neki megtalálni azt a boldogság magvat, ami nem függ a külsõ környezetétõl.
Ilyen dolgokat javasolni, mint valamiféle gépies megoldást, nem az, amit a Gestalt támogat. De az összetartozás mély értelmezésénél való személyes megragadtság esetében az olyan megoldások, mint ez, jelentõségteljessé válnak, és van egy mélyrõl jövõ motiváció, hogy ebbe az irányba mozduljunk. Ha van rá érdeklõdés, segíthetünk az illetõnek gyakorlati támogatással-egy beszélgetés arról, hogy hogyan történhetnek a dolgok, és a lehetõségek felsorakoztatása.

Case #44 - A gubó, és az újjászületés

Nicole nyilvánvalóan feszült volt. Arról beszélt, hogy volt egy álma egy selyemgubóról, amibõl félt kikelni, mert nem tudta, hogy átalakul majd, vagy egyszerûen meghal.
Kiválasztottam a selyemgubó képét, és annak alapján egy kísérletet javasoltam – van, hogy nem szükséges minden apró részletet megtudni, hanem elég kiindulni egy a páciens által adott tiszta és erõs metaforából. Ebben az esetben egyértelmûen egy átalakító metaforáról volt szó, mely közvetlenül kapcsolódott a terápiához, és amely egyszerre tartalmazta a változás utáni vágyat, és a változástól való félelmet. A Gestalt-kísérletet úgy is hívják, hogy „biztonságos vészhelyzet", így tehát mindig erre az egyensúlyra törekszünk – segítve a pácienst, hogy kilépjen az életre való vágyában, és egyidejûleg módot találva arra, hogy elég biztonságos legyen vállalnia azt a kockázatot, hogy kipróbálja az újat.
Ezért megkértem féltucat embert a csoportból, hogy álljanak köré selyemgubóként. Azonnal hevesebben kezdett sírni, aztán pedig a földre rogyott. Jeleztem a többieknek, hogy üljenek le körülötte. Megkértem, hogy ne zárkózzon magába, hanem vegye fel a szemkontaktust. Másképp az ember hajlamos visszaesni, visszahúzódni a saját világába és megszakítani a kapcsolatot. Ebben az esetben az érzelmek egyszerûen elkezdenek olyan módon keringeni, hogy közben valójában nem változtatnak helyet.
Míg ezt tette, ránézett az egyik nõre, és azt mondta: „Nem kedvellek". Ez azonban nyilvánvalóan nem a nõrõl szólt – hanem az édesanyját juttatta eszébe. Ezért arra kértem, hogy beszéljen egyenesen hozzá, hogy mondja el, bármit is szeretne neki mondani.
„Miért hagytál el?" – kérdezte. A Gestalt-ban a miért-kérdéseket nem tartjuk hasznosnak, ezért arra kérjük az embereket, hogy fogalmazzák meg őket inkább kijelentésként.
Ebbõl következtek az állításai – a fájdalma azzal kapcsolatban, hogy az anyja elhagyta õt gyermekkorában. Most sem volt szükség rá, hogy bármit is tudjak a történetrõl vagy a részletekrõl ahhoz, hogy felhasználjam a munkához. Elindult a feldolgozás, és ez elegendõ volt. Segítenem kellett neki, hogy jelen maradjon, hogy fenntartsa a szemkontaktust, hogy normálisan lélegezzen.
A kör támogatása fontos volt, azt az érzést kellett, hogy keltse benne, hogy olyan helyen tartják, ahol belül általában össze van omolva.
Végül nagyon elfáradt, és csak le akart feküdni.
Úgyhogy megkértem, hogy dõljön le az anyját játszó személy ölébe, és hagyja magát elaludni.
Amikor 10 perc múlva felébredt, úgy érezte, újjászületett, és a szívében melegséget és kapcsolatot érzett ott, ahol azelõtt üresség és fájdalom volt.

Case #43 - Anya mérgező hangja

Theresa biztos állást hagyott ott azért, hogy saját vállalkozást indítson. Az ok saját bevallása szerint a „kihívás keresése" volt. Az idő java részében komoly aggodalmai voltak – kivéve akkor, amikor biztosan tudta, hogy ez vagy az kudarcot vall majd. Ahogy a siker felé közeledett, aggódni kezdett, és nem nyugodott meg egészed addig, amíg a siker beton biztossá nem vált. Ez az aggodalom a magánéletét is végigkísérte.
Nem tudta, honnan jön ez az aggodalom, és azt sem, hogy mit kezdhetne vele. Számomra úgy tűnt, hogy mindez az irányítással van összefüggésben – Theresa mindent kontrollálni akart azért, hogy a dolgok az o szája íze szerint alakuljanak. Megkérdeztem őt a háttérben lévő összefüggésekről Megállapítottuk, hogy az édesanyjának mániája volt az irányítás. Ahogy erről beszélgettünk, Theresa feje megfájdult. Számomra egyértelmű volt, hogy az édesanyja „beférkőzött a fejébe." Megkértem, hogy gondolatban „ültesse le" maga mellé az édesanyját, és beszéljen vele. Ez az ún. Gestalt-kísérlet – pszichés (belső) párbeszédek folytatása, majd azok kivetítése.
Arra kértem, hogy mondjon valamit az édesanyjának, majd fizikai értelemben cseréljen helyet, „üljön" az anya szerepébe, és válaszoljon saját magának. Elég sokkolónak hatott, hogy milyen válaszokat adott az anya szerepében. Megszégyenítő dolgokat mondott, vagy még rosszabbakat, például csúnyának nevezte Theresát, szemben a gyönyörű nővérével; rossz embernek nevezte őt, elmondta, hogy valójában nem is akart gyermekeket szülni (az anya), csak kötelességből tette, és különben is, inkább fiút szeretett volna. Mindez több mint rossz anyának lenni. Megérdemli, hogy „károkozó szülőnek" nevezzék. Mindez nem irányítható a párbeszéd során.
Javasoltam, hogy az édesanyja ne beszéljen többet Theresához, majd én kérdezek, és próbálom jobban megérteni őt Így is tettem, az édesanya szerepbe bújt Theresa pedig számos érdekes választ adott, ami megerősítette a fenti „diagnózist." Az anya Theresát teherként könyvelte el, és gyermekei csak olyan értelemben érdekelték, hogy jó külső megítélést szerezzen általuk. Theresa ma anyagilag sikeresnek számított, ez az anyát is jó színben tüntette fel, így már nem volt rá olyan mérges, mint korábban.
Mondhatja bárki, hogy mindez csak Theresa szemszögéből néz ki így. Azok a szavak azonban, amelyeket az édesanyja bőrébe bújt Theresa használt a párbeszéd során, a való életben is elhangzottak már.
A feladat most nem az, hogy elítéljük az anyát – bizonyára neki is megvoltak a maga problémái. Egyértelmű azonban, hogy saját gyermekünk ilyen szintű leértékelése kártékony folyamat – önbizalomhiányt okoz, amely Theresa esetében a folyamatos aggódásban öltött testet.
Arra kértem Theresát, hogy beszéljen az édesanyjához, ezúttal igen egyértelmű szabályok szerint. Úgy kezdte, hogy megkérte édesanyját: „kérlek, ne csináld ezt vagy azt…" Félbeszakítottam. Mindez úgy hangzott, mintha még mindig az édesanyja cselekedeteitől függene, pedig ez nem volt igaz. Arra kértem, hogy kérését fogalmazza újra, valahogy így: „Nem fogadom el, ha ezt és ezt mondod." Mindez egyértelműen kijelölte a határokat – a Gestalt során ez fontos szempont.
Az ehhez hasonló kijelentések nagy erőt adnak. Theresának segítségre volt szüksége ezek megfogalmazásához. Ezt követően sokkal jobban érezte magát, és tisztán látta, mit kell tennie annak érdekében, hogy az önbizalmát aláásó édesanyja hangját a fejében elhallgattassa.
A sikerhez a klasszikus Gestalt-kísérlet alkalmazására volt szükség, valamint egy, a lélek belső bugyraiba szorult párbeszéd kivetítésére, és az innen való elmozdulást segítő támogatásra.

Case #42 - Biztonságos és veszélyes

Yasmin nemrégiben vált el. Arról beszélt, hogy mennyire szeretne végre felnőni és elszakadni a szüleitől Tekintete tele volt érzelmekkel, amire felfigyeltem és meg is említettem neki, ahogy mást is mondtam még – megdicsértem a nyaka köré tekert színes kendőt és a rózsafüzért.
„Veled biztonságban érzem magam" – mondta Yasmin. Így válaszoltam: „Bizonyos értelemben tényleg biztonságot nyújtok, hiszen önmagamat adom – a leggyakrabban legalábbis. Amikor azonban hiányozni kezdesz, akkor már nem garantálhatom a biztonságot." Yasmin-nak nehezére esett ezeket hallgatnia, az édesapjával való nehézségeire emlékeztette, az édesapja és közte felállított korlátok tisztázásának szükségét juttatta eszébe bármikor, amikor zavartnak és ködösnek érezte az életét.
Yasmin saját elmondása szerint értékelte, hogy az én szemeimen keresztül láthatja önmagát…szüksége volt erre az érzésre. A nehézségeiről beszélt azzal kapcsolatosan, hogy a szülei szemén keresztül önálló emberi lényként tekinthessen magára, és múltbeli problémáiról azt illetően, hogy szülei szeretete feltételes volt – csak „jó kislány" viselkedése esetén szerették.
Ahogy beszélgettem vele, kezdtem megtalálni az utat gyerekkori énjéhez, annak elfogadásra és gondoskodásra való igényével, de ugyanakkor felnőttkori énjéhez is, amely megkülönböztetést vágyott és igényelt, önmaga felé fordulást, a saját helye megtalálását a világban, a saját maga korlátai felállításával.
Mindez mélyen megindította őt, kétféle szemszögből láthatta önmagát egyazon időben Valódi „te és én" pillanatot élhettünk át. Beszéltem neki arról, hogy ezt a helyet tágasnak, szilárd alapot nyújtónak és jelenben élőnek éreztem, ezért voltam képes olyan biztonságot nyújtani neki, amely számára támogatást, megjelenést és megkönnyebbülést biztosított – arra biztatta, hogy elkezdje saját életét élni, így két egyenrangú lény ülhetett egymással szemben.
Mindez több szinten is hatással volt rá. Felnőtt módjára beszéltem vele, felismerve a köztünk lévő korlátokat, valamint a két útkereső ember közti kapcsot. Majd arra kértem, hogy meséljen gyermekkoráról, és nevezze meg, hogy mit vár el tőlem Yasmin azt mondta, az édesapja részéről arra vágyott, hogy az végre elismerje, fontos számára a lánya. Közöltem vele, hogy örömmel megyek át „apa" üzemmódba a kedvéért – saját lányaim is vannak – és beszélek vele apaként. Így Yasmin apjaként kezdtem viselkedni, elmondtam neki, mennyire fontos számomra.
Majd arra kért, mondjam el neki, hogy szeretem őt, bármi történjék is. Ismételve mondogattam neki, hogy bár előfordul, hogy nem értek egyet a döntéseivel, vagy nem kedvelem minden tulajdonságát, attól még a köztünk lévő rokoni kapcsolat szilárd alapja az összekötő szeretet.
Ily módon képes voltam reagálni Yasmin komoly igényére arra vonatkozóan, hogy az édesapja szemével lássa önmagát. A terápiás folyamat sajátossága okán, bár nem voltam a valóságban az édesapja, a hatás mégis majdnem ugyanaz volt.
A terápiás folyamat során mindez a szilárd és mély kapcsolódás megteremtésének eredménye, amely lehetővé teszi olyan kijelentések elhangzását, amelyek átváltoztató erővel bírnak.
Yasmin teljesebbnek érezte magát, és képessé vált arra, hogy felnőttkori és gyermekkori énjét eggyé formálja.

Case #41 - A zavaró ügyfél

Francis úgy köhögött, hogy az idegeimre ment vele. Bejött dolgozni, én pedig felhoztam a témát:
- A köhögésed jól magára vonta a figyelmemet- mondtam.
- Igen- mondta- hajlamos vagyok arra, hogy megzavarjam az embereket.
- Nos, engem zavart a köhögésed- válaszoltam.
Úgyhogy megvizsgáltuk hogyan lehet „zavarnih. Elmagyaráztam, hogy a megzavarásnak pozitív módja is van- humoristák teszik ezt például. Meg forradalmárok. Meg olyan emberek, akik felborítják egy csoportban a status quo-t ( a fennálló hierarchikus rendszert) – ezen emberekre szükség van. Másfajta keretet akartam adni a „zavarásnakh, csak hogy lássa, mennyivel tágabb választási lehetőség áll a rendelkezésére.
Elhívtam őt, hogy „zavarjon megh néhány embert a csoportból. Játékosan megcsípte egyikőjük arcát, majd keresztül feküdt egy másik ember lábán. Ezek könnyed és mókás megnyilvánulások voltak, teljesen spontán módon, és azonnal a „zavarásh egy teljesen más érzetét keltették benne.
Rákérdeztem az ő életében lévő összefüggésre: ki zavaró az ő családjában? Azt mondta, nemrég jött rá, hogy az anyjának viszonya van valakivel. Ahogy egyre többet mesélt, kiderült, hogy az apjának évek óta voltak viszonyai másokkal.
Mindez természetesen nagyon felkavaró volt számára, de nem akartam túlzottan belemenni abba, mit csinálnak a szülei. Azt mondta vétkesnek érzi magátc mintha az anyja viszonya az ő hibája lenne, mert elköltözött otthonról.
- Nem neked kell felelősséget vállalnod anyád tetteiért- mondtam.
Rá akartam visszaterelni a szót, úgyhogy azt mondtam:
- Nagyon erősen figyelsz most rám- most tiéd az én figyelmem.
Azt mondta, valami hiányzott a gyermekkorából- a szülei annyira el voltak foglalva a problémáikkal és a konfliktusaikkal, hogy neki már nem szenteltek túl sok figyelmet. Amikor pedig igen, az gyakran reaktív (visszaható, például egy cselekedet váltja ki) volt. Arról beszélt, hogy szerető és nem kritikus figyelemre vágyott.  
Rámutattam arra, hogy a gyermekek számára a negatív figyelem is jobb, mintha semmibe vennékc ezáltal elfogadtam abbéli választását,  hogy zavaró magatartásával vonja magára a figyelmet- még ha az a figyelem nem is kedvességből fakadt.
Megkértem, figyelje meg a jelenben milyen érzés volt megkapnia az én figyelmemet és a csoportét. Apró változásokat vett észre a csoportban- néhányan zavartak lettek. Láttam, mennyire rá tud hangolódni arra, amerre a figyelem irányul a csoportban. Úgyhogy azt mondtam:
- Rendben, azt szeretném, hogy most igazán jelen legyél azáltal,hogy most rád figyelek.
Így ültünk egy darabig. Észrevettem, hogy tompán érzem magam- általában felmerülnek bennem dolgok: kreatív kísérletek, megérzések, tudatosítások. De vele olyan laposnak éreztem magam, mint egy üres síkság. Erről beszámoltam neki, mire azt mondta, ugyanezt a visszajelzést kapta a férjétől és másoktól is. És hogy ő is tompának érezte magát.
Így hát ezt a közös teret egy „én-teh pillanattal méltányoltam. Az efféle pillanatok gyakran az intimitásról, az összekapcsolódottságról és a mély érzésekről szólnak. De ez esetben ez sokkal inkább egyfajta üresség volt.
- Ez most nem könnyű nekem-  mondtam -  olyan, mintha elvesztettem volna a kreativitásom. Nem vagyok ehhez hozzászokva.
Felcsillant a szeme – tetszett neki, hogy a kreativitás szót használtam.
-Szeretnék valami zavarót és merészet tenni veled- mondta.  Arra bíztattam, hogy tegye meg.
Arcon csókolt.
-Áhá- mondtam- egy cseppnyi a szín a kopár tájképre!
Egy pillanatnyi ragyogó belső kapcsolat volt ez, egy nagyon mély pillanat, amelyet megosztottunk egymással. Ennek eredményeképp valami átalakult benne odabent, valami felszabadult.
Ez volt a vége egy nonlineáris (nem egyenes vonalú) folyamatnak, miközben követtük a tudat folyamát ahogy az felfedte magát  köztünk- a figyelem és zavarás témájában. A Gestaltban nem dolgozunk túl sokat a lineáris/ célra irányúló módon, sokkal inkább úgy tudnám jellemezni, mintha követnénk egy folyó folyását, sodródván az árral, belemerülve a kliens jelenségtanába (fenomenológiájába). A végeredmény integráció, vagy nevezhetném testet öltött éleslátásnak is.  

Case #40 - Támogatás szüksége, függetlenség szükségge

Könnyek gyűltek össze Márta szemében és a száját harapdálta. Ezt figyeltem és azt, ahogy megpróbálja az érzéseit visszatartani. Javasoltam neki, hogy lélegezzen és legyen a jelenbenc és azután a könnyei csak jobban ömlöttek.
Elmesélte a történetét, egy hosszú és fájdalommal teli életet, amelyet sok könny kísért. Az apja egy másik városban dolgozott. Az anyja, a testvére és ő elköltöztek egy kisvárosba, amíg apja távol volt, és anyja szüleinél kellett lakniuk. De a nagyapa mindnyájukat terrorizálta... ha a gyerekek túl hangosak voltak, megfenyegette őket azzal, hogy kirakja őket a házból, és számtalanszor ki is rakta a bőröndjeiket a ház elé. Korábban a testvére ott lakott a nagyszülőknél és ahányszor az anyja meg ő elmentek látogatóba, a szülők mindig találtak valami hibát Mártában és kijátszották a testvére ellen.
Végül az anyja elköltözött a házból egy saját lakásba. De mivel gyönyörű asszony volt és gyakran jöttek férfiak a házhoz az üzletből, ahol dolgozott, kinyomozva, hol lakik. Az anyja elküldte őket, de egyszer beengedett egy férfit és viszonyt kezdett vele. Márta mindig félt, amikor a férfi ott volt a házban.
Amikor a viszony kiderült, az anyját nyilvánosan megszégyenítette a közösség, amelyben éltek. Mártát pedig az iskolában alázta meg a többi gyerek. Aztán az apja visszajött, a nagyszülők megverték az anyját... a sérülések egyre csak folytatódtak. Ez a történet tele volt fájdalommal és szenvedéssel. Míg mesélte, odanyúlt a kezemért és erősen megszorította. Így ültünk egészen addig, amíg meg nem szabadult a ránehezedő tehertől.
A pszichoterápia során különböző történetek kerülnek felszínre. Vannak régiek, eltemetettek és ismétlődőek, amelyek csak arra szolgálnak, hogy alátámassza a kiszolgáltatottságot és talán, hogy együttérzést váltson ki. Azokat a történeteket a felszínre kellett hozni, életre kelteni az alkalmazott tapasztalatok segítségével, és kiadni az érzelmeket.
De ez a történet élő volt, ott gyűlt harminc évig, hogy a megfelelő pillanatban előjöjjön, hömpölyögve, felszabadítva, egybeolvadva végig az úton.
Ahogy megnyugodott, elengedtem a kezét, de mellette maradtam. Márta elmondta, hogy fény kísérte az úton. Az a bensőségesség, ami ő, az anyja és a testvére között alakult ki, még akkor is, amikor csak kenyeret és babot tudtak enni. És a fiúk, főleg az első, aki szerette és  támaszt jelentett neki  a családi megpróbáltatások idején.
Ezt a támogatást adta neki a férje is, akihez közel érezte magát és akivel nagyon szerető kapcsolatuk volt. Minden szép és jó. Kivéve, hogy húsz év után, mikor már a gyerekek felnőttek, már nem volt oda a munkahelyéért, amely annak idején a menedéket jelentette számára, amikor először lépett ki a fájdalmas családi környezetből.
Új irányt keresett, hogy a személyisége kiteljesedjen és, hogy a karrierje is más irányt vegyen. De a férje fogta a kezét,  a férje vissztartotta. A kapcsolatuk azért működött, mert Mártának szüksége volt támaszra és a férfi ezt megadta neki. De most Márta függetlenségre vágyott, és a férfi még mindig nem engedte el.
Rámutattam, hogy hasonló dolog történt beszélgetésünk során. Szüksége volt rám, amikor újraélte a fájdalmat. De a végére el tudtam engedni a kezét és neki csak az kellett, hogy mellette legyek és ne tartsam vissza.
Körvonalaztam azt az állapotot, amelyet kialakíthatna a férjével, hogy segítsen megértetni és elfogadtatni vele azt a tényt, hogy sokkal önállóbban kell Mártának kilépnie a világba és talán segíthetne neki kezelni az ezzel kapcsolatos  bizonytalanságait. Cserébe, az adhatná meg a támogatást, amit eddig a férfitól kapott meg, hogy a férfi elfogadná, ahogy ő jár-kel a világban.
A beszélgetésben ehhez a ponthoz érve Márta képes volt meglátni, hogyan halad a fejlődése és az elszakadása, hogyan kezelje kapcsolatuk változó dinamikáját és az életben elért helyét.