Case #41 - A zavaró ügyfél

Francis úgy köhögött, hogy az idegeimre ment vele. Bejött dolgozni, én pedig felhoztam a témát:
- A köhögésed jól magára vonta a figyelmemet- mondtam.
- Igen- mondta- hajlamos vagyok arra, hogy megzavarjam az embereket.
- Nos, engem zavart a köhögésed- válaszoltam.
Úgyhogy megvizsgáltuk hogyan lehet „zavarnih. Elmagyaráztam, hogy a megzavarásnak pozitív módja is van- humoristák teszik ezt például. Meg forradalmárok. Meg olyan emberek, akik felborítják egy csoportban a status quo-t ( a fennálló hierarchikus rendszert) – ezen emberekre szükség van. Másfajta keretet akartam adni a „zavarásnakh, csak hogy lássa, mennyivel tágabb választási lehetőség áll a rendelkezésére.
Elhívtam őt, hogy „zavarjon megh néhány embert a csoportból. Játékosan megcsípte egyikőjük arcát, majd keresztül feküdt egy másik ember lábán. Ezek könnyed és mókás megnyilvánulások voltak, teljesen spontán módon, és azonnal a „zavarásh egy teljesen más érzetét keltették benne.
Rákérdeztem az ő életében lévő összefüggésre: ki zavaró az ő családjában? Azt mondta, nemrég jött rá, hogy az anyjának viszonya van valakivel. Ahogy egyre többet mesélt, kiderült, hogy az apjának évek óta voltak viszonyai másokkal.
Mindez természetesen nagyon felkavaró volt számára, de nem akartam túlzottan belemenni abba, mit csinálnak a szülei. Azt mondta vétkesnek érzi magátc mintha az anyja viszonya az ő hibája lenne, mert elköltözött otthonról.
- Nem neked kell felelősséget vállalnod anyád tetteiért- mondtam.
Rá akartam visszaterelni a szót, úgyhogy azt mondtam:
- Nagyon erősen figyelsz most rám- most tiéd az én figyelmem.
Azt mondta, valami hiányzott a gyermekkorából- a szülei annyira el voltak foglalva a problémáikkal és a konfliktusaikkal, hogy neki már nem szenteltek túl sok figyelmet. Amikor pedig igen, az gyakran reaktív (visszaható, például egy cselekedet váltja ki) volt. Arról beszélt, hogy szerető és nem kritikus figyelemre vágyott.  
Rámutattam arra, hogy a gyermekek számára a negatív figyelem is jobb, mintha semmibe vennékc ezáltal elfogadtam abbéli választását,  hogy zavaró magatartásával vonja magára a figyelmet- még ha az a figyelem nem is kedvességből fakadt.
Megkértem, figyelje meg a jelenben milyen érzés volt megkapnia az én figyelmemet és a csoportét. Apró változásokat vett észre a csoportban- néhányan zavartak lettek. Láttam, mennyire rá tud hangolódni arra, amerre a figyelem irányul a csoportban. Úgyhogy azt mondtam:
- Rendben, azt szeretném, hogy most igazán jelen legyél azáltal,hogy most rád figyelek.
Így ültünk egy darabig. Észrevettem, hogy tompán érzem magam- általában felmerülnek bennem dolgok: kreatív kísérletek, megérzések, tudatosítások. De vele olyan laposnak éreztem magam, mint egy üres síkság. Erről beszámoltam neki, mire azt mondta, ugyanezt a visszajelzést kapta a férjétől és másoktól is. És hogy ő is tompának érezte magát.
Így hát ezt a közös teret egy „én-teh pillanattal méltányoltam. Az efféle pillanatok gyakran az intimitásról, az összekapcsolódottságról és a mély érzésekről szólnak. De ez esetben ez sokkal inkább egyfajta üresség volt.
- Ez most nem könnyű nekem-  mondtam -  olyan, mintha elvesztettem volna a kreativitásom. Nem vagyok ehhez hozzászokva.
Felcsillant a szeme – tetszett neki, hogy a kreativitás szót használtam.
-Szeretnék valami zavarót és merészet tenni veled- mondta.  Arra bíztattam, hogy tegye meg.
Arcon csókolt.
-Áhá- mondtam- egy cseppnyi a szín a kopár tájképre!
Egy pillanatnyi ragyogó belső kapcsolat volt ez, egy nagyon mély pillanat, amelyet megosztottunk egymással. Ennek eredményeképp valami átalakult benne odabent, valami felszabadult.
Ez volt a vége egy nonlineáris (nem egyenes vonalú) folyamatnak, miközben követtük a tudat folyamát ahogy az felfedte magát  köztünk- a figyelem és zavarás témájában. A Gestaltban nem dolgozunk túl sokat a lineáris/ célra irányúló módon, sokkal inkább úgy tudnám jellemezni, mintha követnénk egy folyó folyását, sodródván az árral, belemerülve a kliens jelenségtanába (fenomenológiájába). A végeredmény integráció, vagy nevezhetném testet öltött éleslátásnak is.  

Case #40 - Támogatás szüksége, függetlenség szükségge

Könnyek gyűltek össze Márta szemében és a száját harapdálta. Ezt figyeltem és azt, ahogy megpróbálja az érzéseit visszatartani. Javasoltam neki, hogy lélegezzen és legyen a jelenbenc és azután a könnyei csak jobban ömlöttek.
Elmesélte a történetét, egy hosszú és fájdalommal teli életet, amelyet sok könny kísért. Az apja egy másik városban dolgozott. Az anyja, a testvére és ő elköltöztek egy kisvárosba, amíg apja távol volt, és anyja szüleinél kellett lakniuk. De a nagyapa mindnyájukat terrorizálta... ha a gyerekek túl hangosak voltak, megfenyegette őket azzal, hogy kirakja őket a házból, és számtalanszor ki is rakta a bőröndjeiket a ház elé. Korábban a testvére ott lakott a nagyszülőknél és ahányszor az anyja meg ő elmentek látogatóba, a szülők mindig találtak valami hibát Mártában és kijátszották a testvére ellen.
Végül az anyja elköltözött a házból egy saját lakásba. De mivel gyönyörű asszony volt és gyakran jöttek férfiak a házhoz az üzletből, ahol dolgozott, kinyomozva, hol lakik. Az anyja elküldte őket, de egyszer beengedett egy férfit és viszonyt kezdett vele. Márta mindig félt, amikor a férfi ott volt a házban.
Amikor a viszony kiderült, az anyját nyilvánosan megszégyenítette a közösség, amelyben éltek. Mártát pedig az iskolában alázta meg a többi gyerek. Aztán az apja visszajött, a nagyszülők megverték az anyját... a sérülések egyre csak folytatódtak. Ez a történet tele volt fájdalommal és szenvedéssel. Míg mesélte, odanyúlt a kezemért és erősen megszorította. Így ültünk egészen addig, amíg meg nem szabadult a ránehezedő tehertől.
A pszichoterápia során különböző történetek kerülnek felszínre. Vannak régiek, eltemetettek és ismétlődőek, amelyek csak arra szolgálnak, hogy alátámassza a kiszolgáltatottságot és talán, hogy együttérzést váltson ki. Azokat a történeteket a felszínre kellett hozni, életre kelteni az alkalmazott tapasztalatok segítségével, és kiadni az érzelmeket.
De ez a történet élő volt, ott gyűlt harminc évig, hogy a megfelelő pillanatban előjöjjön, hömpölyögve, felszabadítva, egybeolvadva végig az úton.
Ahogy megnyugodott, elengedtem a kezét, de mellette maradtam. Márta elmondta, hogy fény kísérte az úton. Az a bensőségesség, ami ő, az anyja és a testvére között alakult ki, még akkor is, amikor csak kenyeret és babot tudtak enni. És a fiúk, főleg az első, aki szerette és  támaszt jelentett neki  a családi megpróbáltatások idején.
Ezt a támogatást adta neki a férje is, akihez közel érezte magát és akivel nagyon szerető kapcsolatuk volt. Minden szép és jó. Kivéve, hogy húsz év után, mikor már a gyerekek felnőttek, már nem volt oda a munkahelyéért, amely annak idején a menedéket jelentette számára, amikor először lépett ki a fájdalmas családi környezetből.
Új irányt keresett, hogy a személyisége kiteljesedjen és, hogy a karrierje is más irányt vegyen. De a férje fogta a kezét,  a férje vissztartotta. A kapcsolatuk azért működött, mert Mártának szüksége volt támaszra és a férfi ezt megadta neki. De most Márta függetlenségre vágyott, és a férfi még mindig nem engedte el.
Rámutattam, hogy hasonló dolog történt beszélgetésünk során. Szüksége volt rám, amikor újraélte a fájdalmat. De a végére el tudtam engedni a kezét és neki csak az kellett, hogy mellette legyek és ne tartsam vissza.
Körvonalaztam azt az állapotot, amelyet kialakíthatna a férjével, hogy segítsen megértetni és elfogadtatni vele azt a tényt, hogy sokkal önállóbban kell Mártának kilépnie a világba és talán segíthetne neki kezelni az ezzel kapcsolatos  bizonytalanságait. Cserébe, az adhatná meg a támogatást, amit eddig a férfitól kapott meg, hogy a férfi elfogadná, ahogy ő jár-kel a világban.
A beszélgetésben ehhez a ponthoz érve Márta képes volt meglátni, hogyan halad a fejlődése és az elszakadása, hogyan kezelje kapcsolatuk változó dinamikáját és az életben elért helyét.

Case #39 - Az erős virágos

Amikor önkénteseket kértem, Fran felugrott. Megjegyeztem neki, hogy korábban ő volt az első, aki kérdést tett föl.
Kérdések feltevése helyett a vele való korábbi tapasztalataimmal kezdtem – miket vettem észre rajta, és hogy ezekről mi a véleményem, hogyan hatott rám.
Elmondta, hogy korábban is gyakran ő volt az első jelentkező, mire mondtam, hogy velem is hasonló volt a helyzet. Ezzel rögtön közös nevezőre kerültünk. Kérdeztem, mit dolgozott korábban – virágárus volt, de ő egy saját virágüzletet akart nyitni, és elhatározta, hogy ez sikerülni is fog. Elképzeltem őt, mint fiatal, magabiztos nőt, és ahogy hallgattam tervezgetését, hittem neki.
Szóval, így fektetjük le az összefüggő alapokat, és ismerjük fel, mi az, ami kitűnik, mi az, ami fontos számára.
Megkérdeztem a kedvenc virágát (hogy mi testesítheti meg őt). Napraforgó, mondta ő. Elmondtam, mennyire szeretem én is a napraforgót, és hogy mit szeretek benne. Ő sok mindenért szereteti – ez a növény boldog, sugárzó, erős, magasc
Hallható nyomatékkal mondta az „erősh szót, így megkérdeztem, miben érzi magát erősnek. Elmagyarázta, hogy valóban erős, és bár örül ennek a képességnek, érzi, hogy mérgében igen pusztító tud lenni.
Így, hát belevittem egy játékba, egy kis „terápiás birkózásbah, ahol egymással szemben álltunk és egymásnak nyomtuk a kezünket. Mókás volt, és hagytam, hogy érezze agressziójának erejét biztonságos, játékos keretek között. A kísérlet során bebizonyosodott, hogy az agressziója és haragja pozitív is tud lenni, nemcsak negatív. Ezzel még bizalmasabbak lettünk egymással.
Rámutattam, hogy a társadalom nem mindig szereti az erős nőket, megnevezvén pár tényezőt, hogy kiderítsem, ő hogy is van ezzel. Elmesélte, néha érezte, hogy túllőtt a célon és elnyomja az embereket. Kértem, mondjon erre példát. Mesélt egy taxisról, aki nem akarta használni a taxiórát, erre elkezdett sofőrrel kiabálni. Megértettem a reakcióját és jeleztem, hogy talán én sem csináltam volna másképp. Ennek ellenére mondta, mindig elszomorodik, ha eszébe jut, ahogy elveszti a kontrollt.
Elkezdtem kérdezni az életkörülményeiről, családjáról, hogy ki volt a családban az, aki néha kijött a sodrából. Elmesélte, hogy gyerekkorában az apja igen gyakran kimutatta érzéseit. De ahelyett, hogy megijedt volna ettől, inkább azzá vált, ami mostc és ő nem szeret kiborulni mérgében olyan ésszerűen kezelhető dologtól, mint a taxisofőr esetében.
Ez érthető, és azt javasoltam, hogy most, hogy már felnőtt nő, megválaszthatja, hogy az apja mely tulajdonságát szeretné használni és melyiket nem. Szóval, egy széket raktam elé, mely az apját jelképezte, és arra kértem, hogy beszéljen „nekih erről a dologról. Ez segített neki kifejteni, hogy mely tulajdonságokat szeretne megtartani magának és melyek azok, amelyeket legszívesebben maga mögött hagyna, amelyek eddig árnyékként kísérték.
Ezek után megkönnyebbülve érezte magát, és képesnek arra, hogy agresszióját kezelni tudja, hogy képes döntéseket hozni és nem elkövetni olyan hibákat, ami miatt szégyellnie kéne magát.
Ez az, amit integrációnak nevezünk, és nem is inkább kognitívan, hanem főleg szomatikusan fordul elő, tehát ez egy igazi test-alapú, fizikális módszer.

Case #38 - A nő aki hibázott

Jemma kapcsolata kudarcba fulladt. Elrontott mindent-  5 alkalommal hibázott annál a cégnél aminek dolgozott, számítási hibákat vétett mások kárára egyfolytában. Sikertelennek érezte magát.
Amikor előhozakodott ezzel a kapcsolati problémával, óvatos voltam. Ömlesztve mesélte egyik történetet a másik után. Sírt és teljesen összeomlott, láttam magam előtt, hogy ez órákon keresztül tarthat anélkül, hogy előrébb lépnénk. Közben említette, hogy a probléma gyökere összefüggésben van, azzal, hogy elköltözött a szüleitől. Haragudott rájuk, gyanúsnak találta az apja motivációját.  Tisztán látszott, hogy reménytelen bármilyen segítő szándék, és ez a reménytelenség elvette az étvágyamat. Rám ez ellentétesen hatott, vissza akartam rántani.
Tudtam, hogy egyenesen  a szíve közepébe kell hatolnom, beleértve saját magamat is. Mondtam neki, - foglalkozzunk a problémával, most ez van – hibáztál velem együtt- de ez a stílusod ez rám is hatással van. Biccentett a fejével, meg tudja érteni, hogy ez volt a reakcióm, hasonlót már tapasztalt ő is.
Az első lépés, ahhoz az emberhez aki rálépett egy önpusztító útra, az ha egyenesen visszahozzuk őt a jelenbe, ahelyett hogy  a történeteit hallgatnánk. A legjobb módja ennek, ha felhívjuk a figyelmet arra, milyen pozitív hatása lehet ennek a kapcsolatra vetítve.
Majd megkértem, játszom velem egy kis játékot.  Arra kértem, próbálja meg kitalálni, hogyan hatott rám, az a hiba amit velem szembe elkövetett, majd a második után elmondom neki, hogy eltalálta-e vagy sem.
Elsőre azt gondolta türelmes lehettem-  majd mondtam neki nem így volt.Másodjára azt gondolta együttérző voltam- Ez sem jó válasz.
Elmondtam neki, hogy ingerültséget éreztem felé.  Most azt kértem, hogy találja ki, milyen lehetett számomra ez az érzés.  Először azt gondolta, hogy nyomasztott ez az érzés.  Erre azt válaszoltam ez csak az igazság egy kis része. Arra gondolt, hogy ezt a hasamban és mellkasomban éreztem.
Ezek után, elmondtam neki, hogy valójában dühöt éreztem felé, amely érzés olyan volt mintha a mellkasomat feszítené belülről.  
Megkértem, hogy próbálja ki ő is milyen, mert ki akartam rántani az önsajnálat mocsarából, ami tévútra vezet. Azt akartam ezzel, a szituációval elérni, hogy lássa azt nem csak ő az egyetlen  aki szenved.  Ez szintén szörnyű volt számomra.  Majd azt kértem tőle, hogy csinálja tovább – ahogy az tisztán látszott hogy paranoiás ( apjával együtt) – ezt a „kitalálós játékot  határozottan, megadva ezzel az esélyt, hogy kijavítsa a hibákat ahelyett hogy elszigetelné az ilyen kitöréseit.
Következő lépésben, felvetettem, hogy cseréljünk helyet. Felcseréltük, a szerepeket, szomorú voltam,  sikertelennek éreztem magam  ő viszont  ideges.   
A játék közben megjegyezte, hogy úgy viselkedett mint a szülei – ordított, kritizált, degradált, kioktatott, nyomás alatt tartott hogy csináljam meg.
Ez ismét hasznosnak bizonyult. Ez kimozdította a polaritásának egy maghatározó részéből, ezáltal nagyobb tapasztalatot szerzett arról, hogy mi folyt körülötte.
Majd mondtam neki egy metaforát a toborzás szóra – ez pont olyan mintha ő egy olyan munkára kéne fel engem, ahol az lenne a dolgom, hogy legyek vele szemben ingerült, és ezt olyan sikeresen teszem meg egy percen belül, hogy én is ideges leszek tőle.  Ismét rámutattam, arra hogy bizonyos szinten belegyeztem, hogy a játékban a túloldalon legyek. amibe az én szadista énem beleegyezett.
Elmagyaráztam, hogy ez két személy játéka.  Elmondta, hogy éppenséggel, a játék alatt amíg az „ideges szerepében volt, az emlékeztette arra a nyomásra amit anno a nagyszülők felől érzett.
A tények alapján,  ez volt ahogyan ő kezelte a dolgait.
Újabb metaforát mondtam:  Kézírás, és a küzdő játékos.  Reprodukálta az írásait, az élete eddigi összes területével kapcsolatban. Ez adott egy keretet annak, mi történt eddig, ahelyett hogy egyéni feltételeket szabna ( az ő problémáival) és rámutatott az ő megrögzötten és engesztelhetetlenül ismétlődő, természetes tapasztalatának, és más körülötte lévő ügyekkel kapcsolatos folyamatára.
Majd, meghívtam, hogy válasszon bármilyen ismert játékot, olyan karakterrel ami számára ismerős,    és hasonlít az ő valódi életében betöltött karakterre. Erre ő egy olyan különös drámát írt körbe ahol a karakterek pontosan visszaadták az egész eddigi folyamatot ami még eddig felfedezetlen volt.
Majd kértem tőle, egy példát egy másik történetből-  filmből, színházi darabból ahol egy másik jelenet van.  Itt már távolabbról más szemszögből figyeltem a dolgokat.  Harry Potterre esett a választása, majd megkérdeztem melyik karakter szeretne lenni- erre ő azt válaszolta, hogy Harry.
Ezután azt kértem tőle, hogy Harry szemével nézzen rám. Erre azért volt szükség, hogy felállítsa az egész áldozati jelenetet az ő saját szemszögével- Erre különös tekintettel nézett rám.
Belement a kísérletbe, és ahogy felfedeztük Harry Potter filmbéli természetét – képtelenség megölni stb elkezdett olyan enyhe érzéseket táplálni maga felé mint  Harrynek a filmbéli természete.
Változást érzett a személyiségében.,a dolog másik végéről nézve mást tapasztaltam vele kapcsolatban.
Ahhoz, hogy ezen a folyamaton tovább tudjunk lépni, szüksége van tőlem arra, hogy jelen legyek vele, becsületes legyek minden helyzetben. Kapcsolatokkal dolgoztam, különböző tapasztalatokat szereztem, az utolsó az  amely „ földindulás volth- de szükséges volt minden amivel ez korábban járt.

Case #37 - A bántalmazó lándzsa, és a védelmező lándzsa

Első ránézésére úgy a 30-as éveiben járhatott Celia, de valójában 51 volt, néhány gyerekkel. Mégis, ami lenyűgözött, az az volt, hogy milyen nehéz életet élt, és hogy ennek ellenére mennyire nyugodtnak tûnt – ez adta a fiatalos kinézetét. Olyan dolgok voltak ezek, amiket nem volt időm felfedezni, de a jövőbeli munkákhoz lejegyeztem. Az első benyomások felismerése mindig fontos, még az ismerős ügyfeleknél is, hogy „új szemekkel nézhessünk" az eltérések vagy a terápiával kapcsolatos dolgok felfedezésének érdekében.
A problémája, amit elém tárt, a 10 éven át tanult munkakörébe való visszatérésével járó félelem volt. Szociális dolgozó szeretett volna lenni, és most, hogy a gyermekei elhagyták az otthonukat, határozottan ez volt a célja.
Ahelyett, hogy a magabiztosságán erősítettem, vagy a félelmeit kutattam volna, a hátteréről akartam többet megtudni – a környezetében fellelhető támaszról, ami lehetségessé tenné, hogy saját maga tehesse meg az imént említetteket. Támogatást kapott egy hivatásos szociális munkás csoporttól, szóval ez nem jelentett problémát.
A férje viszont azt mondta, hogy elvál, ha ilyen munkakört választ. Ez egy elég erős reakció volt, de nem teljesen meglepő, ha a tárgyalás patriarchális kultúráját figyelembe vesszük.
További érdeklődés után elárulta, hogy családon belül erőszakos kapcsolatban élt évtizedekig.
Furcsának találtam, hogy a 10 éven át tartó szociális munkakörű törekvéseivel kapcsolatos tanulmányok és terápiák mellett ez nem került elő, vagy hogy a tanárai nem érezték magukat felelősnek, hogy ezzel foglalkozzanak.
A terápiában fontos, hogy ne csak az érzelmekkel foglalkozzunk, hanem a háttérrel is, főleg, ha abban jelenleg visszaélés található. Ezt a terápia hangsúlyos tényezőjeként kell szem előtt tartani.
Így, nem voltam hajlandó más dologgal foglalkozni, csakis akkor, ha ezeknek a problémáknak a középpontja -a jogos félelme- meg lett oldva. Azt mondta, hogy az erőszak csak mostanában hagyott alább.
Ahogy ott ültem vele, elmeséltem neki a saját érzéseimet – nyíltan, érezve a kérdés komolyságát, támogatva őt, de ugyanakkor nagyon elővigyázatosan és tisztelettel haladva tovább. Rámutattam, hogy a félelem úgymond „családtag" volt. Egyetértett velem. Megkértem, hogy adjon identitást a félelemnek – ő egy lándzsás, fekete ruhákba öltözött, nagy szemű, vigyorgó figurát tárt elém. „Kísértetiesnek" írta le.
Még több részletet kértem – hogyan néztek ki a ruhák. A félelmével összekapcsolva akartam körülzárni őt Felkértem egy Gestalt-kísérlethez: „légy" a félelem – mutasd meg, hogy állt a félelem a lándzsájával és a nagy szemeivel.
És így tett – én szintúgy. Gyakran hasznos, ha ilyen kísérleteket végzünk a klienseinkkel.
Majd megkértem, hogy üljön le újra – Nem akartam túl sok időt eltölteni ezzel. Leírni, eljátszani, önmagában is nagy esemény volt.
Azt mondta, úgy érezte, hogy ezen folyamat során sokat adtam neki, és vonakodott attól, hogy többet fogadjon el – mintha valamit vissza kellett volna adnia nekem. Elmagyarázta, hogy úgy nevelték fel, hogy mindig „ott legyen" a férfiaknak, és habár lázadt ellene fiatalon, ez az ő lételemeinek egyike volt.
Én tehát „úsztam az árral", és lelassítottam Azt mondtam, „rendben van, mit szeretne adni nekem; szívesen fogadom". Ott ültünk csendben, aztán közölte, hogy köszönetét szeretné nyilvánítani, amiért olyan sokat tettem érte.
Miután ezt megtette, újból biztonságban érezte magát, folytatásra készen. Nagyon fontos, hogy figyeljük, mi is történik a klienseinkkel, pillanatról-pillanatra, hogy velük legyünk ilyenkor, a ritmusukhoz igazodva. Megkérdeztem, hogy ebben a pillanatban merre van a félelem – ő azt felelte, hogy benne. Azt mondta, hogy a lándzsája az agyát bökdöste, fájdalmat okozva ezzel. Közvetlen stílusra váltottam. Elárultam neki, hogy szomorúnak éreztem magam a fájdalmától, mélységesen szomorúnak. Meg akartam „menteni" őt, megvédeni, de nem tudtam, hogyan tehetném ezt meg.
Ez nagyon meghatotta, így egy kis ideig csendben ültünk, összekapcsolódva. Ez egy kulcsfontosságú változás volt – talált valakit, aki törődött vele, aki ott volt mellette, védelmezve őt, nem rohanva a megoldások után.
Egy „én-te" pillanat volt, két emberi lény teljes kapcsolatban. Én az orvos, ő a kliens, de abban a pillanatban csak két személy voltunk, egymással és a helyzet mélységes fájdalmával együtt ülve. Nagyon komolyan vettem a fájdalmát – nem csak egy játékos kísérletként, nem csak egy figuraként, hanem ténylegesen, több évtizednyi erőszaktól való rettegésként.
Ott ülvén mindkettőnk szíve megnyílt. Mélyen meghatódtam, akárcsak ő Ezt mindketten elismertük Aztán megszólaltam – nos, nekem is van egy lándzsám, a védelem lándzsája. Ösztönöztem, hogy a lándzsámmal együtt „fogadjon be" a szívébe.
És ő ezt könnyedén, könnyezve tette meg. Biztonságban és óvva érezte magát.
Ezt „öntárgyúnak" nevezik – „engem" befogadni annyit jelentett, hogy egy tekintéllyel rendelkező személy került bele, aki ÉRTE volt, mivelhogy felnõtté válása során szerzett tapasztalatai azt mutatták, hogy a férfiak elnyomóak voltak, és elvárták tõle, hogy ÉRTÜK legyen.
Tehát, habár nem „történt" sok minden a terápia során, hatalmas hatása volt. A végén megkérdeztem, hogy hol a félelme a szakmájába való visszatérésével kapcsolatban. Azt mondta, többé már nem érezte magát megfélemlítve. Még a válást figyelembe véve sem? – Kérdeztem. Igen, válaszolta.
Ez csupán csak egy eset, aminek el kell terjednie az emberi kapcsolatokkal foglalkozó terápiában, és annak megoldásában, hosszan az erőszak utáni időkben is. Továbbra is figyelemmel szeretném kísérni ezt a kapcsolatot, mivel még mindig visszaállhat erőszakosra, viszont mint szakértő és gondoskodó személy, szeretnék biztosra menni, hogy nem leszek részese semmilyen formában sem ennek az ördögi körnek.

Case #36 - A nő aki semmit sem érzet

Brenda arról beszélt, hogy nem egyértelmű számára személyisége - gyakran nem érzékelte a határokat és túlzottan is azonosította magát másokkal.
Arról is beszélt, hogy félénk, nem szereti ha lefotózzák vagy a figyelem középpontjába kerül.
Ezek jelezték, hogy óvatosan és érzékenyen kell eljárni, különösen figyelve az esetlegesen szégyenérzetet kiváltó esetekre (melyekben védtelennek érezheti magát).
Biztosítottam róla, hogy nekem megfelel ha csak annyira vizsgálom meg amennyire ez számára nem okoz gondot.
Rámutattam, hogy emberek egy csoportja előtt vagyunk, és megkérdeztem, milyen érzés ez számára. Azt mondta, hogy bár ránéznek, nem érzi úgy, hogy látják is. Megkérdeztem, hogy ez azért van-e mert keveset tudnak róla vagy azért mert kerüli a tekintetüket. Azt válaszolta, hogy mindkettő
Ez segített nekem képet alkotni a kapcsolati dinamikájáról. Ezért újra felhozva ezt én ránéztem, de o félrenézett. Azt mondta igen, mindenkivel így tesz.
Ez természetesen kapcsolati patthelyzetet hoz létre - egy része vágyik arra, hogy lássák, de egy másik része ezt nem engedi. Ez olyan figyelmeztetés volt, mellyel óvatosan kellett eljárnom, máskülönben csak idegessé válok és ennek a dinamikának a csapdájába esem. Így vizsgálódás helyett elmondtam neki azokat a dolgokat, amiket már engedett látnom - azon információkat melyeket megosztott magáról. Arról is beszámoltam, hogy mit látok - például az általa viselt ruhadarabok színeit.
Ez adott egy alapot a kettőnk kapcsolatának, anélkül hogy további kérdéseket tettem volna fel neki, jelezve, hogy tudatában vagyok annak amit megosztott velem és amit elérhetővé tett számomra. A szégyenérzet esetében fontos megosztanunk valamit magunkról, ahelyett hogy túlságosan is tanulmányoznánk a másikat.
Mégis, tekintete kifejezéstelen volt és közölte, hogy kezd elsodródni. Ez jelezte, hogy az érintkezés túl sok volt számára. Így megkérdeztem hová sodródik..azt mondta, hogy egy helyre megszámlálhatatlan világokkal, előző életekkel.
Ez számomra disszociációt jelzett, és azt, hogy a biztonság ez esetben az elsődleges kérdés.
Emlékeztettem, hogy valóban képes így elsodródni egy álomszerű állapotba, mint ahogyan én is, és az egész csoportot megkérhetem, hogy kerüljön álomszerű állapotba, így itt ülhetnénk mindannyian, a saját álomszerű helyeinken.
Ezzel a javaslat kizökkentette pillanatnyi állapotából és biztatott, hogy ez irányban folytassam. A Gestalt-ban ezt a változás ellentmondásos elméletének nevezik - maradjon úgy ahogy van, alkalmazkodva hozzá.
Azt mondta „Nem érzek semmit".  
Más szavakkal, teljes mértékben disszociált állapotba került. Ezen a helyen csak bizonyos szintű kapcsolat elérhető
Megkérdeztem milyen támogatásra van szüksége, hogy biztonságban érezze magát. Azt válaszolta - nem akarom, hogy lássanak.
Így közöltem vele, hogy elfordítom róla a tekintetem és ezzel együtt kifejeztem bánatom - miszerint egyáltalán nem fogok ránézni, nem próbálom látni őt, teljes mértékben kerülheti a kontaktust. Elmondtam neki, hogy szimpatizálok vele, de nem találom a módját, hogy elérjek hozzá.
Brenda rám nézett és azt mondta „Nem szeretek támogatást elfogadni".
Ez a kijelentés adott ötletet, hogy hogyan járjak el.
Javasoltam egy kísérletet - tartsa fel a két kezét - az egyikkel ellökve, a másik nyitott a támogatás elfogadására.
Ezt elvégeztük és képes volt elfogadni a támogatásomat - lassan kinyújtottam kezem nyitott keze felé és megfogtam.
Utána beszámolt arról, hogy volt egy erő ami azt mondta neki, hogy ne érezzen. Megkértem valakit, hogy álljon elénk, képviselve azt az erőt Nem tudta/akarta megnevezni, hogy ez kit jelképezett, ami nem volt probléma.
Ezután elértem, hogy tegyen egy kijelentést az erőnek Azt mondta „Hallgatni fogok rád, mikor ez hasznos számomra, más esetben pedig megengedem magamnak, hogy érezzem a támogatást."
Ez megkülönböztetés és integráció kinyilatkoztatása volt.
Képes volt engedélyezni önmaga számára, hogy érezzen, elfogadjon támogatást, kapcsolatba kerüljön, látszódjon és érzékelje, hogy van választása.
Ez a munka lassú volt és megkövetelte tőlem, hogy folyamatosan tiszteletben tartsam a határait, ne kérdezzem túl részletesen, még azt se, hogy mit érez...de ne is adjam fel. Általában az emberek reakciója azokra, akik ilyen falakat állítanak maguk köré - vagy hátralépnek, vagy nem tudnak kapcsolatba lépni, vagy elárasztják a személyt a törődésükkel és kedvességükkel. Amire szükség van, az semleges jelenlét elég szimpátiával, de nem túl sokkal, elég érdeklődéssel, de nem túl sokkal - ezt hívják hangolódásnak, és alapvető kapcsolati képesség.

Case #35 - Mérges az exre

Marion azt a kérdést vetette fel, egyezzen-e bele a közös szülői felügyeletbe volt férjével. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem ez a no legfőbb problémája.
Sokkal lényegesebb volt, hogy Marion szorongott, és volt még pár lezáratlan ügye a férfival.
Még mielőtt részletekbe bocsátkoztam volna, így szóltam: „Mikor Önre nézek, úgy érzem, hogy a pillantásával fel tudna nyársalni. Ez sokat elárul nekem. A volt férjében és bennem pusztán annyi a közös, hogy mindketten férfiak vagyunk, és talán az iránta érzett rezgések velem szemben is megmutatkoznak".
Megkérdeztem, mi a baja. Azt válaszolta: a düh.
Megkérdeztem, miért dühös. Hosszasan mesélni kezdett a körülményekről Kis idő elteltével újfent megkérdeztem: rendben, de pontosan mi miatt dühös? De csak folytatta tovább a mondókáját.
Többször is meg kellett kérdeznem, míg nem egyszer csak tisztán, nyíltan, és tömören meg nem tudta fogalmazni, hogy azért dühös, mert úgy érzi, a volt férje elárulta őt amikor a saját üzletébe fektette azt a pénzt, amelyből korábban Mariont támogatta. Az is dühítette, hogy minderről egy szót sem szólt sem neki, sem a no szüleinek, akikkel egyébként a család együtt élt.
- Igen, valóban dühösnek látszik, szikrát szór a szeme. Mit érez per pillanat?
Mesélni kezdett, nem is annyira az érzelmeiről, inkább a véleményéről és arról, hogyan ítéli meg a helyzetet mostani szemmel.
- Elnyomom az érzéseimet. – jelentette ki végül.
Így hát arra kértem, nézzen rám úgy, mintha én lennék a volt férje, és „nyomjon el" engem. Kifejtette, hogy o is vétkesnek tartja magát ebben a helyzetben.
Ismét Marionra összpontosítottam. Arra kértem, beszéljen hozzám, mint a volt férjéhez, és kezdjen minden mondatot így: „Haragszom, mert…"
Végül lassacskán megnyílt: kendőzetlenül beszámolt mindenről, ami miatt haragudott.
Biztosítottam afelől, hogy megértem, mit érez, és hogy látom, hallom, mennyire dühös. Aztán a szemem láttára könnyekben tört ki, így láttam azt is, mennyire fáj neki.
Egyfolytában arra biztattam, hogy mondjon ki nyíltan mindent. Marion szeme hol szikrát szórt, hol könnyeket hullatott. Most, hogy úgy érezte, meghallgatják, magabiztosabban és nyíltan ki tudta fejezni az érzelmeit. Ugyanakkor sokszor csendben ült, érzelmeiben elmerülve, egyszerű, megértő szavaimat hallgatva.
A beszélgetés végén sokkal könnyebb lett a lelke: kiadta magából a válás óta felgyülemlett temérdek fájdalmat és haragot.
Hogy a folyamat sikeres legyen, kitartóan kellett hozzáállnom A tudatosságára összpontosítottam, és azzal, hogy én is részt vettem a kísérletben, sikerült elmerítenem őt az élményben. A mesélős részt pedig átugrottam, azt részben csak azért alkalmazta a no, hogy ne jöjjön túl sok érzelem felszínre. Én magam szolgáltattam számára a lélek azon részét, ahová haragját üríthette. Támogattam és biztattam, hogy öntse ki a szívét… bele is tellett egy kis időbe mire ezt meg merte tenni. Nem tartottam szerencsésnek hogy kikerült egyes témákat: inkább rájuk kérdeztem, hogy minél inkább részese legyek az élményének.
Megértő fülre talált bennem, és éppen erre vágyott régóta: hogy valaki lássa és hallja őt  Nem voltam ugyan az exférje, de elég erős energia vibrált köztünk ahhoz, hogy megelégedjen azzal is, ha olyannak öntheti ki a szívét, aki csak pótolja a férfit. Az, hogy a foglalkozás elején párhuzamot vontam önmagam és a férfi közt elégnek bizonyult, hogy felszítsam az érzelmeit, a mondandójára pedig oly mértékben fogékony voltam, hogy tisztán látta: nem csupán színészkedem.
Megjegyezném: nem kiabált, nem sikoltozott, nem ütögetett párnát, sőt fel sem emelte a hangját. A haragot egy dühös személy kell, meg valaki aki meghallgat, nem pedig drámai terápiás módszer.