Tad, egy fiatalember, elmesélte, hogyan küldték bentlakásos iskolába 7 és 14 éves kora között. Mindössze két hónapig látta a szüleit a szünidőben, és még ennek egy részét is apja munkával töltötte. Beszélt tehát az apja iránti érzelmi kapcsolat hiányáról és a magányosságáról. Megemlített egyéb dolgokat is, mint például, hogy fél a sötétben. Megkérdeztem, milyennek látja a magányosságot. Szerette is meg nem is. Egyrészt azt tehette, amit akart, másrészt fájdalmas érzés volt.
Kérdeztem a vallásosságáról, mivel ez jelentős forrás lehet. Végzett néhány Vipassana lelkigyakorlatot és megvolt a maga életfelfogása, de nem volt nagyon erős a hite, vagyis a kezelés során nem lesz meghatározó.
Megkérdeztem, hogy érez velem, mint „apafigurával" kapcsolatban. Azt válaszolta, hogy nagyon kényelmes érzés, támogató és képes világosan kommunikálni, még az érzelmeiről is. Habár ez várható volt, sokszor fontos szavakba önteni az efféle érzéseket, mivel ez intenzívebbé és tudatossá teszi az élményeket.
Rámutattam, hogy valószínűleg be fogja hozni a magányosság szükségességét a kapcsolatba, és túl erősen igénybe veszi a partnerét. Tehát megkértem őt, hogy figyelje meg, hogy ebből mennyit érez velem kapcsolatban. Majd kértem, hogy járjon körbe a csoportban, nézzen meg minden egyes résztvevőt és figyelje meg, hogy mennyire érzi a magányosságát velük kapcsolatban.
Fontos lépés volt ez ahhoz, hogy tudatában legyen annak, hogy különböző emberekkel különbözőképpen kerül kapcsolatba, és, hogy ők hogyan hatnak az érzéseire. Megkérdeztem, mit akar tőlem. Azt válaszolta, hogy tudni szeretné a magányossága helyét. Mondtam neki, hogy már sok mindent megosztott velem, és ahelyett, hogy még több kérdést tegyek fel az élményeiről, inkább mesélek az enyémekről.
Meséltem neki arról, milyen volt a szüleimtől távol lenni gyerekként, és mennyire hiányzott az apám támogatása felnőttként. Ezáltal kapcsolatot alakítottam ki Taddel, a hasonló tapasztalatok segítségével, és megmutattam azt is, hogy mennyire megértem őt, és hogyan birkóztam meg én azokkal a problémákkal.
A közöttünk lévő kapcsolat mély és szilárd lett.
Az alaklélektanban mindig az „itt és mostra, az én és te"-re figyelünk. Arra is, hogy körülírjuk a tárgyat és behozzuk a jelenbe, nem pedig általánosságnak tekintjük. Majd amennyire lehetséges, vele együtt fedezzük fel (tapasztaljuk meg), akár a csoport, akár a terapeuta segítségével.
A folytatásban kapcsolatba kerülünk a magányosság érzésével, majd szembeállítjuk azzal az élménnyel, amikor másokkal vagyunk. De ami egyformán fontos, az a kapcsolat megtapasztalása, azért, hogy megismerjék, de ő is megismerjen engem és azt, hogy hol vagyok hozzá képest.
Kérdeztem a vallásosságáról, mivel ez jelentős forrás lehet. Végzett néhány Vipassana lelkigyakorlatot és megvolt a maga életfelfogása, de nem volt nagyon erős a hite, vagyis a kezelés során nem lesz meghatározó.
Megkérdeztem, hogy érez velem, mint „apafigurával" kapcsolatban. Azt válaszolta, hogy nagyon kényelmes érzés, támogató és képes világosan kommunikálni, még az érzelmeiről is. Habár ez várható volt, sokszor fontos szavakba önteni az efféle érzéseket, mivel ez intenzívebbé és tudatossá teszi az élményeket.
Rámutattam, hogy valószínűleg be fogja hozni a magányosság szükségességét a kapcsolatba, és túl erősen igénybe veszi a partnerét. Tehát megkértem őt, hogy figyelje meg, hogy ebből mennyit érez velem kapcsolatban. Majd kértem, hogy járjon körbe a csoportban, nézzen meg minden egyes résztvevőt és figyelje meg, hogy mennyire érzi a magányosságát velük kapcsolatban.
Fontos lépés volt ez ahhoz, hogy tudatában legyen annak, hogy különböző emberekkel különbözőképpen kerül kapcsolatba, és, hogy ők hogyan hatnak az érzéseire. Megkérdeztem, mit akar tőlem. Azt válaszolta, hogy tudni szeretné a magányossága helyét. Mondtam neki, hogy már sok mindent megosztott velem, és ahelyett, hogy még több kérdést tegyek fel az élményeiről, inkább mesélek az enyémekről.
Meséltem neki arról, milyen volt a szüleimtől távol lenni gyerekként, és mennyire hiányzott az apám támogatása felnőttként. Ezáltal kapcsolatot alakítottam ki Taddel, a hasonló tapasztalatok segítségével, és megmutattam azt is, hogy mennyire megértem őt, és hogyan birkóztam meg én azokkal a problémákkal.
A közöttünk lévő kapcsolat mély és szilárd lett.
Az alaklélektanban mindig az „itt és mostra, az én és te"-re figyelünk. Arra is, hogy körülírjuk a tárgyat és behozzuk a jelenbe, nem pedig általánosságnak tekintjük. Majd amennyire lehetséges, vele együtt fedezzük fel (tapasztaljuk meg), akár a csoport, akár a terapeuta segítségével.
A folytatásban kapcsolatba kerülünk a magányosság érzésével, majd szembeállítjuk azzal az élménnyel, amikor másokkal vagyunk. De ami egyformán fontos, az a kapcsolat megtapasztalása, azért, hogy megismerjék, de ő is megismerjen engem és azt, hogy hol vagyok hozzá képest.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése