Case #76 - A sodrodó ügyfél

Anna fiatal nő volt, beszédeszenvedélysugallt. A szülei tíz éves korában váltakel. Elmesélte, mennyire társaságkedvelő és drámai volt az anyja, míg apja csendesnek látszott. belül, úgy beszélt az apjáról, mint aki kicsavarodott, ugyan a kommunikációja támogatónak látszott, de voltaképpen gyakran a saját szükséglete vagy érdeklődése mutatkozott meg, indirekt módon.
Számos olyan helyzetről beszélt, amikor apja iránt elvesztette a tiszteletet emiatt a kommunikációs stílus miatt és következetesen csalódott benne. Valahogy magasabb rendűnek tartotta magát az apjánál, amelyben kifejezésre jutott az apa közvetettsége és manipulatív tulajdonsága és nem tagadhatta a hátsó szándékot.
Ez figyelmeztetett a köztünk lévő dinamikára. Rámutattam, hogy én is egy apja korabeli férfi vagyok, ezért nagyon érdekelt, hogy mit gondol rólam. Pozitív képet festett rólam, tehát rámutattam, néhány közvetett kommunikációs módomra. Miután ez megtörtént, Anna elmondta, hogy már nem emel piedesztálra, inkább egyenlőnek tart.
Ez megfelelő kezdet. Ám fontosnak tartottam, hogy közvetlenül érjük el  magát az interperszonális dinamikát. Elmondtam neki hogyan válaszolnék arra, ahogyan ő kommunikál, amellyel nem őt akarom kritizálni, hanem saját magamat a hozzáintézett válaszaim alapján. Sok kérdést tett fel, és én értékeltem az energiáját és az érdeklődését és ugyanakkor kissé feszültnek éreztem magam, amiért mindenhol ott volt.
Azáltal, hogy megmutattam, hogyan látom magam, lehetősége volt belelátni az én közvetettségembe, amely általában nem érzékelhető és számára valószínűleg nem látható. Ez persze részemről azt a hajlandóságot kívánta, hogy felfedjem a saját egómat. Azt mondtam neki, hogy  ütőkártyát adok neki itt. Aztán megkérdeztem, hogy érez velem kapcsolatban. Az őszinteségem miatti megkönnyebbülés keveredett egyfajta felsőrendűbb érzéssel.
Ez fontos állomást jelentett, mivel a kapcsolatunk elmélyült. Ez a fajta hitelesség lehetővé tette számunkra, hogy eljussunk a kapcsolati dinamikához, itt és most. Miközben beszélgettünk, észrevettem, hogy eltér a tárgytól és a maga energiadús módján más témákat hoz fel. Jeleztem neki, hogy elveszettnek éreztem magam a másik oldalon, és ő elmondta, hogy hasonló visszajelzéseket szokott kapni sok embertől.
Máris sokat értünk el a kezelés során – nem oldottunk meg semmit, de néhány mélyebb jelleget hoztunk a kapcsolatunkba. Láttam, hogy ha az ő irányítását követem, könnyen áttérünk más témákra... Megalapozatlan mozgásnak tekintettem ezt, mert nem folytatta világos elképzeléssel.
Tehát befejeztem a beszélgetést. Fontos, hogy ne engedjünk túl sok témát felvetni egy alkalom során, valójában az a legjobb, ha csak egyet választunk ki, áthaladunk a felmerülő problémán, majd befejezzük az ülést, hogy a páciens meg tudja emészteni a hallottakat. Az emberek sokszor többet akarnak, mielőtt valóban megértenék, mit tártunk fel és ezért, mint terapeutának, fontos nekem meghúzni a határt és inkább hagyni őket egy ideig azzal, amit elértek, mint a következő érdeklődési témára továbbmenni.
Már összeállítottunk sok anyagot az elkövetkezendő beszélgetésekhez, és ez adja az alapot a továbblépéshez. Sok terápia magában foglalja az alap megépítését, és sokszor az alap maga az, ami leginkább biztosítja a végső eredményt – a jellegzetes témákon és beavatkozásokon túl.
Hogy szembenézzünk a nehézségeivel, hogy nem tud (egy) témánál maradni, inkább beszélgetni kezdtem vele, mint hogy továbbra is megkönnyítsem neki. Az csak küzdelemhez vezetne – én próbálnám, hogy koncentráljon, ő pedig azt a stílust használná, amit az alaklélektanban elhajlásnak nevezünk. Ez a kapcsolatfelvételnek az a módja, ami fellazítja a kapcsolat intenzitását. Annak érdekében, hogy az érdeklődési köröket át tudjuk beszélni a tudatosságot kell megtartani és fókuszálni rá. Az emberek különféle módon szakítják félbe a tudatosságnak ezt a folyamát – amit mi tudatosság körnek nevezünk -, és így nem éri el a teljességet. Ez vezet befejezetlen dolgokhoz és a kielégítő kapcsolat hiányához.
De nem elég csak a jó kapcsolatot ajánlani vagy támogatni. Az emberek megteszik a maguk szokásos megszakításaikat és általában önkéntelenül teszik ezt. Ebben az esetben, hoztam némi tudatosságot a megszakítás folyamatához – néha elég ennyi és néha, a munkát le kell lassítani és óvatosan haladni, máskülönben a páciens ellenállhat, ami azt jelenti, hogy nem érzi magát  biztonságban.
Ez az a pont, ahol szükség van a hosszabb terminus nézőpontra, hogy felépítsük a biztonság alapját.